Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Poklom piros parazsa

 

Hogy, egykor a sárga rög könnyű legyen rajtam,

hitem s békém keresem, valós nyugalmat igazamban.

Hét nap, hét éj, hétszer elátkozott pillanatban

hétszer telt méregpohártól összetört a keserűség, -

azóta percenként hetvenhétszer és még hétszer

ellenkezem önmagammal, várom, hátha

szétszóródnak gondolataim, - hiába: fáj, ami fáj…

 

Odakinn csak néha kárognak a kányák. Bár hiányoznak ereszemről a fecskék, átölel, üzen a csend, békés, ádventi, havas a táj.

 

Az álkandallóban pattog az akác. Izzó pokoli piros parazsától

(vajh’ miért fázom?) verejtékezem.

Nem dicsőség, nem júdási harminc, holmi egy peták az áram:

ennyiért adott el, ki barát volt kisszobámban; s hiába a petákban

háromszor harminc karát, az ezüst súlya többet nyom a latban.

 

Kesergek, bár nem látom értelmét e gondolatban.

Könnyem mégis könnyű. Borgőzös tettek ridegétől ráfagy a szememre:

én tudom, tettem is mindig érte; nem a hamis nagyság, a felelősség a művészet, az igazi érték: valódi terhe életem igaz … szerelme.

 

Hogy egykor a sárga rög könnyű legyen rajtam,

hittel tettem, amit tettem: az Úrban meglelem  nyugalmam!

 

 

Őszi könnyek nélkül

 

 

Szemeimből értelemszikra s egykor gyémánteső hullott.

Mára kiszáradt sivatagi kút.

 

 évtizedem termését elfútta a szél, s a százholdas szántóm

belepte a gaztalan szürke homok.

 

Imazsámolyon térdelve megkövetem a családomat.

Megkövetem a világot. Megkövetem önmagam.

Engem ki követ meg? Csak – úgy. Őszi könnyek nélkül.

 

 

       Nem értem

(Kófic emlékére)

 

Egy autó.

Egy kétes nap.

Végzetes tévedés.

Némák a madarak.

Néma a csend is.

Ballábbal kelt fel a reggel.

 

Egy sikoly nélküli csattanás,

s a már nem létező élet házából

szivárványon lovagolva

a meg nem valósított álom lovagja

elvágtatott

a végtelen Fény felé.

 

Csillagporzott az út,

s írmagja sem maradt

az értelemnek.

 

Nem értem a miértet.

Fojtogat a … hiány.

Felébreszteném a szeretetet,

de megzavart tudatom gyászol,

kapuját becsukta

a temetői szél

 

Nekrológ

 

Úgy megyek el,

ahogy jöttem.

Úgy éltem,

ahogy hagytak.

Már nem lenne méltó hozzám

a panasz.

Szűk volt az élet.

Nekem, és a létnek.

 

Káárrr… káárrr…

 

Mint a csikós lóra pányvát,

árnyékot vet rám az Idő.

Várnak.

 

Két veréb,

meg egy károgó varjú tanúja,

a haragos déli szél,

mint karctalan papírt,

a szürke felhők fölé repíteti

a bágyadt esti fényt.

 

Káárrr…  káárrr…

A fecskék délre húznak.

A fű olyan, mint tavaly.

Ökörnyálas

a szeptember álmos szája,

nem törli le az ősz.

A termést elverte a jég.

Kétszer is.

Nem gondolok a tavaszra.

Hallgatásom égeti a számat.

A ki nem mondott gondolat

halott szavak - halott násza.

Az árnyékban várnak.

 

 

Korpuszok az úton

 

Szél fútta rózsalugas árnyékban megpihen a kérdés.

A múlt hajnali harmat illata,vénasszony-nyara,

bágyadt szellő hátán ökörnyál-szeszély.

Rátelepedik az Ősz.

Temetői csendben Korpuszok az úton.

Nem jön szembe senki.

Elmúlt. Ennyi. Csend.

Vércsesikoly. Rigó trilla.

