Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tovatűnt az Ifjúság

2012.11.03

  

 

Riersch Zoltán:

 

Első slukk, s az első gondolat harangzúgásban

 

A tavaszi szél susogásában tompán zúg fülembe,

törve, búgva ébreszti,

kóbor, reggeli gondolataimat

a távoli, hajnali misére hívó harangszó:

 

Tétova,

s mégis figyelemre intő kongásától

meszes csontjaimat rágják

a rámtaláló gondolatok;

koncát keresve a tettnek,  s az elmúlt időknek.

 

Zargatott, s a sors által megvallatott

életemben - tettem, mit tettem,

s mit nem, az is igazát keresi.

Égig érő fává nőtte ki magát

közel hatvan évem reménye, hite, hitetlensége:

 

A világ ifjonti megváltása, az álmodozások kora,

s a később lecsendesedett vágy, szándék, akarat.

 

A hajnal éberen talált, mint évek óta mindig.

 

Tétova kezemet a cigaretta felé vezette

az első követelődző reggeli inger.

 

Tüdőmben szétáradt a megkívánt kábulat,

s a becsapott, néha már lusta tudat

szárnyalni kezdett:

 

Istenem! Lassan, már hatvan éve,

születésem, s létem alaphibája,

- fantáziálásom -

az ilyen és olyan élet

kábítószermentes jobbítása.

 

Mégis hű szárnysegédem az első slukk,

s az általa indukált világmegmentő gondolat.

 

Cigarettám vége örökmécsesként világít,

gyűrt pizsamámra hullt hamuja

látszatszürkeségem hajnali hírmondója.

 

Káosz van fejemben,

szívemben hiába ifjú - újra

az élet új hajnalára hívó kikelet:

Lecsengett majd’ hatvan évem!

 

Bár gondolataimban, vágyaimban,

még ifjonti tűzzel csalogatom a kékmadarat,

de tavaszi kertemben, már csak

őszirózsa, s kikerics nyílik.

Házam felett már nem húz el a gólya,

csak a fekete varjak szállnak felette,

a temető felé,

s azután az égig tör szárnyuk verdesése.

 

Magamra maradtam, bár nem vagyok egyedül…

 

Párom jó barátom, - szerelmes, hű, szerető,

de már nem is ritkán,

megcsalnak az ifjúkori álmok.

 

Hajnali harangzúgás, no meg prosztatám kínja ébreszt,

s testamentumversekben rejtem el a végrendeletet…

 

Epigrammákból is írok, hasítok néha egy – egy szeletet.

Bár nem éltem hiába, - már jól tudom - ez nem mindig vigasz!

 

Az igaz társ, ki végig követte Kanosszám, s Odüsszeiám,

a kegyetlen és büdös bagóm, az első reggeli cigarettám.

Nagyot szívok belőle, majd meg fulladok, de jó;

aztán földre dobva a végét, megtaposom, mintha tehetne róla,

hogy szinte csak ő maradt az életem korai hírmondója.

Na, álljunk meg egy szóra! Hogy is van tehát?

 

Miért is hagyom ki mindig a reggeli kamillateát,

s iszom meg helyette a méreg-feketét?

 

Érte, tán miatta csücsörítő szájjal, mint az út menti ribanc,

már – már orálisan közösülve az első staubbal:

Nagyot szíva belőle újra meg újra,

fuldokolva, - s kitéve magamat

a reggeli első furcsa kérdésnek és gondolatnak:

Koncként odavetve

az életem értelmét és értelmetlenségét?!

 

Odakint, a hajnali szürke, tavaszharmatos kékbe vált.

A harang másodszor szólít.

A szél susog, majd néha – néha felkiált.

Aztán csendesedik, mint bennem a kábulat,

s a dühödni vágyó hormon.

 

Bár kapar a torkom, s fáj a gyomrom, kezem nikotinos ujjai

rásimulnak az éjjeliszekrényen pihenő csábításra.

 

Szikra rebben, láng lobban, s a második cigaretta füstje

szerelmesen hozzásimul az ablakon beszűrődő

langymeleg, törtfényű napsugárhoz…

 

Odakint harmadjára szól a harang,

s könyörgőre szólít a tévelygőkért

az ornátusba bujtatott ige.

