Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Riersch Zoltán: Ősz - kékjét vesztett szemek tükrében

2017.09.05

 

 

Opus 1

Bágyadt napsütésre váltott a nyári harminc fok. A Berzsenyi utcai hársak ágain a levelek fogyóban vannak. Levetették divatos zöld ruhájukat az ágak. Az őszi sárga, meg a barna a divatos. Néhány galamb veszekszik egy szemtelen verébbel. A füsti fecskék, bár már most gyötri őket a honvágy, valahol a tenger felett járnak. A Rozgonyi utcában a szokatlan csendet egy szürke ló vontatta szekér zötykölődő zörgése töri meg. A lajtorják, szekéroldal között szőlővel teli ládák bizonyítják szeptember igazságát.

A tízemeletesek mögötti kontúr hegytető fölött tömörek és fáradt-szürkék a felhők. Lecsukott szemeim mögött látom, a reggeli ködtől is harmatos fonnyadó sarjút. Utolsó kaszálására vár, vagy talán már túl is van rajta. A Mura felől érkező tehervonat mozdonya is fáradt, halkan füttyent a bakteri köszöntőre. Egy, talán eltévedt helyijárat ráköszön a benzinkútra. Az úton napozó vörös macska ezt lusta hunyorgással nyugtázza.

Öreg fotelomban ülve kesereg kezemben az újság. A napi politika ma sem tagadta meg önmagát. Leteszem az asztalra a gondot. Ablakomhoz lépve látom - mit nekem a politika filozófiája! - csodás a reggeli fények játéka. Gerlebúgás igazolja a megállapítást, s az ősz petőfis hangulata nyári melegként terül el szívemen s lelkemen. Kávéillatra eszmélnek tekergő gondolataim… 
A reggeli feketém testvére szeretőként illegetve magát önként jön a szobámba. Hedonizmus et i’ la melencolia. Kavargatom kábítószerem, s hogy ne maradjon magára, gondolatban ráfüstölök egy bagóra. Rám mosolyog a reggel. Már nem is számít, hogy az őszi elmúlás emlékeztet a koromra. Valahogy, valamiért, most minden egyszerű, minden csodálatos – és minden jó…

Opus 2

Idegesítően csörög a vekker. Mint mindig. Az éjszakai alvás egy bizonyos kor után nyűg. Hajnal felé pihentem el. Persze, hogy indulatokat vált ki belőlem berregés. Fejem ősz hajú kócbaba. Kilóg a paplan alól. Helyére teszem mormogásomat, s a valamikor búzavirágszínű szemeim csipatakaróit törölgetve lelket lehelek az élet értelmébe. A baglyok már aludni tértek. Az erre fészkelő fecskéket múlt héten délre zavarták a nagypofájú őszi kányák. A feketerigók istentudja merre járnak, mert most egyet sem látni.

A sötétítőfüggönyök árnya mögött, kintről még csak éppen szürkébe fordul a reggel. Lelépek az ágyról. Az egyik lábam csusszan, a másik meg követi. Természetesen majd’ hanyatt esem az éjszaka bolyongásaim közben szétrúgott papucsaimban. Négy lépés az ajtó, még három a konyha. A villanykapcsolót másodjára találom meg.

Hunyorogva konstatálom belsőm sötétégének lassú elmúlását. A konyha fénybe borul. Egy mozdulat a rádió felé. Trallala… tatatatam… Hangfoszlányok. Életfoszlányok. Zagyván. Csak úgy. Elmém még homályos, de reflexszerűen megtalálom a kávésdobozt a szekrényben. A hirtelen megengedett csapvíz a mosogató aljáról, miért is ne, mint mindig, a képembe vág. Most már ébren vagyok. A lágy, búgó, morgó hangot adó kávéfőző is igyekszik barátommá válni. Fekete gyémántként, cseppről cseppre telik az ibrik, s én függőként élvezem a reggel elengedhetetlen ízeit és illatait.

