Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Riersch Zoltán: PÜNKÖSDI CAPRICCO

2017.05.24

Boldog, kinek tiszta a lelke, aki számára nem kérdés származása, gyökere, s szíve ritmusára dobban a hazaszeretet.

Boldog, aki honban hazátlan, s mégis otthona az anyaföld. Bár távol él, ezerrel a politika által kijelölt határtól, igaz magyar - hosszú századok óta. Ott éltek ősei ezer éven át, ott nemzette apja, s ott szülte anyja, onnan próbálták elűzni, s lenyúzni a hetedik bőrt is róla.

Ott, Székelyföldön, Csíksomlyón, a csíki havasok árnyékában büszke székely magyarként él sok-ezernyi, a trianoni szégyen óta magára hagyott magyar, akitől még az újkori politika is megtagadta születésének és identitásának igazolását, kinyilvánítását.

Ezer kilométerrel a az6 anyahaza bölcsőtől döntötte el a Janus arcú hatalom, ki született magyarnak, s ki jogosult annak lenni.

Székelyországban azon a napon becsukta szemét szégyenében és haragjában a már sok mindent, de ilyet még sosem látott Nap, s a Hargitát fekete fellegek (s zászlók) árnya borította el.

Már nem is számított, hogy ezerkilencszáz-kilencvenben a félrevezetett hegyi emberek és román ultra nacionalisták, kaszásan – kapásan – pópák által felbőszítve és lerészegítve, a két Bolyait (!) keresve gyilkolták a magyart. Bikaccsal verték ki többek között Sütő András szemét Marosvásárhelyen… nem számított, hogy a megmaradt szeku, az újromán politikai és egyéb megszállók elapasztották az élet legelemibb forrásait, lerombolták az évszázadok alatt felépített falvakat, városokat, eltiltották a legelemibb magyar szót.

Kétezer-ötben a magyar belpolitika a magyar-székely lelkekben nagyobb mészárlást követett el, mint a gyerek és asszonygyilkos Janku ezernyolcszáznegyvenkilencben, kinek büszkeségtől dagadó kebellel magasodik Kolozsváron az erdélyi ég felé bronznagysága, kétszáz méterrel Hunyadi Mátyás szobrától…

Nyolcvan évvel Trianon, tizenhat évvel a rendszerváltozás, s fél évvel az újkori szégyen óta, aki megteheti, akinek nincs mit szégyellni, tiszta lélekkel és szívvel közelíti meg a Királyhágót, s ereszkedhet le a túloldali székely földre.

Mint most, a csíksomlyói búcsúkor, ahol félmillió magyar találkozott a erdélyi magyarral, a hazától a hazába utazva. Ott találkozott a kalotaszegi székely-magyar költő, Orbán György, a zalai tollforgatóval, s ott kapott magyar útlevelet a székely – magyar irodalmi találkozás.

Közel fél millió ember mászta meg gyalog Csíkszeredától (vagy még távolabbról) indulva a Somlyó – hegyet, a Kálvária dombot, s nézett szembe az istentisztelet alatt a csíki havasokkal. S hogy közben mit tett az annyiszor magára hagyott székely góbé? Vizitálta az idegenek szemét, mert a szem tükrének mélye nem hazudik! Nem is látott a vendéglátó becstelenséget a könnyes íriszekben, nem is haragudott, hanem kínált, invitált, ölelt – csókolt a vendéglátó boldogot, s boldogtalant is csak azért nem, mert olyan firma nem volt ott, azon a környéken…

Pünkösd-szombat este, a kálváriajárás után, ott gyülekeztünk Csíkszeredán, ahonnan a bukott rendszer, mert zavarta a szeku székházából a kilátást, egyszerűen eltolatta a helyéről az egyik legszebb, legpatinásabb épületet. Ott, a helyiek közt, a szeredai főtéren.

Nem tudtuk előre, hogy az ünnepi  estében  merre lesz a hová. Itt is vártak vacsorára, ott is egy koccintásra, ölelésre, székely – magyar szóra.

A tavaszi alkony lopakodva megszállta a völgyet, s a csíki havasok felöl a Hargita megmutatta barátságtalanabb arcát. Csípni kezdett a levegő, harmatossá vált annak a szakálla, bajsza, akinek volt. Nem sokáig. A Hargita hideg szorítását felváltotta a székely ölelés.

Egy pillanat, s már benn is voltunk a barátkozás sűrűjében, s öleset koccantak a csíki szilvapálinkás kupicák. A faszénen sült flekkensült, no meg a három féle húsból készült „mics” megkívánta a borvízzel lecsendesített helyi itókát.

Az asztali áldás után szó szót követett, aztán nóta nótát. Előkerült a hegedű, meg a harmonika, s a székely dallamok átölelték a zalai honvágynótát. A szemekben néha megjelent egy – egy könnycsepp. Ki tudja, tán a pipafüsttől, talán mástól. Székely Ernő, csíkszentkirályi polgármester, a helyi tanácsosok beleláttak a vendégek lelkébe, a csillogó szemeken keresztül, bele a messziről jött kanizsai jó barát lelkébe.

Már nem is volt jelentősége 2004. december ötödikének. Aki ott él, az amúgy is tudja, hogy ő -ott- magyar, aki meg nem, arról meg nem is érdemes beszélni…

                                                                                    

*************************************************************

 

 

Riersch Zoltán:

Székelyföldön, 2005 december után

 

A szertefoszló székelyföldi ködben

enged a nyomás a góbé szívében,

december üzenete már történelem.

Dunának, Oltnak rég nem egy a hangja,

s bár mindannyian tudjuk,

nem jól van ez,

van, ki mégis magyarázza,

van, ki most már hiába,

ellene jelez.

De tenni miatta, s leginkább érte:

mindig elhibázza, ki mindig elhibázza.

 

Ott a csíki Somlyó hegyén otthon voltam,

s itt, a csodás Zalában itthon vagyok.

De ki tudja miért,

tán a közös bűntudattól,

hiányoznak a hágók, a csíki havasok.

 

A Maros sistergő sietése,

az Olt kacér susogása,

a Küküllő násza az égígérő fákkal,

a szovátai medve,

a pisztrángos patak.

 

A marosvásárhelyi egykor véres utcán

a góbés bölcselet.

A fogadás varázsának kürtöskalács illatata:

A könnyes ölelés a csíkszentkirályi baráttól,

ki büszkén vállalja és vallja:

ő több száz éve „ott” magyar.

 

A Hargita ott áll a kezdetek óta.

Ezer éves az identitás, a múlt.

A Székely himnusz történelmi nóta!

Ki ott él, tudja, mióta magyar!

 

Majd a jövő, ha Isten is akarja:

mindent, - kínt, megaláztatást,

vádat, félreértést, szégyent

örökre eltakar.