 

Hogy is jutottam én el ide?

 

 

 

 

 

 

Hajléktalan

 

Leül, majd a kőre fekszik.

A nyomor szaga miatt lelke is fáradt.

 

Mikor a szél feltámad, valamiért felállítják.

 

Háta mögött „él” a szöveg: „A vakok mindent látnak”.

S a némák „értőn” pusmognak.

 

A kíváncsi holdnak is félreáll a szája…

 

Menne előre, de lépése többnyire már hátra:

 

Lám! Előtte az élet, mögötte a talán.

Láza ledöntötte, kiutat nem talál.

 

Kiútja a halál. Kiútja a halál?

 

 

 

 

 

Láttam sírni a bohócot

(Kiirtani minden keresztényt:

szólt a hír - a rádióból…)

 

Heródesi cirkuszában,

láttam sírni a bohócot.

Véresre tapsolt kezével,

a korpuszra mutatva ünnepelte

a cinikus publikum.

 

A manézs szivárványfénye

ráröhög kálváriájára,

s porondmesterünk,

tüskekoszorút „nem hiába”

vetett babérként

a bohóc fedetlen fejére.

 

„Díjától”, szemében vére a könny,

s a zajos közöny,

hahota - felülmúl minden gálafényt:

 

Tapsvihar!

 

Hörögve pukkadozik a publikum:

Áld, öl, eltakar!

 

Láttam sírni a bohócot,

azt mondta:

Nem tévedett.

 

Bohócszerepe helyett,

itt hagyhatta volna Gaiát!

 

De bohóc nélkül,

mit érne a cirkusz,

 

s a huszonegyedik századi világ?

 

 

 

 

 

Kitaszított

 

Vele kezdődött, s nélküle lesz vége.

 

Kincse - nincs a nincstelennek.

 

Üres, szakadt szatyrát markolva

kloakás bűzben fekszik a kövön,

csontjaiban érzi - kifutott az időből.

 

Hitt, de hite illanó kedvében tovatűnt,

mint az egykori kedves:

 

Megváltozott éveinknek

mit számít már, a teremtés igéje,

s nem igaz, az

„ember küzdj, és bízva bízzál”.

 

Az élet jámboraként

szégyenének rongyaiba bújva,

menne előre,

de előtte a szürke égig magasodnak

a huszonegyedik századi falak:

 

Hátra néz, de mögötte az utcán

újabb emberek,

éhesek – alszanak.

 

 

 

Mi marad a szerelemből

 

Mit marad a szerelemből,

 

ha, buja,  májusi kapuján

nem enged már át a hajnal,

 

s az egykor féktelenül szilaj vér

már legtöbbször hátrafelé folyik?

 

Ha már teherként nehezedik ránk,

alélt, ritmikus tánca a násznak,

s a féktelenül rózsaillatú kedves?

 

Ha már csak az őszi harmattól,

a  fájó deréktól nedves az isiászos ágy,

 

s a jámbor, egykor férfi, becsukott szemekkel,

 

már nem is sóhajtozva,

herba tea mellett,

 

prosztatakúrált pornókazettáról

szemléli  a tavaszi rügyfakadást?

 

 

 

 

 

Zsigereim

 

Én még ujjonganék karjaid között

a hangtalan sötétben,

bemutatva szerelmünk oltáráldozatát:

 

De zsigereim alkotórészei ellenemre lázadtak,

s atomjaira hullott már bennem a fizikai vágy.

 

A csábos ágy, s harcmező, nász-mentes kortünet.

Már nem jelent semmit a szerelmi elégia,

s a csókos vers, kései üzenet.

 

Bőröm, napszítta kéreg,

s izmom ernyedten alél, ha tettre hívják:

 

Merevségem mereven elutasít.

 

A - mit és hogyant - szégyenemre mondom,

csak álmodom, vagy kazettákról vágyom:

 

Bár, emlékszem, még emlékszem,

már, - csak emlékszem,

- s ez minden…

 

 

Minimálbéren élve

(avagy a magyar valóság)

 

Cigaretta füstjétől szárad a papír, s hogy az erőszakos tollam szóra bírja,

mit ne mondjak - nikotinos ujjammal szorítom szorgos munkára.

