Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Riersch Zoltán: Mea culpa II.

2017.11.09

Alázatom, gyászom, vágyam, dühöm, örömöm kinek számít?

Már nem figyelnek rám a haragosok.

Birtokom három köbméter agyag,

némi puszpáng, fikarcnyi fanyar fagyal.

Régóta ősz s bolond fejem, valami sötét (vagy fényes)

furcsa ismeretlenről agyal, elmémet napfogyatkozás takarja.

Már nem ülök bódultan kocsmalépcsőn,

bagót sem szíttam évek óta.

Kinek számít, hogy hagytam magam?

Bűnös is voltam - aztán becsapott, naiv,

álmodozó, időutazó, idealista idióta.

Mea culpa - mea maxima culpa! De ki törődik bűneimmel?

Itt a földön - már nem is számít. Odafenn meg - Isten ismer!

***

 

 

Hol egy biztos pont az életemben? Nem miattam,értem!

Hol a kezdőpont, s hol a vége? (Kétségbeesetten kérdem)

Kiabálok az elmúltakkal, vágyódva az újat, a másabb jövőt,

nem kérdezve önmagamtól: miért nem látom mindig a szembejövőt?

Nincs ott senki? Hol van az ember? Férfibarát, emberasszony?

Éjfél táján felriadok.- Felébredtem? Rossz álom volt?

Már nem alszom!

***

Gondolataim már száradó faágak, Krisztusi tűz hevít, de láza űz.

Mert lenne bennem vágy, álom gyanánt langymelegre:

De hitem nélkül a Hűtlen Szó, bölcsőm,

ifjúkorom, s iskolám kegyetlenül kinevetne