Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Zöldülő szemedben

2011.05.24

 

Riersch Zoltán
Zöldülő szemedben
 
Várásodban lassan telik az óra.
A percegő percek a szürke mutatója.
Kopaszak a tavaszi fák,
megannyi árnyalak:
értik, tudják – hogyan vártalak.
Éji fényed vásott ruhámon lebeg.
Rezzenő a csend.
A kéklő távolból érzem, vágyom:
a bú és derű kíváncsi könnye hozzám vezet.
Fáradó fények törik az elátkozott Csendet.
Nehogy elfelejtsed!
Siessetek, porzón peregjetek
percegő percek!
Látni vágyom fehér ruhádon
tested és lelked alázatát!
Mit most érzek, szomjazó epedés.
Holtan heverni vágyom lázadó ifjúságom.
Zöldülő szemedben lennék
csalfaságod örök rabja,
míg a múló Idő, a fekete gyász
erjedő emlékként tested leplével
végleg betakarja.
De addig tűnő az Idő.
Térben és Időben sok és kevés.
Hogy igaz legyen az Igaz,
elég volt a vert Múlt, s a múlt rettegés!
Ami a voltban rég letűnt múló emlék…
Zöldülő szemedben Jelened vagyok,
s ha kell, őrző angyalod:
lennék én a jövőd, nem hulló csillagod!
Égi Fény, hogy láss, hogy újra élj!
Ha hozzád lépek
hadd fogjam én, remegő kezed,
s te hagyd érezni,
ne csak álmodd az álmodó világod!
Én féltőn vigyázlak:
ölelésem, csókom, vágyam igaz!
Érted vetett ágyam tőled meleg.
Kínzó örömöd hadd legyen ezüst ifjúságom,
s hajad fehérjében az ezüst,
gyertya fénye esti herba teádon.
Zöldölő szemedben gyémántból könnyek.
Öntözzed hát vágyad,
az örök-lét és nem-lét himnuszát:
én könnyű álmom
viharlámpásként vigyázom.
Neked kínálom
esti fényben csendesedni.
Remegő kezedet
hagyd kezemben kérgesedni,
hadd hajoljanak meg előtted a fák,
és előttem a viharló gondok,
mikor az Út végén
szívedbe, zöldülő szemedbe
szerelmet suttogok, mondok,
 remegő kezedet fogva:
én a zöldülő szemed foglya.
Zöldülő szemed örök foglya.
 
Hajnalarcú lányka
 
Tearózsa szirom
rajza homlokodon,
tavaszi barázda
hajnalarcú lányka.
 
Hej de nagyon vágyom
hűs csókod a számon:
hajnalarcú lányka,
hajnalfény virágja.
 
Sárga tearózsa
könnyeid nektárja,
megszólító illat:
köszönöm, hogy itt vagy.
 
Tavaszarcú álom
ölelésed vágyom:
sárga tearózsa
szívem rabtartója.
 
De jó rabnak lenni,
ölelni, s szeretni:
Ambrózia álom
csillagfény virágom!
 
Korona, tövis, akarat
Kérges tenyerű jobb kezem
kezet fogott az isiászos ballal.
Édes jó istenem,
ideje lenne már kibékülnöm:
önmagammal!
Hat évtizedes életem fája.
Alatta mohaágyon ül korom.  
Arcomba hajolnak a csönd ágai,
elsüllyedtek bennem
az egykor cikázó szavak.
 
Sok éve állok ott
ahol nem csak egyhelyben jártam.
Még vágyom vonatra szállni.
utazni hegyen völgyön át,
de hiányos szándék az akarat.
 
Szemez velem egy gondolat.
Én is mélyen magamba nézek:
be kell engedni az ajtón
minden régeltemetett emléket.
 
Én távolabb néztem annál,
ameddig valójában látunk.
Ma sötét üvegen át figyelem
meghasonlott sötét világunk.
 
Történt ami történt, úgy történt, láttuk.
Viszlát tegnap - viszlát ifjúság:
fejemre rakták a töviskoronát!
 
Mit ér már a legbecsesebb szó
ha csak lábadat lógatod?!
Hiába vagy méltó a lázas igyekezethez:
ízekre szaggatott az akarat…
 
 
 
Kései vágy
 
Kiszáradtam.
 
Te
mégis kicsalogattad
nedveim
 
Tomboló,
szeszélyes árként
zúdulnak alá
az őszi éjszakában,
 
mégis
belegyalogolsz
sorsom
zúgó patakjába,
combodat mossák
a habok…
 
Bennem
lassan csitulni kezd
a kései vágy.
 
