Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szerelem, szerelem. Áldott és átkozott, de szerelem.

2011.04.22

Sehová a semmiért

 

Kitomboltam magamból

a szerelmet.

Tudatom, testem

izomláztól ténfereg.

 

Valahol a távolból

kajánul fintorog

ami igazából sosem volt:

megvénült testemmel

kopott asszonyisten oltára előtt

látomást, fantomot látva térdelek.

 

Vágyam halott.

Magját nem őrli már se szél

se szerelemmolnár:

Úgy voltál nekem, hogy

igaz s valódi sosem voltál.

 

Messziről jöttél,

s már a távoli messze vagy:

Lassan én is tovamegyek,

óh ti villámot szikrázó egek:

sehová a semmiért…

 

 

Álmodj égi társat

 

Alszol – e még síron túli Kedves,

vágyod – e, látod – e igazad,

látod – e az ősz, reszkető embert,

küldesz – e számára Kékmadarat?

 

Haragszol – e még az önző igazára,

hallgatsz – e ott fenn hívó szavára?

Álmodj csak Kedves, álmodj boldogságot,

halhatatlan szerelmet, igaz igazságot!

 

Álmodj új szerelmet, gyermeket és vágyat,

kérj simongást, meleget, szellő fútta lágyat,

ringatón ringó ágyat, - szép legyen és igaz:

álmodj égi társat egy igaz Kékmadárnak.

 

 

Vágyam, jer, gyere

 

Idős ujjaim násztánca,

csendes, ritmikus mozgása,

 

már ráncos, reszkető kezem,

tenyerem le s fel ingása,

 

nedve s ingersüllyedése,

arcod titkos ránc-simítása,

 

s hetyke melled puha fészke,

arcod pírja, sötétsége,

 

szemed vágya szemed fénye

könnyeim rejteke:

 

őszi vágyam jer, gyere,

téli vágyam, jer, gyere!

 

 

Veled halok szenvedéllyel

 

Egykor pihegve zuhantunk

öled mélyébe kedvesem,

ma valóban távol a messzeség,

már nincs hová, és nincs miért.

 

A csókok íze távolít,

úgy pislákol a gyertya fénye,

mint szemed kékje, -

s feketéje, - a mély mélye.

 

Egykor hittük, ez kezdet,

és nem lesz soha, soha vége.

Mint a Nap – bús lementébe,

fenséges e pusztulás:

 

A sötét éjbe emel a szó,

fekete lyuk, űri métely,

s a csillagok részletében

veled halok szenvedéllyel.

 

 

Frissítő szellő vadsága

 

Jer, kedves, jer velem

fűszálat rágcsálni,

 

csókolni, csókolni, csókolni

az erdei tisztáson, -

feltárni melleid kerekét,

forró öled mélyét,

 

átélve a tavaszi zápor dobolását,

a frissítő szellő vadságát,

 

és simogató szelídségét,

hogy ne csak az emlékeimben

 

élj tovább fűágyra terülve,

fűszálat rágcsálva csókolózás közben.

 

 

A szerelmet már elűzöm

 

A szerelmet már elűzöm – daccal,

bár visszavárom minden tavasszal,

s kéklő május virágzik a kertben,

szélfutta, rideg tél él a szívemben.

 

Még vágyom ízed, hattyúnyakad,

ölellek csókkal, - ruhád szakad, -

hályogot kéne vetni szememre,

kérlek mégis, kedves, ülj az ölembe!

 

Hadd érezd kezem vénülő fogását,

hadd halld az ősz férfi halkuló sírását!

Hadd érezd fáradt szemének melegét,

hadd mondja neked: nagyon szeret még!

 

A szerelmet már elűzöm váddal, daccal,

Bár visszavárom még minden tavasszal,

ősszel, télen, a Nap - perzselte nyárban:

de már csak az álom él e kései vágyban.

 

 

 

 

míg van időm     (Marikának, feleségemnek)

szemem pillája

arcom redői mögül

előveszlek

fűbe terítem vágyam                               

 

gyermeki vággyal

ifjúkori bájjal

leheveredünk

a barackfa alá

 

felettünk az ágon

galambok turbékolnak

 

szeretlek

míg van időm

 

velőmig hatolt

szerelmed

egy pillanatig se késsen

a köszönet

 

s ha majd

továbbsodor az élet

befészkelem magam

szemed sarkába

 

könnyeid

és mosolyod közé

 

kései vágy

 

kiszáradtam

te mégis

előcsalogatod nedveim

 

tomboló

szeszélyes árként

zúdulnak alá

az őszi éjszakában

 

felhajtott szoknyával

fürgén belegyalogolsz

sorsom zúgójába

combodat mossák

a szerelmes habok

 

káprázik szemem

titokzatos köd borítja

párássá teszi

a már ősszé szelídült korom

 

de bennem

már az édes

a lidérces és démoni

látványtól is

csitulni kezd a kései vágy

 

