Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Riersch Zoltán: Az „átkos” kor hagyományai

2016.12.08

Az ötvenes években a mi családunk Budapesten, Kiskomáromban, és Nagykanizsán élte a háború utáni átkoskor szerinti életét. Én, a testvéreimmel leginkább a család szétesése miatt a Mosó menti faluban, nagyanyánknál laktunk, kortünetként. Nagyon szegény, de mégis nagyon szép gyermekkorunk volt a kiskomáromi mamánál. A háború utáni években a kommunista világ nagyon vallástalan volt, mi mégis háborítatlanul jártunk templomba, hittan oktatásban részesültünk, s megtartottuk a katolikus vallási ünnepeinket. Valószínűleg nem tudott a falusi rendszer mit kezdeni a három unokáját egyedül nevelő idős asszonnyal. Vagy, mi már nem is számítottunk az akkori sztálinista, rákosista világnak…

Ádvent a mi számunkra a Luca napi maszkás kotyolással, falujárással kezdődött, majd a baráti csoportokban összeálló, báránybekecs pásztoros, Józsefes, Máriás, Kisjézusos kántáló csengettyűs betlehemezéssel folytatódott, ami kitartott egészen szentestéig… Csodaszép időszak volt. Hogy hogynem, mi azt hittük, hogy az a természetes, amire jutott is. Karácsonykor, ha nem volt fánk, volt egy fenyőfa ág a nagyvázában, gyertyával. Ha volt fánk, akkor alma, aranyozott dió és gyertya volt az ágakon. Testvéreimmel mi ezt hittük ajándéknak, meg a hatalmas hónapokon át tartó teleket, a nagy havat, ami azokban az években minden alkalommal leesett.

Beköszöntött Szenteste. Nem lévén más, gumicsizmát húztunk a lábunkra, amelyeket jól betakargattuk szalmával és kapcával. Vastag hárászkendőt tekert a vékony posztókabátunk fölé mamánk, s mi a nagy hóban kíváncsian, várakozva, boldogan mentünk az éjféli misére. Nem is a katolikus liturgia fontossága miatt, azt még akkor nem pontosan érzékeltük, számunkra az éjféli mise igazi karácsonyi ajándék volt. Az ünnepi vacsora lucskoskáposzta volt, de nem töltött, mert hús nem mindig volt, hanem kacsaaprólék volt benne… Diós meg mákos bejgli volt a sütemény. Másnap a mama hurkát sütött, kukorica, meg hajdinakásás véres és májas hurkát, ami akkor mennyei eledel volt, és mindannyian jól laktunk vele. Karácsony első napján délelőtt elmentünk a nagymisére, utána ebédeltünk, ebéd után pedig a pajtásainkkal hatalmas hócsatákat vívtunk, csúszkáltunk, szánkóztunk… Érdekes módon, még a jobban élő, módosabb szülők gyermekei sem azzal voltak elfoglalva, mit, és mennyit kaptak, hanem az akkori, hétköznapinak tűnő, mégis varázslatos karácsony örömeivel.

Évekkel később. már, minden évben volt karácsonyfánk. Előfordult, hogy sztaniol papírba csomagolt kockacukorból vagy a házilag főzött hamísított szaloncukor is került a fára, na meg az ágakra teljesen szétszedegetett, széthúzogatott vatta, hófolt gyanánt. Néhány év múlva  szégyenszemre, az akkori ideológia agymosás hatására egyre jobban elmaradtak a szentestei ünnepi misére járások, régi, hitbéli, magyaros karácsonyi szokások. Egészen a konszolidációig, a felnőttkori tudat kitisztulásáig.