Kenyértestvér
 
Olyan valószínűtlen
az egykor volt
egyszerű, -
 
pedig,
kenyértestvére
az emlékezésnek.
   
Egykor
 
Egykor
két kezed vasmarkától
párologtak nedveink.
 
Szélfutta,
aranysárga mezőként
ringtunk fel s alá
búzavirágkendővel bekötött szemű
pipacs árnyékában.
 
Magány
 
Bealkonyult.
A puritán
szürke szoba
sarkában
egyedül kuporog
a kifakult csontú
magány.
 
Pedig,
nem kell nagy ágy
a nagy szerelemhez.
 
 
arcomba hajolnak     a csönd ágai
1
hat évtizedes           életem    fája
alatta    mohaágyon ül       korom  
arcomba hajolnak     a csönd ágai
elsüllyedtek                      bennem
az     egykor cikázó             szavak
2
sok éve állok     ott                   hol
nem csak        egyhelyben jártam
még      vágyom    vonatra szállni
utazni    hegyen völgyön           át
de hiányos szándék       az akarat
3
szemez velem          egy gondolat
én is       mélyen magamba nézek
be kell engedni                az ajtón
minden     régeltemetett emléket
4
én         távolabb néztem    annál
ameddig             valójában látunk
ma sötét üvegen át        figyelem
meghasonlott         sötét világunk
5
történt                         ami történt
úgy történt                           láttuk
viszlát tegnap        viszlát ifjúság
fejemre rakták      a töviskoronát
6
hagyd el   szódból első szótagod
mit ér már     a legbecsesebb szó
ha csak lábadat lógatod     hiába
vagy méltó a lázas igyekezethez
ízekre szaggatott          az akarat
7
kérges tenyerű         jobb-kezem
kezet fogott      az isiászos ballal
édes jó istenem          ideje lenne
kibékülnöm            önmagammal
 
           
 
 
 
a hetediken felépítem kunyhóm
 
fekete és fehér szavaim siratófala előtt állva
mályva és hamuszínű arca színe annak
aki vélni tudja            voltam smég itt vagyok
de összedőlt az ősi kunyhóm
lelkem már tovarebbenő piciny madár
mozdulatlanok végtagjaim
keresztre feszített kinek lételeme a posvány
állítsátok meg a földet            le akarok szállni
 
hogy mi lesz s leginkább mi marad utánam
szószikrám kihunytával              kit érdekel
a korsztárok és butító-show-k árnyékában
kisbetűs és írásjelnélküli                    az élet
 
állítsátok meg a földet       hadd kezdje elölről
a teremtő újra és újra                az első naptól
 
a hetediken felépítem kunyhóm
én is visszatérek
 
 
        A leghűségesebb társ
 
       Az egyéni tragédiák sors-szerű élethelyzeteket teremtenek. Ki – ki máshogy dolgozza fel a vele történteket. Ki – ki a maga vérmérséklete, intellektualitása, önkontrollja, emberi tartása szerint. Szembenézni a sors-tükörrel, nem egyszerű, és kikerülhetetlen. Hogy ki – kit ért meg, s segít emberhez - méltatlan kíváncsisággal, az nemcsak személyiségfüggő, leginkább a mindenkori környezet, nagyrészt képmutató érdeklődése: nem a probléma feldolgozása, megoldása. Tragédiánkat a helyére tenni, feldolgozni csak önmagunk tudjuk. Agyunk, szívünk, érzékszerveink, emlékeink szobafogságba zárásával, önmagunkkal kibeszélve, megbeszélve. Szeretettel, s ha kell, könnyes szemmel, de szigorúan magánügyként kezelve. Egyetlen egy társa van az embernek, aki végigkíséri a hosszú úton: az árnyéka. Ez a társ, nem csak egy jelenség, ha akarjuk, önnön lélekgyógyászunk. Vele szemben nagyon őszintének kell lennünk, hisz’ mindenről tudott, mindent látott, ami addigi életünkben, értünk és ellenünk, ám velünk és miattunk történt. Ha az árnyékunkat becsapjuk, önmagunkat csapjuk be: akkor hol van hát, az egyéni tragédiáink saját akaratú megoldása? Egy tragédia után új életet kezdeni, márpedig csak akkor lehet, ha az addigit, az előzőt emberként a helyére tesszük. Szépségét megőrizve, tartalmát tanulságként kezelve. Hogy értelme legyen az elmúltnak. Hogy a jövőcsíra értelmes életre keljen. Íróemberként a percek és pillanatok fényét és szürkeségét igyekszem megfogalmazni. Én sem vagyok sérülésmentes, én is szembetalálkoztam a megmásíthatatlannal. Hosszú hetek, hónapok teltek el magamra maradt életemből önnönvegzálással, miért kutakodással. Találkoztam gyászomban ezzel és azzal, megtéptem ruhámat, sirattam a veszteséget, és nem biztos, hogy leginkább, nem önmagamat sajnáltam. Bár nem voltam tartás-hibás, gondom nem vittem falaimon kívülre, sok időnek kellett eltelnie, míg rájöttem a mit hogyanra. Rendet tettem önmagamban, és önmagam körül. Emlékeim a helyükre kerültek egy hosszú őszinte folyamatban. Csak önmagammal nem tudtam mit kezdeni. S lám’ az élet a legnagyobb rendező! Egy csodaszép, langymeleg, kora-nyári délutánon megszólított az Árnyékom. Dialógunk őszintesége megkevert, ám rendbetett. Egy csendes, szép, és tartalmas este lejegyeztem, Tanulsága, hátha másokon is segít. Íme!
 
