Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MEGSZÓLÍTALAK SZÜLŐFALUM II. RÉSZ

2013.06.15

 

 
Hála
(néhai Gerencsér András,
kiskomáromi plébános-esperes emlékére)
 
Uram, képedre formáltál,
s én önmagam maradtam.
Követtelek az Úton,
erőt s hitet kaptam.
 
Befogtam a szelet
lélekvitorlába:
Köszönöm, jó Uram.
Nem éltem hiába!
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Keblére ölel a Mosó – patak
 
Az Esthajnal pislákoló mécses.
Fényruhába öltözteti a falut.
Születésem messzi pillanat,
s a ház, a kicsi sárga ház ajtaján
csak a huzat kopogtat helyettem.
 
Haragoszöld, pergető nyári zápor
Utáni virágok, üde növények,
telt, kövérbarna kerti barázdák,
s a csapási szőkén szilaj homok:
ezer éve büszke ősi föld - rokonok.
 
A magos templomtornyi fülesbaglyok,
óh idők, óh Uram, az ifjúkori féktelen
szerelmek, neszek és a hangok,
barátok, kalandok, első iskolám,
öcsém, húgom, tovatűnt nagyanyám!
 
Szülőfalum, óh ezerszer áldott földje,
mily’ büszke rád Kiskomárom szülötte!
A templom felől homokot pörget a szél.
Zsongó – bongó családi kaptár a falu,
szorgos nyár reggeli méhek döngése.
 
 
 
Nem szégyen a könny, végiggurul az arcon.
Hiába ősz a fej, a szív tétován beleremeg.
Térdem imára biztat, letérdelek a parton:
Keblére ölel a lassan kanyargó Mosó – patak,
Mielőtt a távolba, az ismeretlenbe szalad.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Tündérkert álom
 
Ikaroszi szárnyakon
kerecsen madárként szállni hív
a komáromi képzelet,
csillogó kékszememet
már nem égeti könny,
a bántó tanulság:
 
Pannonföldi magyar vagyok:
tárogatós múltam emberként él,
s ha utam odáig ér, magyarként temet.
 
Íme ezüstkoromra
már búcsúzó tőlem a lázadó ifjúság:
 nem bánom -
véreim pannonként élnek,
magyarként beszélnek!
 
Ikaroszi szárnyakon
Mosó parti kerecsen madárként
száll a köszönet:
 
magyarként köszönöm meg
a magyar Istennek
a bús eltávozott kedvest ,
a szülőfalvi álmot:
büszke gyermekemet,
a magyar valóságot…
 
Himnusz Zalakomárért
 
I.
Áldd meg Uram Komár népét!
Adjál nekik lelki békét!
Hitet, erőt, egészséget,
szülőföldi büszkeséget!
 
II.
Árpád apánk ősi népe,
s a végvárak hős vitéze –
nézz le ránk a felhők mögül,
nézz ki az égi trónus mögül!
 
III.
Igaz hitünk, s bölcs reményünk:
kéz a kézben egymásért éljünk!
Fonjon koszorúba a szeretet
minden komári szívet s kezet!
 
IV.
Áldd meg Uram Komár népét!
Adjál nekik lelki békét!
Hitet, erőt, egészséget:
szülőföldi büszkeséget!
 
 
 
Refrén:
Óh, mily’ rőzse-meleg a Kolon menti tűz,
óh, mily’ nemes a lány, ki szerelmére fűz,
s az utód, az újszázadi Magor és Hunor:
a komári paraszt, a munkás, a tudor,
 
a pap és a roma, a falubéli koma, -
Halleluja! Halleluja!
Istenhez szól dalunk:
zengjen hát fel a himnuszunk!
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
      
 
 
 
 
 
 
Múltam öröksége
 
Néha úgy érzem,
üresnek tűnő batyuval
ballagok kifelé
a lassan már tovatűnő
megőszült évekből.
 
Mosolygós és könnyes,
szelíd és néha vad,
mégis árva ifjúságom
nehéz terhét –
nehéz sokáig cipelni.
 
