Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 


Ebben a szóban, amely szép minden nyelven, de legszebb a tiéteken

amor mio

sűrítődik össze életem most itt és ezután.

Érzem, benne élek; és érzem, hogy benne fogok élni ezután,

 hogy milyen céllal, azt te határozod meg;

sorsom a te kezedben van…

De énbennem, több ez, mint szerelem, és ha akarnálak

se tudnálak nem szeretni.

Gondolj rám néha amikor az Alpok és a tenger elválasztanak,

de sosem választhatnak el, csak ha te úgy akarod.

 

Lord Byron

 

 

 

ÁRNYÉK AZ ARCON

 

 

 

 

Reszkető kezed

 

Voltam, vagyok, leszek, ha majd lecsendesedek,

lecsendesedik benned is a nemcsak tévedés.

Talán még jutna nekem belőled egy villanásnyi perc,

egy csók - egy ölelés, de időm lecsengett,

az élet, a valóság mást akart.

 

Majd, egykor, ha, a lenyugvó Napba nézel,

fel, a szerelemvágytól násztánc-cikázó fecskékre,

a gomolygó felhők fölé, egykori lépteim nyomát kutatva

életem égi úti porában:

 

álmaidban, feltörő vágyaid nyomában

mindig ott leszek veled:

Kóchajadhűsítő szellőként simogatva,

szivárványkönnyeid vízesésén átbújva

szemeidbe fészkelem magam,s megfogom reszkető kezed.

 

Az álom nyárillatú háttérében közeledik az alkony.

A mohaillatú fák, a túlparti kéklő hegyek megértik - a titkot.

 

A kakukk az időt számolja. Az egykor volt élet rengetegéből

előbukkan egy őz család. Ránk mosolyognak.

 

Fogásom szorítása,csillapodik, őszinte, erős, mégis szelíd;

lassan megnyugszik reszkető kezed.

 

 

Látomás

 

Előtte semmi.

Mögötte senki.

 

Háttal áll,

mint mindig.

 

Arcát

álcaként, vagy szégyenében

jótékony köd takarja.

 

Hosszú ruháján

már több a tarka,

mint az egykor volt fehér.

 

Magányos, madárijesztő

az egyszervolt delnő.

Kitárt karjait,

balsorsát köszöntve

az ég felé tartja.

 

Vagy csak búcsút int

ennek, meg annak,

a délre húzó fecskéknek,

a vonuló vadludaknak.

 

 

Szürreális Dali,

futurista Picasso kép.

 

Távoli dörrenés.

Néhány cikázó villám.

 

A majdnem fehér ruhát

s az asszony haját

tépni, szaggatni kezdi

egy ki tudja honnan jött alpári vihar.

Az őszi csend paganinis ördögtánc!

 

Szerelmét vagy emlékét féltve

fekete karvalyként - rávijjant

a múltszaggató szélre:

 

kjsrrrr… kjsrrrr…

na gyere, … na gyere,…

vagy állj félre!

 

Csak az Isten a tudója,

mitől – de csend lett.

 

Az őszi

szürreál szivárványt szaggató szél

elinal, s az esőből is csak

a ködbe hömpölygő ár maradt.

 

Az asszony gyönyörű,

egyszerre szűz és parázna.

Már – már táncos mozdulatokkal

lerázza magáról a múltat.

 

 

Két tenyerének bölcsőbörtönéből

kiszabaduló démon

eltűnt a ködben.

 

Az évek óta bezárt szem

s a köd titka már nem titok.

 

Megfordul.

A mocsár már mögötte.

 

Mosolyog.

Valakit magához hív.

 

Vagy búcsút int

a kortalan szerelemnek.

 

Egykor

 

Egykor

búzavirágkék volt

szerelmet csalogató szemem.

A pukkancs-vörös pipacs

gyermeki barátom.

 

A teltmellű mezők

selyemszőke ölébe

hajtottam álomra fejem,

s az aranyló kalászok

ölmeleg

násztánc-tüzétől

sárga lángot fogott

a méhektől dongó akácos.

 

Egy fajd,

(talán kakas)

meg a felriadó tücsök

égibonájára

a hetedik ágára mászott

az aranymázba mártott Nap:

 

fényére árnyékot vetett

néhány bárányfelhő,

s már hullt, csak hullt

a lángoltó permet.

 

 

Igen. Egykor.

Aztán csend lett.

Még emlékszem

a nyári színek illatára.

 

Mára maradt

a Juhászi, van Goghi emlék:

 

Egy bokréta kalász,

mosoly-napraforgócsokor a vázába.

 

 

Zengő hársfa

 

                               Felrepedt száj,

                                      rég fogatlan!

                               Ölem rég volt

                                      forró katlan.

                               Testem töppedt,

                                      már parányi:

                               jöhet halál,

                                      jöhet bármi!

 

                               Parázna jötte

                                      esti csendnek:

                               szerelemben

                                      eltemetnek.

                               Ifjúságom

                                      messze, távol,

                               csókot kérek

                                      a haláltól.

 

                               Testem, lelkem,

                                       zengő hársfa.

                               Zengő hársfa

                                      törött ága.

                               Csőrébe kap

                                      egy madárka.

                               Csőrébe kap

                                      egy madár – ma…

 

                               A boldogság hangja

 

Egy nehéz éj után

harmatos-izzadtan,

ballábbal kelt fel a Reggel.

 

Mily’ csodálatos a világ!

A hajnal színei

életre keltették vágyaim,

s talán még titkaim

van Goghi illatát is

hátára vette a fürge szél.

 

Isten – tudja, mit akar.

Én mégis tűnődök rajta:

 

Értelme – van-e még

felébreszteni a szeretetet?

 

Otthonom templomi áldás.

Kegyelem – szépség.

 

Vendégmarasztaló,

asztalomon

véremből szüretelt a bor,

 

de mérték az érték.

 

 

Így, a vége felé

már fehér fejem

s néha reszket kezem,

érintésem mégis

simongó szerelem,

baráti ölelés.

Szemem értelemszikrája

Fény és Szeretet.

 

S ha, néha,

még elringat öled,

szerelmem meleg takaró.

 

Születésem már múló pillanat

Sorsom zarándokút.

 

Majd ha végleg

nevemen szólít a lélekharang,

s kiben mindig hittem,

becsukja mögöttem az ajtót,

én a Titkok Házán

titokban kinyitok egy ablakot:

egy utolsó könnyes ölelésre:

 

Te ne lepődj meg

a szférák és hárfák zenéjén,

s ha majd túlvilági

szeretleket mennydörgök

 

a Boldogság Hangján…

Sorsod sorsom

 

Egy

       csepp

                 eső csepp,

eső cseppnyi

       csepp cseresznye:

cseresznye szád

szomjam oltja.

 

Szenvedélytől

       szűkül szemed,

gyémántkönnye,

s tested viharnedve

       hullámzó tenger.

Arcod mosoly,

pírja májusi szivárvány.

Ölelő karjaid

       szorító faágak,

szorító faágak:

       imádlak! Imádlak!

 

Rekedt szavakkal

bókolok tovább is:

kecses körte melled:

szomjoltó oázis.

Sorsod sorsom:

sorsom végzet.

Isten így akarta!

Mennyei igézet…

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.