 

Mondanivalóm lenne száz, s mit el nem mondhatok, - tiltakozik;

ellenemre, de mégis értem magyaráz.

 

Volt, mikor mondtam, hiába, nem hallgatta senki sem:

 

Illetve, ki hallotta, s vallotta is szavaim igazát,

izmusoktól ferdített egója rabjaként, tagadott engem, s önmagát.

 

Olyan világ volt, - emez sajna ilyen, s tán’ olyanabb.

 

Nem lehet vigasz: A se nem rosszabb, mint a volt, - se nem igazabb.

 

Olyan semmilyen: Színtelen – szagtalan,

ki hiába kiabálja a máz nem emberarcúságának

hamis ellen - igazságát: Az is, hangtalan.

 

 

Megyünk előre (mondják), de hogy hová jutunk, Krisztusi kérdés.

 

Egyet vissza, egyet hátra,

s hiába az uniós eszme fixa ideája, - messze, nagyon messze

a választottaink által álmodott közös Út vége:

 

Globalizációnkban másfélmillió élettértelen szegény,

kenyérfilozófiája szól ellene, ellenére, reményében - érte.

 

(hmmm)

 

Ötvenezerből virul az élet, s jut sóra, borsra, paprikára.

 

Néha, s vajon miért, gondűzőnek, illúziónak, gyógyszer helyett, műpiára:

 

S hogy a kenyér is legtöbbször másnapos, mint, ki eszi,

- a napi politika lerázza, leteszi válláról:

 

Ez nem teher:

 

Majd az unióban jobb lesz!  - szól a fáma,

-                                                                           

ha akkor még élsz, - ha még létezel.

 

Tudom, az ötvenezerből élők is tudják, kesergő énekem szóigazsága,

 

- de hát, minden hiába,

 

e multiktól zaklatott világ szóutópiát szül, emberarcú ember helyett:

 

Idegenek szabnak szabályokat, s az újkori törvényhatásokat

minimálbéren élve élni; csak műbor segítségével

lehet hideg fejjel, csukott szemmel az utcán élve megítélni.

 

Izmusok változnak, rendszerek jönnek, mennek.

Már nincs jelentősége minden percnek:

 

Az órák, a napok könyörtelenül tesznek látszatigazságot:

 

S a szolgált és kiszolgált rendszerek kétlakisága

másfélmillió emberben ébreszti fel a kitántorgás százéves emlékeit:

 

Elmegyünk, elmennénk, mert voltunk, még vagyunk,

bár nagy a magyar elme, de vajon így, s emígy, - amúgy meddig leszünk?

 

Cigaretta füstjétől szárad a papír:

 

Nekem még, bár tán’ szégyellnem kellene, jutott dohányra.

 

Nyugdíjam, amúgy többnyire nyögdíj,

a patikára szánt forintjaim bánják büdös bagóm, s műpiám árát.

 

Kékesszürke füstöm ködében gondjaimnak ránca, s szavaim románca

 

a lét és nemlét, kor – igazsága.

 

Vajon így, és mindezekért, minden hiába?

 

 

 

 

A magányos és a pók

 

A délutáni csendre ráköszön az este,

a magányos faliképre árnyat sző a Hold.

Egy ősz hajú árny egyedül bolyong

a füstszagú szobában, - lám,

hiába volt egykor ifjú, szerelmes bolond;

mára, megmaradt társa a szobasarki pók,

meg egy büdös bagó, - füstjének

kékes szürkesége palástként simul

a csendesen ziháló, meggörnyedt testre.

 

A csendes este égbekiáltó igazságtalanság.

Halkan szólítja a kislak felett rebbenő,

az Éden álomhegye felé induló Kékmadarat,

de a vágyvilági szárnyas

nem hallja a meggyötört szavakat,

s nem viszi el az ősz hajú keservét

az igazságosztó istenekhez - csodát tenni.

 

A feltámadó, már – már dühödt szél sem tudja

a magányos nevét, - nem is kiáltja világgá!

A pók, a már sötét szobában selyemfonalaiból szőtt

párnái közt a másik oldalára fordul.

Egy árny töri ketté az éjszakai csendet,

gyufa sercen, s egy bagóillatú denevér

rámosolyog életének társára.