 

túl a hatvanon

 

én még

mennék feléd

de te már

távolodsz tőlem

 

mint az egykori dolgok

 

fogyóban

a lobogás

és a hogyan

 

megmaradt titkaim

túl a hatvanon

futni hagyom

 

hírnöknek

a végtelenbe

 

titkos félhomályban

 

     az őszi sötét

     kabátja mögé bújik

     a csend

 

     a máskor oly

     kíváncsi hold

     szemérmesen tekint

     az estharangtól szentelt

     tájra

 

     az az egy két

     utcai lámpa

     félig vagy tán egészen

     lecsukja a szemét

 

     a titkos félhomályban

     átöleli

     a szerelem a vágyat

 

     már nem is számítanak

     a csak percemberek

 

    

magány

 

bealkonyult

 

a puritán

szürke

szoba

sarkában

 

egyedül kuporog

a kifakult csontú

magány

 

pedig

nem kell nagy ágy

a

nagy szerelemhez.

 

egykor

 

egykor

két kezed vasmarkától

párologtak nedveink

 

szélfutta

aranysárga mezőként

ringtunk

fel s alá

búzavirágkendővel bekötött szemű

pipacs árnyékában

 

 

évforduló

 

én nélküled

levél nélküli

kopár fa vagyok

 

gyökértelen

 

ma

odafenn csillag

idelent

riadt gyertya ragyog

 

derengő itt lenn

fénylő uránuszi odafenn

 

jégfalu otthonom ablakában

tört gyertya ég

 

szobám légüres

 

néha gyermekzajjal álld meg az úr

az unokák sírnak

keresik a zitamamát

 

nem értik a hiányt

 

velem együtt keresik

a megfoghatatlant

 

 

csendre hajtottam fejem

 

tegnap

újra temetődben jártam

 

mióta elmentél

társam a tetemre hívott

foltos hiány

 

szerelmem

fantom-ölére bújva

nem érzem csókod

kezed kérdező érintését

 

csak belülről látom

szemed huncut fényét

nem mellettem alszol

és én nem látom

kócos ébredésed

 

lakásom mohaillata helyett

az őszi temető ózonját érzem

a gyertya a fenyő

és az áhítat

könnyes szagát

 

az emlékező gyertyák ölelésében

csendre hajtottam fejem.

Reszkető kezed

 

Voltam, vagyok, leszek,

ha majd lecsendesedek,

lecsendesedik benned is

a nemcsak tévedés.

 

Talán még jutna nekem

belőled egy villanásnyi perc,

egy csók - egy ölelés,

 

de időm lecsengett,

az élet, a valóság mást akart.

 

Majd, egykor, ha,

a lenyugvó Napba nézel,

 

fel, a szerelemvágytól

násztánc-cikázó fecskékre,

a gomolygó felhők fölé,

 

egykori lépteim nyomát kutatva

életem égi úti porában:

 

álmaidban,

feltörő vágyaid nyomában

mindig ott leszek

veled:

 

 

Kóchajad

hűsítő szellőként simogatva,

szivárványkönnyeid

vízesésén átbújva

 

szemeidbe fészkelem magam,

s megfogom reszkető kezed.

 

Az álom nyárillatú

háttérében

közeledik az alkony.

 

A mohaillatú fák,

a túlparti kéklő hegyek

megértik - a titkot.

 

A kakukk az időt számolja.

Az egykor volt élet rengetegéből

előbukkan egy őz család.

 

Ránk mosolyognak.

 

Fogásom szorítása,

csillapodik, őszinte,

erős, mégis szelíd;

 

lassan megnyugszik

reszkető kezed.

 

 

Látomás

 

Előtte semmi.

Mögötte senki.

 

Háttal áll,

mint mindig.

 

Arcát

álcaként, vagy szégyenében

jótékony köd takarja.

 

Hosszú ruháján

már több a tarka,

mint az egykor volt fehér.

 

Magányos, madárijesztő

az egyszervolt delnő.

Kitárt karjait,

balsorsát köszöntve

az ég felé tartja.

 

Vagy csak búcsút int

ennek, meg annak,

a délre húzó fecskéknek,

a vonuló vadludaknak.

 

 

Szürreális Dali,

futurista Picasso kép.

 

Távoli dörrenés.

Néhány cikázó villám.

 

A majdnem fehér ruhát

s az asszony haját

tépni, szaggatni kezdi

egy ki tudja honnan jött alpári vihar.

 

Az őszi csend paganinis ördögtánc!

 

Szerelmét vagy emlékét féltve

fekete karvalyként - rávijjant

a múltszaggató szélre:

 

kjsrrrr… kjsrrrr…

na gyere, … na gyere,…

vagy állj félre!

 

Csak az Isten a tudója,

mitől – de csend lett.

 

Az őszi

szürreál szivárványt szaggató szél

elinal, s az esőből is csak

a ködbe hömpölygő ár maradt.

