Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Karácsony előszobájában

2011.11.24

Foszlós kalácsként

(Rákbeteg, és gyógyult barátaimnak karácsonyra)

 

Hull a hó, ádventi harang kondul.

Hinnénk, a várakozás, könnyes áhitat.

Mégis, néha gyertyák krematóriumában

pokol kék köve lángol, -

Esthajnalcsillaggá égnek

tisztességünk, s fiatal éveink.

Kapaszkodnék abba, ami még érték,

szikkadt kezeim után kapkod az is,

kit még anyja sem ölelt keblére.

Az iszonyatban néhány igaz, barát ölel át,

szavak nélkül,  hús – vérből emberek:

Áldást rájuk, Uram!

Hadd ne lepje be őket a szűzi hó helyett

a pokoli pernye!

Én hiába mondom e világra – ejnye!

Az éji köd kísértet, rendhagyó áhítat,

vörös-fáklyás hitetlen malaszt…

 

A Kisded testét kemény kőből faragták,

mégis megütötte, ki mindenbe belerúg:

Lefelé húz az ár, hiába,

már nem sír fel a bölcsőből

a megváltás hangja!

 

Csend van, mégis üvölt a múltunk.

Néhány eltört pillanat,

odakinn az éjszakában

lassan, tizenkétszer köszön az óra.

 

Vallatóra fog a múlt,

mégsem recseg csontom,

nem töri büszkeség.

Vénségem felett, tort ül a kaszás,

meszes csontjaim finom liszté őrli,

belőle vérem kovászától kelt

foszlós kalácsot süt az Úr.

Íme, egy szeletet, fogadd tenyeredbe,

s ami rossz ízű, száraz morzsa maradt,

hadd vigye az ördög!

 

November utolsó csütörtökét követő vasárnap, ádvent első vasárnapja. Még néhány fáradt fényű, ködtől, zúzmarától meggyötört nap, s megjelennek az utcákon az első karácsonyi árusok, s ránk köszön a várakozás.

 
Magyarország ezer éve
 
Regés ingoványi fölött
mezítláb jár a magyar:
cipője kakukkfű, hársfű és fagyal.
 
Hársfű és fagyal s ezer év keserve.
s kenyere kovásza lelkének fohásza:
rebegő imája Kisjézust így várja.
 
Kárpát medencében
ugaron és bércen
Megváltóra várva világít hét fáklya.
Hét vezérünk álma kisdedünk imája.
 
Ingoványai fölött
mezítláb jár a magyar:
himnusza édes ádventi ének.
 
Kisdedi békében királyok királya:
Csillagvirág kékje az Esthajnal fénye:
Ősi pásztor büszkesége
Magyarország ezer éve.
 
Ádvent éji fénye magyarok békéje!
Magyarok békéje ádvent éji fénye?
 
Isten álld meg a magyart! - Ámen
 
Az eljövendő előtti utolsó hetek Ádvent előszobája. Lassan letudjuk a Luca-napot, emberarcú kívánságok telepednek gondolatainkra. Írhatnám úgy is, ebben az őrült, idegbeteg, lélektelen, rohanó és taposó világban, többnyire furcsa kívánságaink vannak. Nekem is, gyerekeimnek is. Unokáimnak, barátaimnak is. Furcsa, mert bármennyire is eszement az ember, józan pillanataiban szeretetéhes: igazat és valódit tenni és akarni akaró. Hívő, kisdedváró. Az amúgy mindennapos őrület ellen megváltásra vágyó. Megváltóra, Messiásra vágyó! Szívből, igazából, eltelve igazi érzésekkel, pótolandó, s míg nem késő, pótolható hiánnyal, szeretettel. Olyannal, amiért kell és érdemes élni! Igen, már lassan érezni a beigli illatát, hallani az ezüstderes tűlevelek között suhanó száncsengő susogását és csilingelését.. A várakozásban áhítatillatú, gyertyaillatú a fel-felkacagó szentestét váró csend. Az örökké haragvó, már kevésbé haragos, szinte már meg is bocsátó. A katona vaktöltényt rak a fegyverébe, (be jó lenne) s az ellenséges árkok ásója betemeti szörnyszülöttét. Templomainkban mosolyognak a szentek, s a padsorok között feltűnik az eddig hitetlen is. Tudjuk, valljuk, az eljövetel hitben is erősít. Egy az Isten, bármely úton közelíted, a Hit ereje átsegít a hosszú Út nehézségein. Nemcsak az újraélesztett élet privilégiuma az „alagútfény”, - bár az is igaz, fényt látni csak az tud, aki tiszta és őszinte szemmel nézi pislákoló fényeit a teremtett és megvallatott világnak.