Egy szál gyertya fényében
borostás arcon borostás gondolat.
Emlékszem a téglavörös és fehér
muskátlik, az égkék petúniák nászára:
Múltam öröksége…
 
 
 
 
 
 
 
 
 
A régi ház előtt esti csendben
 
Ha álmodom, mélye egy régi - régi ház,
előtte moharuhájú foltozott deszkakerítés.
A sárgára meszelt csipetnyi lak előtt
nagyokat sóhajt az égig érő vén diófa.
 
Borzas leveleit zúgatja a nyári szellő,
zöld s barnalombos ágkarjaival átöleli
a vályogfal előtti csöppnyi padon üldögélő
feketeszoknyás, és meggyfapipás bölcseket.
 
Az aranyától hunyorgó Nap lemenőre készül.
A kisház kockaablakai kíváncsi kék szemek.
Fáj a hiány, - mintha gyermek maradtam volna,
s most is haragos fűzfavessző csipkedné ülepem.
 
Öreganyám alkonyatruhájában lépdel felém
az estére forduló Mosó-parti ciripcsendben.
Kettőt vakkant köszöntőre a felkelő Holdnak
öreg kutyánk, aztán a csend - már éji fátyol.
 
Jaj, ülnék én még gyerekként a régi ház előtt
esti szürkületben, rám telepedő éji csendben,
de éveim tovatűntek csendesen, mint nagyanyám.
A hiánytól jeleket írok egy megszürkült papírra…
 
 
 
Fogadj vissza szülőfalum
 
Megszólítalak szülőfalum,
fogadj vissza, és örökre, -
ha már embernek felneveltél,
megtanítottál sírni és nevetni,
a gondra és örömre.
 
Rég nem öleltek engem át
a komáromi gesztenyefák,
én is ott hagytalak egykor magadra,
de te megtartottál emberednek:
hallgattam bölcsen intő szavadra,
mikor emberré nevelted kuruc vérem,
s utamra bocsátott magyar igazságod.
 
Te, mint minden igaz,
és féltőn büszke apa mondtad:
bölcsen, igazan járd az utad, végig!
Ha sorsod világát te megismerted,
menj a csillagokkal, fel az égig!
Szeresd a földi sors megnyíló virágát,
s ítéld meg te a hamis istenek
hamis igazságát!
 
Én tettem a dolgom,
s dolgom jól, rosszul megéltem.
Ekképpen volt igaz szerelmem,
és istenhitben nemzettem a gyermeket. Megteremtettem a csalódást és betegséget. Üldöztem és óvtam a sorsot,
s néha, könnyes a bűnöm,
elhibáztam a rosszul értelmezett dolgokat, - eleresztve simogatva szorító kezét
a bölcs segítségnek.
 
Őszi fehérré szelídültek bennem az indulatok.
A búsuló felhőkkel
társam már messze ment, itt hagyott.
A derűt a dologba már nem nagyon várom,
ütött kopott roncs lélekvesztőmmel
egyedül járom
még megmaradt álomországom útjait.
 
Szülőfalum!
Most, mint egy örök gyermek,
akinek nagyon hiányzik apja szava, é
s édesanyja tejmelege,
visszavárom megszólító szülői szereteted!
Már vágyom újból zöldben látni
a téged megölelő Karosi hegyeket.
A kígyóst kanyargó öreg Mosót –
Partján, ölelve, lázasan megismertem
a rám köszönő ölmeleget és asszonyvágyat -.
 
És a te istenedtől büszke templomod,
ahol igaz hitté erősödött bennem
Jézusban az isteni akarat.
 
Hitéből hittem is,
és reméltem a Kékmadarat,
s talán bölcs igazságát a földi világnak.
 
Te most fogadd vissza, é
s fogadd örökbe saját, és sorsvilágából
megtért fiadat!
 
Tedd öledre, szeresd újból, örökre,
s ítéld alkonyának szerető mosolyod,
a Komáromtól búcsúzó napsugarat!
 
Te tedd véglegessé az egészet,
s én a gyermeki hűséget visszaadom,
hogy megkaphassam tőled
a születés és halál igazságát, kegyelmét: szülőhazámban, a szülőföldi temetőben!