Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tavaszköszöntő Riersch Zoltán módra

2011.04.22

Tavaszváró

 

A téli köd homályában

alászáll a szutykos este.

A távolból kürtöl a hatos,

az üres sárga busz fara

salsát táncol a hóban.

 

Az Eötvös tér vacog

fázós csillagruhájában,

vállán a sárga lámpák fénye

majdnem aranyhermelin.

 

A Fő úton baktat

két apró gyalog,

két szál gyufa-árny,

mögöttük vonyít egy

magányos korcskutya.

 

A Felsőtemplomi harang

szóra bírja az álmos galambokat:

téli éjre kondít a giling galang.

 

Százfelé törik a téri fa

fagyos hótól vastag ága:

 

odébb rebben két vagy három

éhes, éjfekete kánya, -

 

csendbe borul város.

 

A távolban a még hófedte

Szentgyörgyvári - hegy

lassan szóra bírja a tavaszt…

 

 

 

Kankalin - dúlt sárga

 

 

Kitátanám a szám a tavaszra.

Jötte elragadott álmélkodás.

 

E száj a szó után nyitott a tájra.

Ráköszöntött a világra a hó virága,

 

A kékesen s lilán kacér ibolyavirág,

a napsütte délben dalra kél a világ.

 

Szám becsukom füttyenteni készen,

Hangom trilla, friss, üde tavasz-madár.

 

A hó elolvadtával jött a tavasz, végre:

Zöld, kankalin dúlt sárga már a határ.

 

 

 

Itt a tavasz, itt a tavasz

 

A tintakék éji kéj sötétet

egy  pillanat alatt feledni vágyva

a nyújtózkodó horizonton

bíborban pirkad az ifjú  másnap.

 

A réveteg hajnal szemében

száz s ezer szikra lobban,

napfényfáklya gyúl a világra:

 

a reggel dalra fakasztja

a pihegő pacsirtát,

s a remegő feketerigó

rárikolt a százszorszép

sárga, piros, kék virágra:

 

itt a tavasz, itt a tavasz!

 

 

Szilaj szél vágta

 

Bachi fuga, szilaj szél vágta,

hinném, végre már tavasz van,

 

s a zöld fűszálak között megbúvó

nyolcpettyes katica hol dobol,

 

hol társával vad és buja táncra kel,

s a tücsök ciripelő száján megszólal

 

a sárga s kék virágból szőtt hárfa.

Bachi fuga, szilaj szél vágta,

 

sárga s kék virágokból szőtt hárfa, -

mily csodás hangok, mily csodás zene

 

a kikelet jötte, a tavasz első üzenete!

Újjászületése az isteni kezdetnek…

Kikelet

 

A téli csönd nesze

halott gondolat.

A tavaszé zeng,

harsog, kiabál,

hasítja a földet, az eget.

 

A téli égen

nem világít a Nap,

tavasszal már lángol,

felém kacsint, integet.

 

A téli táj, a kert

halott virágok

halott temetője,

mementó,

múlt üzenet, -

 

a tavaszi határ zöld,

piros, kék s sárga:

tobzódó paletta,

üde pajzán kikelet.

 

 

Mikor kankalinkék és sárga volt

 

Felzaklat a sosem múló januári tél.

Türelmetlenségem égeti a belsőm.

 

Belülről jön, mint a magányos gondolat,

szemközt a türelmes tavasz valósággal.

 

Kimostam belsőm téli szutykát,

mégis látszanak a foltok.

 

Birkózom a fagyos erénnyel -

s lassan belém költözik a csend.

 

A téli éjben jégben fészkel a feketerigó.

Rég nem felesel vele a szemtelen cinke.

 

Istenem, rég, de csoda – csoda szép volt,

mikor kankalinkék és sárga volt az égbolt!

 

 

 

 

Abszurd tavasz

 

Mintha virágos réten járnék,

lépteim könnyűségét vágyom.

Leülnék egy padra, de rég törött.

Fejem fölött a feketerigó, a cinke

s a pacsirta füttye - távoli álom.

 

Megtelt a tér a napsütésre.

A járdán szemtelenül túlhízott

vidám városi gerlepárok jelzik

tavaszi násztánckrukkolás közben

mészszínű pöttyeikkel fontosságukat.

 

Amott néhány tucat csábos csikk,

mint üde szellőben pompázó gólyahír,

odébb illatozó ibolyavirág bokornak

látnám vágyni, - óh én nagyon botor -

a flaszterra köpött kopott rágógumit.

 

Egy kéz a kézben andalgó szerelmespár

leheveredik a friss kutyagumi – fűbe.

A tavasz illataiba bújtatnák a vágyat.

Kettőt kondít a harang, bujaság, virágok:

Most és mindörökké vajon mire várok?

 

 

Nem múló gondolatként

Beleszürkültem a szürkületbe.

Lassan, ahogy megy le a Nap.

Nem vagyok holmi törvények rabja:

de kéz kezemben önmagammal

bár szürkén, mégis - szabad.

A körön kívűl kísértetként,

zöld moharuhában gondtalan:

égig érő fán bérlőként lakozva

nem múló gondolatként, boldogan.

A szél már elringatta

 

A szél már elringatta a zsenge lombokat.

Égig ér a lustasága a feketerigónak.

Tavaszi-bágyadtan, szinte alva bólogat

a megreccsenő hársfaág mozdulatára.

 

E kábaságban elalél a Nap, alábukására

vége a langymeleg vidám délutánnak:

s a március végleg búcsút int a februárnak.

Ősz fejemen hetyke tavaszi kalap

 

Lassan feszes íjjá hajlítja

a fürge feketerigók súlya

a rügybe pattanó hársfa ágát,

rég feledőben a karácsony titka.

 

Az óévi utolsó éjszaka méla búja

életre kelti napsütte tavaszvágyát

a vidáman turbékoló gerlepárral

szemező szemtelenül ifjú párnak.

 

Rigófütty, hétágra süt a Nap,

ősz fejemen hetyke tavaszi kalap,

kopogó lépteim egykori sántasága

újjászületett ifjú suhanc sietős lépte.

 

Isten pompás természettemplomában

tavaszköszöntésre ereszkedem térdre,

csillogó szemekkel felnézek az égre:

tavasz van, tavasz van már – végre!