Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Riersch Zoltán: Egy humánfertőzött technokrata

2018.02.09

 

Marjay József

 

Bágyadtan sütött a márciusi nap 1922 koratava­szán az őrtilosi bakterház ablakára. A függöny mögött kíváncsin felsírt egy kisem­ber: vajon miért mozog, ami mozog, - mitől és hogyan, a síne­ken? Marjay bakteréknál hősünk születése pillanatában petróleumlámpa helyett értelemgyertya gyúlt.

 

Teltek - múltak a hónapok, ­évek. A bakter beteg lett, aztán meghalt. Mit is tehetett a magára maradt özvegy gyermekével a bakterház­ban; - sok választása nem lévén, hazaköltözött szülőfa­lujába, Fityeházára.

 

1926-ot írtunk. A sze­génység párja a nyomorú­ság volt. A kis József állan-dóan éhes volt. Úgy az ételre, mint az igére. Elolvasott mindent, ami a keze ügyébe került. Esze volt, borotválta is ren­desen a tudományt. Az ele­mi, és a polgári iskola meg sem kottyant lelkemnek.

 

De elfogyott az anyagi tehetség, hát jöhetett a szegény em­ber első egyeteme, a tanonckodás Somogyország, Perdóc majorjában, szirtes Sándor uraság szárnyai alatt. Kemény munkával, és komoly tanulással gépész­kovács lett hősünk. Nagy munka volt, nagy volt a ba­rátság, - nagy lett a tisztes­ség. A mi ifjoncunk a nagy­világ csodálatára, és az ura­ság segítségével megkapta a Horthy Miklós tanulmányi ösztöndíjat; munka mellett magántanuló lett a nagyhírű csurgói gimnáziumban, ahol, jó eredménnyel matúrát tett.

 

A madár repte… a gép forgása… a masinakerék mozgása… - no meg Arany, Petőfi, Madách… A kamasz Marjay Jóska mindenevő volt.

 

Érettségije után a szegény ember legkisebb gyermeke megköszönte az uraság jóságát, tarisznyá­jába tette a hamuban sült po­gácsáját, befogta a sors szelét, s felcsapott garabonciásnak. Irá­nyát vette Budapestnek, ott is a Weiss Manfréd Művek­nek.

 

Dolgozott ám lelkem szorgalmasan, ám tanulni vágyott. Többet és többet. Kitartásának és muraháti eszének köszönhe­tően vágyából tett lett. Mun­kahelyének ösztöndíját el­nyerve: egyetemi polgár lett belőle a Műszaki Egyete­men.

 

Jöttek-mentek a ke­mény egyetemi évek. Le­tudta közben az első kato­naévét hadapródként -, majd 1944-ben a mezítlábas őrtilosi, fityeházi gyerekből, nadrá­gos gépészmérnök úr lett.

 

A diploma megszerzése után a második világháború megszólította, az orosz armada fogsásába ejtet­te Jóskát. Mivel ott is kel­lett a tudása, kaukázusi rab-mérnök lett belőle. Az életét mentette meg kíván­csisága, szakmai tudása.

 

1948-ban érkezett vissza a fogsásából. Buda­pesten munkába állt, ta­nult, majd megszerezte másod­diplomáját mezőgazdasági gépészmérnökként.

 

1953 legszebb hónapjában meg­nősült. Házasságuk nagy-nagy öröme Klári lányuk.

A mi hősünk nem lenne a miénk, ha közben nem tet­te volna le a kandidatúrát.

 

1956 egy vidéki város fő­mérnöki székében találta. A későbbi megtorlás díjazta is emberi nagyságát. A forradalom leverése után meghurcolás, börtön, állásvesztés, ellehe­tetlenülés formájában.

 

Vergődik. Felesége, 1959-ben tüdőbetegsében meghal. Hősünket megtörhetetlen hitén kívül a balsorsa kíséri egészen a konszolidációig.

 

A Csepeli Papírgyárban végre munkát, és feladato­kat kap. A doktori címét a forradalom alatti tevékeny­sége miatt nem kapja meg, de azért tevékeny részese a papíripar gépészeti re­konstrukciójának. Munkáját és tudását végre, és újból elis­merik, - s bár korlátai vannak, Marjay József teszi a dol­gát.

 

A hatvanas évek vé­gén beszáll a gumiiparba. Tervez, fejleszt, tanácsot ad. Az őrtilosi, fityeházi, egykor mezítlábas gyer­mek tanácsot ad egy ipari ágazat érdekében! Konst­ruktív munka, konstruktív munkahely. Beutazza a fél világot. Az ötödik kontinens kivételével mindenütt ott van. Világpolgár. Europer. Ismert és elismert szakem­ber.

 

Hatvanöt éves korában a madáchi szóval megpi­hent: az alkotó pihen, a gép forog. Nem bírta sokáig. Műszaki referensként het­vennégy éves koráig szol­gálta a gumiipart.

 

Nyugdíjas éveinek elején, a fővárosban és egyéb he­lyen élő földiekkel együtt meghallották a szülőföld hívó szavát: gyertek haza, és mutassátok meg mivé lette­tek!

 

És a világhírű karnagy Szekeres Ferenc, a német­országi anaszteziológus dr. Tatai Viktor, Béli József doktor, Sólymos doktor, a szombathelyi rektor, professzor dr. Gadányi Károly, a költő Szoliva János, és a töb­biek éltek a szíves invitálás­sal. Ki is lehetett volna a ko­ordinátor, mint a humánfer­tőzött technokrata hősünk Marjay József.

 

A nagysikerű és könnyes első találkozást kö­vette a többi. Azóta a muraháti szülőföld, és az ön­zetlen, de a gyökereket, a hitet, az identitást, a kultúrát, a hagyományokat köszönő gyermekei jóvoltából, irodal­mi, helytörténeti, képzőmű­vészeti alkotások születtek és jelentek meg. Az elszár­mazottak és a szülőfalu kö­zösen vallják, mondják: mutassuk meg szépségét, szorgalmát és nagyságát a mi murahátunknak.

 

És ennek az egész­ségesen büszke exhibicio­nizmusnak a jelenkori men­tora, motorja a mi Jóskánk. A Murakeresztúrért Közala­pítvánnyal, és a helyi megszállottakkal karöltve, telis tele tervekkel.

 

Jóska, Józsi bácsi, jó egészsé­get, és hosszú életet a ter­veitek megvalósításához! Még egy kicsit, a gép-mellett az alkotó is forogjon tovább! Mint föld. És mi hadd legyünk igazi föld­lakók. Csak így van értelme.