Egy korty - és jönnek múltam víziói. Emlékezem. Bűneimre. Gyarlóságomra. A néhány évvel ezelőtti reggelekre. Isten bocsássa meg, nagy bagós voltam. Sajna’ nem lehetett elrettenteni a füstös gyiloktól. De valamiért, az időm s korom előrehaladtával, valaki, ott föntről, csak az első korty kávé után engedte meg az első slukk kábulatát. Számban az éjszakai keserű ízét felváltotta az amerikai ültetvények pampatáncos, Afrika tam – tam dobos hangulata, s izegve – mozogva, már – már rituálészerűen gyújtottam meg Irinyi találmányát, s érintettem a számban remegő első staubhoz. Snitt. Szürrealista kép. Pillanatok alatt füst árasztotta el a konyhát, s én jótékonynak látszó ködében, élvezkedni kezdtem. Az első köhögőroham a második slukk után menetrendszerűen mindig megérkezett. Fújtattam, mint az egykori négyhuszonnégyes. Mire a második bagóra gyújtottam, már elég kellemes volt a fuldoklásom. Tudom, ne mond te is, kedves barátom, abba kellett volna hagynom, de akkor mi lett volna a közel hatvan éve nyúzott reggeleimmel… Rigolyáimmal.

Úgy fertály óra alatt kitisztult belőlem az éjszaka rossza és jója. Már megbocsátottam a vekkernek is. Kávém, no meg a reggeli hideg víz hatására elmém rendezni kezdi a napi teendőket. Egy lépés előre, kettő jobbra. Ezt is kell tennem, meg majd, azt is. Ki kellene szellőztetnem először a füstöt a lakásból. Meg most, így néhány év után, az életben s koromban botladozva setén és sután - a tudatomból s a megkorcsosult illúzióimból.

De mit is tehetnék. Megmaradtam álmodozó idealistának. S az egykor szürrealista film már - már futurisztikus képvágásaival tovább pereg. Még pereg. Fekete-fehérben. Mintha színvak lennék. Az árnyalatokat is csak belülről látom. Van Goghi sárgák. Csontváris bibliahangulatban. Szinnyei Merse Pál majálispaletta-árnyalatában. Elhúznám, de dohos illatot árasztó Munkácsys-háttértónusú sötétítő majdnem a kezemben marad. Ettől megdermed „siralomház-arcom”. A pillanat töredéktanulsága a megharcolt és kimondott Laczó betyár NEM igazsága a hamis és élettelenarcú igazságtalanság ellen. Lázad a tudat. Nyílik az értelem. Nyílik az ablak, a hírtelen beáramló friss reggel hátán úszó puszpángillatú a hajnali harmat súlyától elnehezült ökörnyál simogatása félig csukott szemeimet is kinyitja. Kintről tejszerű köd köszön be szobámba. Bőröm, s pizsamám egy pillanat alatt nyirkossá válik. A másodperc töredéke alatt magamra kapom zöld köntösömet. Mert a hajnali első ölelésének már érzem hidegét és melegét, kezdem belátni: itt van az Ősz! Egy pillanatra, a falinaptárra téved vaksi szemem. Nem látom a betűket, csak a sziluettjüket. Ókulám az asztalon vár a sorára, s meg is teszi, mit meg kell tennie. A naptár is jó barát a tetthez, s mi hárman, együtt döbbenünk rá Szent Mihály napjának valóságára. Igen, itt van az Ősz. Én öregszem, az évek is múlnak. Fogynak, és közben szaporodnak életünk szereplői. Kinek - kinek fogyóban, kinek kerekedőben évei, egyes testrészei. Nem kell nagy feneket keríteni az egésznek. A kiűzetés miatt és után a kérdezés joga odaát van. A természet apokalipszis sorsa. Kikelet. Virágzás. Trilla. Kárr… kárr. Lombhullás. Fecske-exit. Köd. Hajnali sötétség. Hajnali áhitat.

Jönnek-mennek az évszakok. Az Ősz is tejködös ruhájában - inkognitóban érkezett. Hatására az ablakot bezárom, s kezem reflexszerűen a gázkonvektor felé mozdul. Beleborzongtam a lakásom meglátogató ökörnyálas ködszörny simogatásába. Jól esne egy kis langymeleg. Kattintom a szikrát, nyitom a csapot, s a lakásban szétáradó a boldogság gáz-mámor. Őszinte. Csillogó szemű. Fecskék násza. Teljesség. Simogat. Megsimogatja a konyhai fikusz leveleit is…