Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Riersch Zoltán: Látod, barátom...

2017.11.24

Látod, barátom

Látod, barátom, falevélként pereg a múló ifjúság. Utolsó tusáját vívja a rég’ született első pillanat.

Hogy kő kövön nem sok maradt, s hogy sírcsokor-szárnyú, fekete madarak szállnak felettünk, a rég lecsendesedett, múló ifjúság keresztje.

Lehetne más is a szó, de mint régi hajós, öreg utazó, tudom: Életünk viharos tengerén a passzát és az antipasszát, néha korcsmasszát gyúrt belőlünk.

Hogy még élünk, - nem érdem. A megvallatott sors így rendezte el. Először én, aztán majd te következel.

Értelmünk nehéz, kacsázó kavicsként, még maradna, nem sodorta tovább sebes patakja búcsúzó életünknek.

Maradt még bennünk elég gondolat. De a sok évtized megélése, sorsa, egyre feketébb árnya fojtogat.

Hogy mi volt, még mi lehetett volna, szólna is reszkető kezünkben a toll, de már a testből a tett gödréig hatol.

Drága barátom! Járt így már más is. Hol van már az először kimondott szó? A születés, az első megszeppent pillanat? Az utolsó őszi levelek peregnek a fáról!

Hát búcsúzzunk el a színtelen mától, s a sírcsokrainkba bújtatott virágtól:

Tettünk, mit tettünk! S mit nem, lám’ már az sem a mi gondunk: Hagyaték az utánunk maradóknak: A holnap! És a rajtuk is múló kétarcúsága!

Mi, már csak voltunk, s ami még maradt:

Méltóság és a búcsú!

Csak egy pillanat…