       - Hová mész? – kérdi jó barátom, hű társam, az Árnyék.
       - Nem tudom. Se előre, se hátra. Csak nézek ki a fejemből.
       - Nincs dolgod? – hitetlenkedik a hűség.
       - Nem mondja senki. Nem invitál senki.
       - Hívni kell, mondani kell? Hány éves vagy?
       - Sok. Nagyon sok. Most már nagyon sok.
       - És a család, az asszony, a gyerekeid mit szólnak mindehhez?
       - Elmentek. Mind elmentek. A párom elment a csillagokhoz, megkeresni halott kislányunkat, a többi önálló életet él, s az unokák még nem kérdeznek.
       - És fognak? – fog kérdőre, nagy hirtelenséggel szürkeségem tükre.
       - Nem tudom, – mondom kétségbeesve – jó lenne.
       - Szeretnéd? Igazán akarod? Teszel is érte?
       - Nagyon! – nyöszörgöm kétségbeesve, de valami sötétség átka ül a mellemen.  Vagy csak azt hiszem. Vagy csak azt akarom érezni. Talán még sajnálom is magamat.
       - Mi dolgod volt az életben? – provokál a számonkérő.
       - Kevés. – Megdöbbenve konstatálom, talán kései igazamat. Valóban igazat mondok? Hát csak ennyi, és vége?
       - Miért? – hallom a lakonikus tömörséget.
       - Nagyon hosszú. Valamit nagyon elrontottam. – mondom hebegve – habogva, és még talán sajnálom is magam.
       - Mit rontottál el?
       - Rossz korban, rossz időben és helyen születtem.
       - Ez csak mellébeszélés, - szól a verdikt – mindenki akkor és ott él, ahol, és amikor esélyt kap a próbára önnön istenétől, sorscsillagától!
       - Én esélyt kaptam? Mikor, hol, és kitől? Miért nem szólt az Isten?
       - Tényleg nem szólt? Vagy csak nem hallottad?
       - Nem tudom. Már nem is emlékszem, oly régen volt az origóm.
       - Nem tudom, nem tudom. Mit tudsz egyáltalán? – mordul rám haraggal ő-        hosszúsága. Testét megnyújtotta a szobámba beszűrődő, langymeleg vigyorú Nap.
       - Most már semmit. Elfogyott az erőm. – érzem szavaim sántaságát.
       - Az erő nem fogy el. Az elhasznált energia átalakul múlttá és jelenné. A jövő útjának kezdete a lecsillapodott és újrahasznosított energia tisztasága!
       - Én nem értem, nem érzem a jövőt! Hol van hát a beígért jövő-igézet?
       - Keresd meg! Éld meg! Nyitott szemmel és szívvel: töltsd meg tartalommal!
       - Félek a jövőtől! – Már én is érzem a kekeckedő, kákán csomót, kereső mellébeszélést, de valamiért nem teszek ellene. Haragszom is magamra, de ellenemre mit is tegyek.
       - Ne félj! A te jövőd, gyermekeid és unokáid jövője is!
       - Mit tegyek hát? – Ébred bennem a nem hiába való gondolat.
       - Légy őszinte magadhoz, és írd meg a veled történteket. – Szól, szinte kijelentő mondatként a leegyszerűsített felelet.
       - Van értelme? – szólok, s tudom, ez már nem a kétségbeesés.
       - Ne hezitálj, mi vagy te, isten? Ne keresd gyökerét az értelemnek: érezd! Az értelem a te felelősséged!
       - Nagy felelősség. Nyomasztó, kibírhatatlan. – Érzem az ellentétét, fajsúlytalanságát igaztalanságomnak. Megrettent a felelősség terhe.
       - Valamilyen felelősséget mindenkinek vállalnia kell. Azt mondtad, sok éves vagy.         Tedd hát a dolgod! Ki ne fuss az idődből!
       - Segítesz? Te vagy a leghűségesebb, legkitartóbb barátom. – mondom, hülyén- reménykedve.
