Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MEGSZÓLÍTALAK SZÜLŐFALUM i rész

2013.06.15

 

Amikor szülelettem
 
            Akkor születtem,
            amikor leszállt az este.
            Anyám halódó testére
            fáradtan hunyorgott a Hold.
            Apám zavarában
            a bagóját kereste,
            s az örömködő pálinkásbutykos is
            becsukta a szemét,
            mikor öregapám szájában
            megcsikordult a pipa.
 
            Még a kakas is keverte az órát,
            rekedten megszólalt
            az esti vecsernye konduló hangjára,
            s drága jó mamám
            dehogy is ment litániára,
            hiába várta a feketeruhás sereg.
 
            Az öreg bába,
            első titkaim tudója,
            nem helyezett anyám pihegő keblére,
            köldökzsinórom fogva
            látta semmiségem.
            Csak az Isten volt tudója,
            megérem-e a reggelt.
 
           
            Lassan múltak a gyermekágyi órák,
            s az öreg, vályoglábú
            zsupptetős házban
            a Teremtő figyelme is másfelé fordult.
            Bár fölvágtam az élet elém tett
            első kenyerét,
            jogot formált egy szeletére
            az alvilági sors.
 
            Aztán hirtelen eltűntek a csillagok,
            s az álmos Holdat
            aludni zavarta
            a ködbe burkolózó novemberi Nap.
 
            Hogy hogyan, már nem tudom,
            de csenevész pupillám
            keskeny részét
            csípni kezdte a kapadohány füstje:
            Az öreg férfi, no meg a fia
            hol sóhajtott,
            hol meg az üres pipát szívta.
 
            A hét évtized bölcse
            a szalmaágy felé mutatott,
            az ablakba szállt cinke is
            szárnyaival felém,
            s én még láttam, mikor
            valami árnyféle lehajtott fejjel
            tovalépett a mindszenteki ködben.
            Mégis anyatejillatú a csend
 
            A mához oly távoli születésem.
            Anyám törékeny termete is
            már a röghöz kötött.
            A tuják és fenyők között,
            a lankás domb mögül
            felkelő Nap kíváncsin tekint
            a megtévedt látogatóra;
            tekintetében az olvadó arany
            fekete árnyú könnycsepp.
 
            Közelítek bölcsőm ringatójához,
            de másfél méter mélyen nyugszik
            születésem édes szószólója.
            A napkelte,
            s a korai cinke megdöbben,
            nem értik, mégis,
            miért anyatejillatú a csend.
 
            A majd’ elfelejtett síron,
            a nefelejcs s a kökény kékjében pirul
            a gyermeki késés szégyenétől
            a hajnalharmatos tulipán,
            s tán még a tavalyelőttről ott maradt
            árva árvácska.
 
            A napkelte édesanyaarcú árnyat
            rajzol homlokomra.
            Szívemet a hiány markolja,
            megszólalásra bír
            a vajh’ miért felejtés,
            s a már kései köszönet.
 
            Megkésett jöttömet
            nem értik az aludni vágyó baglyok,
            nem értem én sem,
            de hiszem, nem csak remélem,
            anyám tudja a miértre a választ.
 
            Bár másfél méter mély
            és tizenöt év választja el
            a tegnapot a mától,
            nem a hiánytól fényezi arannyal
            a napkelte a tájat.
            Mindent megbocsátó anyámat látom
            a sírok, s felettem,
            a fekete fecskékkel az ég felé repülni:
 
            Szárnykezében
            a most elhozott egy szál fekete rózsa,
            s mint régen,
            engem féltve és szeretve,
            még nem el nem késett üzenetként,
            felém integet…
 
 
 
Petróleumlámpa mellett
 
Én nagyon szerettem olvasni.
Testvéreim és nagyanyám csillogó szemekkel és a történetek és versek fordulatos izgalmaitól is kipirult arcukkal élvezték a számomra is nagy boldogságot okozó kezdeti kalandozásaimat a szépirodalomban.
 