 

 

Az asszony gyönyörű,

egyszerre szűz és parázna.

Már – már táncos mozdulatokkal

lerázza magáról a múltat.

 

 

Két tenyerének bölcsőbörtönéből

kiszabaduló démon

eltűnt a ködben.

 

Az évek óta bezárt szem

s a köd titka már nem titok.

 

Megfordul.

A mocsár már mögötte.

 

Mosolyog.

Valakit magához hív.

 

Vagy búcsút int

a kortalan szerelemnek.

 

 

 Egykor

 

Egykor búzavirágkék volt

szerelmet csalogató szemem.

A pukkancs-vörös pipacs

gyermeki barátom.

 

A teltmellű mezők

selyemszőke ölébe

hajtottam álomra fejem,

s az aranyló kalászok

ölmeleg

násztánc-tüzétől

sárga lángot fogott

a méhektől dongó akácos.

 

Egy fajd,

(talán kakas)

meg a felriadó tücsök

égibonájára

a hetedik ágára mászott

az aranymázba mártott Nap:

 

fényére árnyékot vetett

néhány bárányfelhő,

 

s már hullt, csak hullt

a lángoltó permet.

 

 

Igen.Egykor.

Aztán csend lett.

 

Még emlékszem

a nyári színek illatára.

 

Mára maradt

a Juhászi, van Goghi emlék:

 

Egy bokréta

kalász,

mosoly-napraforgócsokor

a vázába.

 

 

 Zengő hársfa

 

                               Felrepedt száj,

                                      rég fogatlan!

                               Ölem rég volt

                                      forró katlan.

                               Testem töppedt,

                                      már parányi:

                               jöhet halál,

                                      jöhet bármi!

 

                               Parázna jötte

                                      esti csendnek:

                               szerelemben

                                      eltemetnek.

                               Ifjúságom

                                      messze, távol,

                               csókot kérek

                                      a haláltól.

 

                               Testem, lelkem,

                                       zengő hársfa.

                               Zengő hársfa

                                      törött ága.

                               Csőrébe kap

                                      egy madárka.

                               Csőrébe kap

                                      egy madár – ma…

 

                               A boldogság hangja

 

Egy nehéz éj után

harmatos-izzadtan,

ballábbal kelt fel a Reggel.

 

Mily’ csodálatos a világ!

 

A hajnal színei

életre keltették vágyaim,

s talán még titkaim

van Goghi illatát is

hátára vette a fürge szél.

 

Isten – tudja, mit akar.

Én mégis tűnődök rajta:

 

Értelme – van-e még

felébreszteni a szeretetet?

 

Otthonom templomi áldás.

Kegyelem – szépség.

 

Vendégmarasztaló,

asztalomon

véremből szüretelt a bor,

 

de mérték az érték.

 

 

Így, a vége felé

már fehér fejem

s néha reszket kezem,

érintésem mégis

simongó szerelem,

baráti ölelés.

Szemem értelemszikrája

Fény és Szeretet.

 

S ha, néha,

még elringat öled,

szerelmem meleg takaró.

 

Születésem már múló pillanat

Sorsom zarándokút.

 

Majd ha végleg

nevemen szólít a lélekharang,

s kiben mindig hittem,

becsukja mögöttem az ajtót,

én a Titkok Házán

titokban kinyitok egy ablakot:

egy utolsó könnyes ölelésre:

 

Te ne lepődj meg

a szférák és hárfák zenéjén,

s ha majd túlvilági

szeretleket mennydörgök

 

a Boldogság Hangján…

 

Sorsod sorsom

 

Egy

       csepp

                 eső csepp,

eső cseppnyi

       csepp cseresznye:

cseresznye szád

szomjam oltja.

 

Szenvedélytől

       szűkül szemed,

gyémántkönnye,

s tested viharnedve

       hullámzó tenger.

Arcod mosoly,

pírja májusi szivárvány.

Ölelő karjaid

       szorító faágak,

szorító faágak:

       imádlak! Imádlak!

 

Rekedt szavakkal

bókolok tovább is:

kecses körte melled:

szomjoltó oázis.

Sorsod sorsom:

sorsom végzet.

Isten így akarta!

Mennyei igézet…

 

Árnyék az arcon

 

Egy valódi Jónásra várva

az élet vizén pecáztam

egy bögöly csípett délután.

 

A fullánktól,

vagy mástól

görcsberándult szürkülő testem

szürkülő szeptember.

 

Elszáradtak az estikék,

s az esti kék

felhőtlen ég horizontján

búcsút int az égi pipacs.

 

Egykor volt társa,

a búzavirág fázósan belebúvik

a távol - a képzelet

krizantém-ruhájába.

 

A kerti fenyő temető-tuja.

Mögé bújva álomra szenderül a Nap.

 

Az árnyékos az arcon

már nem látszanak a ráncok…