Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Riersch Zoltán:Rák és rákbetegség

2017.01.20

 

 Nagykanizsa vezetése és polgárai is ugyanolyan látszatszégyenlősek a rákkal és a rákbetegekkel szemben, mint bárhol másutt, szerte szét hazánkban, ezen belül szűkebb pátriánkban, a dél – zalai régióban. Tudják, hogy van. Ismerik az ilyen és olyan arcát a ráknak, de nem szívesen vesznek tudomást róla. Pedig hiába írjuk az új évezred második évtizedét, hiába ostromolja az ember a csillagokat, hiába a tudomány és a technika robbanásszerű fejlődése, korunk egyik pestise, többek között az AIDS mellett még ma is a valamilyen szintű, férfiakat és nőket, gyermekeket és felnőtteket nem is akármilyen traumával érintő rákbetegség.

 

A rák velünk, köztünk él. Nem bújhatunk el előle, utolér, megtalál. Sunyi módon, alattomosan akkor támad, amikor legvédtelenebb és legkiszolgáltatottabb az ember. Felborít, tönkretesz, gyászba borít sorsokat, családokat, egzisztenciákat, szocializációs, mentális zavarokat is okozva minden érintettnél, legyen az odafent, vagy a társadalom középső és alsó rétegénél. Diagnosztizálása óta harcol ellene a tudomány és az ember. Az orvos, a biológus, a vegyész, a mentálhigiénés szakember, és természetesen harcol ellene maga a legjobban érintett is. Látszat, és valós eredmények kísérik az útjukat, kisebb nagyobb sikerrel. Beszélünk róla, harcolunk ellene, sajnálkozunk, szörnyülködünk, de míg nem vagyunk mi is halmozottan érintettek, leginkább csak szégyenlősködünk, képmutatunk. Félünk az igazi találkozástól, félünk a szembesüléstől…

 

Pedig a rákbeteg is ember. Sőt! A rákbeteg EMBER! Itt él velünk. Harcol az életéért, küzd a munkahelyéért és a családjáért, főz, mos, gyermeket nevel, szeretet ad, és el is várja, el is várná a viszontszeretetet. Mégis, leginkább kirekesztett, lesajnált, olyan igazi furcsa figura, aki még itt van, de már mégsem él közöttünk. Struccpolitikánk miatt, látszatszégyenlőségünk miatt, túlmisztifikált félelmeink miatt, oda nem figyelésünk miatt a rákbetegek egy bizonyos hányada fekélynek érzi magát a családban és a társadalomban. Holott még betegen is, még gyógyulófélben, vagy éppen végstádiumban is hasznos, és még nem is akármilyen alkotó részei a velük szemben mentálisan zavart társadalomnak…

 

Nagykanizsa egyik eldugott udvarában van egy épület, ahol a helyi rákbetegek összejönnek, - beszélgetni, gyógyulni, szórakozni, elfogadtatni, élni… Élni, mert példás hozzáállásukkal a találkozásaik a nagybetűs Életről szólnak, a gyógyulásról szólnak, nem pedig a megváltoztathatatlanról! Ez a többtucat nő és férfi hatalmas energiákkal veti bele magát a gondok megoldásába. Álmodoznak, és leginkább meg is valósítják az álmaikat. Bár sokat foglalkoznak betegségükkel, leginkább gyógyulási szándékkal, nemcsak a saját mikrovilágukban élnek. Hogy a társadalmi és a polgári odafigyelés olyan amilyen, nem rajtuk múlik. Bár morbidnak tűnik a szó, életvidáman, életerősen készülnek terveik, céljaik megvalósítására. Meg akarnak gyógyulni! Élni tudnak a helyzetükkel! Együtt tudnak élni a sorsukkal! Melegséget tudnak adni a szívnek és az elmének! Mi több, angyali nyugalommal kikacagják a feketeszárnyút, tartásból, emberségből példát mutatva a vajon miért képmutató és szégyenlős társadalomnak. Mert bár biztató szó az van, de az, leginkább csak duma, ha nincs mögötte tartalom, - és bizony a kanizsai rákbetegek is az egészségügy minden jelenlegi tudása, segítsége mellett leginkább csak szavakat kapnak kívülről. Legtöbbször, példamutató módon, saját erejükből oldják meg problémáikat, gondjaikat, s mert az élet nem áll meg az első diagnózis megismerése után sem, ezt tudomásul véve, de nem beletörődve, önmaguk tapossák ki a továbbvezető, a kivezető utat. Bátor emberek, erős emberek, példát mutató emberek, gondolkodó és alkotó emberek, szeretetet adó és szeretetre vágyó, élő és igazi emberek, csak hát ezt kívülről, az élet naposabb oldaláról kevesen veszik tudomásul…

*****

Foszlós kalácsként

(Rákbeteg barátaimnak)

 

Hull a hó, harang kondul. Hinnénk, a várakozás, könnyes áhítat.

Mégis, gyertyák krematóriumában pokol kék köve lángol,

esthajnalcsillaggá égnek tisztességünk, s fiatal éveink.

Kapaszkodnék abba,  ami még érték,

szikkadt kezeim után kapkod az is, kit még anyja sem ölelt keblére.

Az iszonyatban néhány - igaz, barát ölel át,

szavak nélkül,  hús – vérből emberek:

Áldást rájuk, Uram!

Hadd ne lepje be őket a szűzi hó helyett a pokoli pernye!

Én hiába mondom e világra – ejnye!

Az éji köd kísértet, rendhagyó áhítat, vörös-fáklyás hitetlen malaszt.

A Kisded testét kemény kőből faragták,

mégis megütötte, ki mindenbe belerúg:

Lefelé húz az ár, hiába, - már nem sír fel a bölcsőből a megváltás hangja!

Csend van, mégis üvölt a múltunk.

Néhány eltört pillanat, odakinn az éjszakában

lassan, tizenkétszer köszön az óra.

Vallatóra fog a múlt, mégsem recseg csontom, nem töri büszkeség.

Vénségem felett tort ül a kaszás,

meszes csontjaim finom liszté őrli,

belőle vérem kovászától kelt foszlós kalácsot süt az Úr.

Íme, egy szeletet, fogadd tenyeredbe,

s ami rossz ízű, száraz morzsa maradt, hadd vigye az ördög!