Szinte még égeti az arcomat a lámpa melege.
Közel kellett hajolnom hozzá, már akkor is rossz volt a szemem.
 
Emlékszem, hányszor elakadt a számban a szó, látva öcsém s húgom, no és öreganyám szemében a fel-felvillanó, csírájából kipattanó értelmet.
Húgom s öcsém szeme is száját tátotta, s mamám arcán is követelődzött a kíváncsiság.
 
A Mama egyszerű, puritán parasztasszony volt, kevés szóval a száján.
Kevés „csinált” szót is értett meg.
De az esti petróleumlámpás felolvasások felcsigázták a kíváncsiságát, s segítették legyőzni előítéleteit.
 
Az hogy a könyv úri huncutság és kiváltság, lámpásszavaim hatására hamar tagadni kezdte.
 
Aprótermetű, csendes asszony volt.
Szűkszavú, csak a családért élő. S csodák csodájára, napról napra nőtt a szomja a szép szavak után. A mese árnyékában különösen Petőfit, Aranyt szerette, meg kicsit később, Adyt, József Attilát.
 
A Mama volt a kedvence, s talán nem is véletlenül. A falusi munka mellett ő is mosónői krajcárokból tartotta el, ruháztatta, etette az élet és a kor által megörökölt unokáit.
Mosott ruhái ugyanúgy „szálltak, repültek a magosba” mint József Attila Mamájának, s a kékítő színe és illata sem volt másabb.
A különbség az, hogy sosem mondtam meg a mi Mamánknak, nekünk, testvéreimmel, Ő volt az Óriás!
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Krisztusi tűz hevít
 
          Komáromi szívem
oroszlánok közé vetve,
          földárnyékomat megremegve
          befonja a Hold.
 
          Szétszórt szószikraként
fojtogat a Mosó-parti múlt
          és a gyermekkori volt.
 
          Gondolataim már száradó faágak,
krisztusi tűz hevít de láza űz:
 
          mert lenne bennem vágy
álom gyanánt langy melegre,
 
de hitem nélkül a hűtlen szó:
bölcsőm, ifjúkorom, iskolám
kegyetlenül kinevetne…
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Komáromi karcboros pohár
 
Tűző nyár hevíti
a Szentháromság szobrát,
pihegő a csend a temető felett.
Lázadó ifjúságom nyomában
kíváncsin kacag köszöntőre
a megtért fiú szívében a Hazahívó.
 
Nézd, öreg barátom!
Falevélként pereg a múló ifjúság!
 
Történelmünk húga,
öcsénk s gyermekünk,
génsebzett unokánk
múltunkat féltőn ölelő faág karjaink
véd - árnyékában pihen.
 
A kéklő hegyek felől
kérdő hang morajlik.
Felém villan a fény.
Újkori Prometheusként őrzöm,
vigyázom gyertyavilágát!
 
Lám, ha néha mostohán is bánt
velem a megvallatott Élet,
ezüstkorom kócos gyermekeként
hallom, hogy köszöntőmre koccan
a komáromi karcboros pohár.
 
Álmosan álmodó öreg Mosónk
szelíd vize beteg szívem
ritmusára csobban.
Mit nekem csalfa Tiszának
kérész szőkesége,
a kék Dunának
történelmünk vérével áztatott büszkesége,
Komáromban nem fészkel
hiúságra a budavári gőg.
Komár várának kései gyermeke szívében
a bölcső szentsége oly szelíd,
mint a büszke végvárak korában.
Magyar!
 
Felkiáltó szavam, halld régi önmagam,
körbefon az Idő és a Tér!
 
Meszes ereimben táltosok táncát járja
köszöntőmre az emlékező első vér;
ősz hajú gyermekként érzem:
Hazatértem!
 
Meghajtom fejemet
az esti harangszó előtt,
mint azelőtt, hogy
sorsvirágfüzérnek sodort
a halhatatlan Végzet.
 