       - Segíteni önmagadon, csak te tudsz. A te esélyed volt, te tetted ilyenné!
       - De hát a kor, a rendszer… - Hebegésem mellébeszélése döbbenet.
       - A kor is hibás volt. A rendszer is. Te is hibás voltál, mert elfogadtad!
       - És a kor felelőssége? – replikázok, ám minek…
       - Azért az ítészek által, majd meglakol. A tiédért te felelsz! A kérdés csak az, akarsz-e, tudsz-e?
       - Szeretem a családom. Most már ismét szeretem ezt a megvallatott életet.
       - Más is. Mindig jól szeretted? Mindig jól vallattad?
       - Próbáltam.
       - Próbáltam, próbáltam, – zsörtölődik – és sikerült?
       - Talán. – Önmagamnak is fáj a prózai válasz, beismerni is nehéz.
       - Ez nem felelet. Ez majdnem kibúvó!
       - Ne félj! Írd meg a valót! Tehetséged van az őszinteséghez. A jövőtől és istenedtől kaptál még egy esélyt. Használd ki. Legyen értelme a veszteségnek és a szónak.
       - Mi lesz, ha nem sikerül?
       - Akkor sem lesz rosszabb. Önmagaddal szemben, pedig el fogsz tudni, számolni: tetteiddel, cselekedeteiddel, emlékeiddel. Nem bűn az idealizmus, csak a túl nagy, és a tettetett naivság.
       - Mindenről írhatok?
       - Mindenről kell írnod!
       - Sokat felejtettem. – hmm. Ez valóban így van.
       - Az emberek a múltjukat nem felejtik el, csak nehezen néznek szembe vele. A múlt nem múlik el, csak átalakul tanulságos emlékezéssé. A tartalma, s nem a salakanyaga a lényeg. Kinek hogy. Ki hogyan akarja. Erő kell hozzá, nagy erő! És teremtéskori őszinteség.
       - Én őszinte vagyok! – jajongok, s remélem is igazát szavaimnak.
       - Most már igen. De legyél önkritikus is. Főbenjáró bűnt nem követtél el, mitől, kitől félsz?
       - Nyomaszt. Az utóbbi időben sok volt életemben a sötét.
       - És a jövő? És az unokák, a gyermekeid?
       - És én? Hol vagyok hát én? Mikor leszek én is a jó-értelemben vett középpontban?
       - Ott vagy unokáid, gyermekeid szívében, génjeiben. A tudatukban, csak ők még ezt nem tudják. Ezt majd a nem értelmetlen elmúlásod után, hosszú – hosszú évek múlva fogják bevallani a hiányoddal.
       - És mit szólnak majd az emberek?
       - Milyen emberek? A nagybetűs barátok örülni fognak, a többiek tán’ elgondolkodnak megélt és megírt gondolataid tanulságán. Ellenségeid nincsenek, a látszatharagosok meg nem számítanak. A többi nem szignifikáns tényező.
       - És a Halál ad időt?
       - A kaszás akkor jön el, amikor kell, és nem is számítasz rá. Ne a halállal foglalkozz, hanem az élő élettel. Te még itt vagy, te még élsz, ezért az életért tartozol felelősséggel. Vállalnod kell, így is, úgy is! Rajtad múlik leginkább az értelmed milyensége.
       - Adj időt! – Fáradtnak érzem kérésem, de már tudom, mit fogok tenni.
       - Amíg élsz, időd van. Élj vele! Gazdálkodj vele! Töltsd meg tartalommal!
 
       Kedves barátom, ki rám pazaroltad idődet! Nem etalon dialógom, szürke - s fekete barátommal, nem biztos, hogy üdvözítő, követendő példa, de a fenti történet rajtam segített. Mindenkinek, így neked is, van egy árnyéka. Lát, figyel, kísér, s ha kéred, tanácsot ad, átbeszéli veled, a valóban veled történteket. Tudom, talán kissé bonyolult a próba, és valójában mégsem az! Egy próbán mindenképpen megér!