Feltámad a szél. Villám hasítja a dörgést.

 

Pereg az eső. Pereg a film.

Irónia, vagy dráma. Már mindegy.

 

Lélekharang

 

Gondjaim rabszolgájaként

alázatom földig hajol.

Dérlepte

lecsukott pilláim mögül

a korcsosult élet lélektelen

torz tükörtapétájú falain át

még vágynám látni

az isteni sors lényegét.

Tudom: A Teremtés,

az Ige értelmét,

mint engem is:

lassan nevünkön szólít

a lélekharang.

Egykori voltam fénye,

szóm, tanításom,

bölcsességem,

már krizantém illatú:

 

Arcom kétségbeesése

haldoklók halványsárga viasza.

Szemeim ifjonti tűzszikrája

pislákoló könnyű éji lámpa,

 de gyenge világánál

virrasztásunk közben

kezet fog velem

a kékszemű értelem,

a csak azért is dac.

 

Ébredésünk:

lázadó tavasz illata.

Friss, zsengehajtású erdő.

Benne szikár faként

trónt ülök

Kazinczy hagyatéka fölött!

 

 

 

 

Utat török a szavak között

 

Mi végre a

      küzdés férfiak,

ha nemtelen a küszködés,

s a gyermeknemző csók epés;

      ha vég a vége,

      nem a béke?

 

A Naptól szennyes kor, pribék:

      szégyen, - foltos lett az ég!

 

Aludni vágyom.

      Miért lennék ébren,

a patásporos szürke élet

      folyton foltos kényszerében?

 

Mi a vége? S hol a kezdet?

Holnapodat mikor kezded?

Látom, értem,

      mégsem hallom:

      ördög űzte el a hangom!

 

Gondolatok kényszerében

      szapora a szívverésem.

Üvölt, kiált, ki - azért kiállt!

 

Szóm s hitem száll föléd.

Karjába kap, emel és véd.

S én gépként - utat török

a képzavaros szavak között:

 

űz zavar - e „kép”, zavar!

 

Hiába nevetnek uraim!

Nem kenyerem a fura rím!

 

Nem bókolok, ennek, annak:

hülye szokásaim vannak!

 

Semmit tenni a semmiért?

Kérni a mindent is ezért?

 

Én nem köpködök

      körbe – körbe:

      hibáikon örömködve!

 

Utat török a szavak között!

 

Még fojtogatnak a szótagok:

már jól vagyok…

      már, -  jól vagyok…

 

Mélység

 

Kezdetben volt.

Hol van?

Na.

Még!

A pillanat iszapszagú mélység.

Egy és kettő.

Közte semmi.

Némasága

meztelen és észrevétlen.

Kiűzetik

ki tapsol miatta.

Reményarc.

Janus - pórázon.

A gyertya csonkja

már csak árnyék

az utolsó lobbanásban.

Törött klaviatúra.

Sötét monitor.

A le nem írt gondolat

hanyatt zuhan

a mélybe.

 

 

 

Töredékek

 

Boldogság.

Vivaldis tavaszi szél. 

Trilla – kakukk.

 

Füstifecske repte.

Feketerigós nász

a titkos bodzabokorban.

 

A világ boldogtalan.

Ma ettől kerek.

 

Bolond szívem,

ősz fejem vágya hiába,

szerelmem hiába meleg takaró.

 

Gaia kerek.

A Teremtés kerek.

Szögek szegletek csúcsok:

részei a kereknek.

Mint a Nő.

A báj és itala.

A test és Éva-almanedűje.

Festőpaletta.

Ecset.

Mell és meleg.

Csodálatos világ.

Chopin etűd.

Wagneri – dantei pokoltűz.

Bachi prelúdium.

Van Gogh.

Füllel.

Boldogan.

Bezárva.

Beethoven ötödik.

Sors.

Befejezett.

Befejetlen.

Kilencedik:

Óda.

Örömének.

“Jöjj el hozzánk…”

Nem jön.

Milyen csodálatos.

Mégis tűnődök rajta.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.