Megtért gyermekként
a költő feloldozást kéri!
Az ártéri békanyál illatára
szerelmesen szomjaz.
 
Ezüsthajú gyermeki gondolat
sötétéji fényem nappali azúrja.
Már nem gond a tébolyfertőjű
Zaklatott Világ:
e perc sortűzként villan.
Elmémben a szívem megharcolt
„szabadakarat”
 
Szülőfalum gyermeke, kérlek,
fogd meg a kezem,
keressük együtt közös jövőnkben
a Kékmadarat!
 
Vérünk verejtéke hulljon
tört ezüst pohárba;
köszöntőre emelem borom,
tűz s alkony mámorára!
 
Kuruc Istenünk! Adj békét,
hogy boldog legyen a földön,
s kéklő hegyen a merengő!
A lázas Mosó partján
a Kútfő és az Elme!
 
Szülőfalunknak egy az édesanyja,
sorsunknak közös a titka és rejtelme!
 
A vízparton táncoló cirip
megkéri az ezüsthajú Holdat,
figyelmezze Istent;
közösek az Álmok, közös lesz a Holnap!
 
Egy szív, egy test formájában
álmodik az Isten,
sodor sorsokat az Élet
Zalakomárban…
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Ezüstvonó balladája
(Tolnai Horváth Jenő cigányprímás emlékére)
 
Merre vagytok régi utcák
       régi harcok
cigányzenés kiskocsmái,
       merre vagytok holdvilágú
       kisablakok – alattatok
       szoktam állni?
 
Merre vagy te csalfa leány,
       tűz etette, mikor szólsz rám?
 
 
       Hol van az én édesanyám? -
       elhagyott a hitét szegő
       hűtlen rózsám!
 
       Hol vagy cigány, jó barátom,
       mért nem húzod talpam alá
       múlttaposó haláltáncom?
 
Hol vagy felhő, fényes csillag? -
       kit az isten ígért nekem
       tanulságra - egyszer eljő?
 
       Mennék veled messze – messze
       ítélővel a felhővel - emelt fővel:
       utolérlek – utolérlek, megölellek
       kisgalambom - tűz etette
       te – ott várj rám!
 
Ezüstvonós
       cigányangyal égi utcás
       kiskocsmában húzd a nótám…
 
 
      
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Áldd meg Uram
(A régmúlt kiskomáromi szilveszterek egykori hangulatfelelőseként…)
 
       Szerelemes a szerelem
       szilveszteri éjszakán,
csillagfénye holdtükrében,
hold leánya ezüst fényben:
de szerelmes néz reám.
 
Körben koccan a pohár
szilveszteri éjszakán,
éji csillag féltő fénye
Ámor isten büszkesége:
 
körbezár a szerelem,
éjasszonyát követem:
lám a fénye csapodár!
 
Körbejár már a pohár
szilveszteréj éjszakán -
robban szana-szerteszéjjel
téli pásztor büszkesége:
teli pohár életnedvvel,
szememben a kedvesemmel.
 
Nedve párlat, szeme könnyes
ezer évnek szenvedésnek,
történelmünk illatának
magor apánk hű fiának:
vérnek, szennynek, rettegésnek,
örömillat büszkeségnek.
 
Dalunk szárnyal át az égen,
átriadva ezer éven:
Isten áldd a büszke magyart,
s áldd az anyát, áldd az apát:
áldd meg Uram ezt a Hazát!
 
Ha majd utunk végét járjuk
büszkeségünk eléd tesszük.
Kérjük kedved, igazságod:
te alkottad e világot!
 
Szóljon dala zeneszónak,
Örömszónak, búcsúzónak!
Táncold magyar sámántáncod!
Borral köszöntsd új világod!
 
Köszöntsd újabb ezer éved,
Gyermekedet, kicsi lányod,
Testvéredet, büszke párod:
istenadta teremtette… -
pezsgőspohár körbe-körbe,
kiálts imát köszöntődre!
 
Szerelmetes szerelemmel,
Kipirulva, könnyes szemmel.