A kiűzetés óta a Teremtő akaratából ma még születünk, de már meg is halunk. Születünk, mert Isten a teremtéskor így akarta, - s meghalunk, mert elkövettük az eredendő bűnt: kétszer tagadtuk meg az örök életet! Az Édenkertben, s aztán a kiűzetés után, majd Pilátus előtt s utána a Golgotán. A keresztre feszítés után hiába mostuk mi is kezeinket, ráadásul megteremtettük saját haragosainkat, árokásóinkat, katonáinkat, tolvajainkat, farizeusainkat. Akkor is, most is. Így múlik el a világ dicsősége. Így múlik el a világ dicsősége? Lám’ – kétezer éve a Csendes Éjben megtisztul az ember. Az ádventi előszobában leveszi kalpagját, tisztelegve az élet értelme előtt, lemossa testét és lelkét, s szemében életre riad az értelem fénye. Tudja, érzi, többet nem hibázhat!

Ádvent, s aztán a szenteste közeledtével esthajnali fényben figyeljük egymás íriszét. Hóharmatos örömkönny csordul ki a lélek tükréből az ádventi gyertyák-fények segítségével a betlehemi jászol s a zöld fenyő láttán: Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok… Jézusunk, Jézusunk Betlehemben… megszületett a Megváltó halleluja… Isten álld meg a magyart… Isten álld meg a magyart jókedvvel, békével… gyűlölködés, önpusztítás, törökátok nélkül… Ámen

 

Riersch Zoltán:

 

Az ádámi múlt romjai között

 

(Ádvent a Deák-téri templomban)

 

A júdeai csendes éjben

egy magányos csillag

köszönt a siető napkeletiekre.

A büszke esthajnal szemében

tétova volt a mosoly,

az oly’ sokat látott Holdnak is

Betlehem felé mutatott a fénye.

 

Két fehér,

meg egy szerecsen után

porzott az út,

s az elágazásnál, még nem állt

a kereszt.

 

Mirha és tömjénillatú

ruhájukba burkolózva

útjuk - titok, -

a mosom kezeimet későbbi átka,

már akkor,

minden názáreti bokrot és fát

körbevett.

 

 

S bár csoda készült születni

a csendes éjben,

sakál vonyított a kisváros szélén,

keselyű körözött az istálló felett.

 

De a  három, meglett férfi

utat törve

az  ádámi múlt romjai között,

mit sem törődött az eljövendő

feszítsd meg hiénákkal.

 

Titkuk célja utat mutatott

a besározódott

hitnek és tudatnak.

 

Kétezer éve

csak a pásztorok

és a napkeleti bölcsek

várták a bizonyságot.

No meg

a sok évet látott cédrusok.

 

Az istállóban

egy asszony suttogott,

gőgicsélt kisdedének,

mennyei zene volt az , az ács,

József, büszke apai fülének.

Csak a jászol a tudója,

no meg a hármak,

a pásztorok mellett,

 

 

hogy születet a királyok királya,

a halált,

az eredendő bűnt megváltó,

Messiás,

a későbbi út-menti kereszt!

 

Úgy kétezer éve

az esthajnal fénye mutatta

az Utat.

 

Itt, e megvallatott

és megsanyargatott világban,

majdnem minden hiába hangulatban,

a hangtalan esti csendet megtöri

a felsőtemplomi harang

giling galangja:

 

A megszentelt falak között

találkozik

az értelem az érzelemmel,

a szószéki Ige és a Tiszta Szó:

 

Az Ige hirdeti

a kőtáblai mit és a hogyant,

a Tiszta Szó vigasztalja,

ki vigaszra vágyik;

egy másik, egy igazabb,

boldogabb mai boldogtalant.

 

S hogy az ige és a szó

ne vesszen hiába,

az igaz szeretet,

a szív, a hiány,

a várakozás kiáltsa világgá

az újezredi ádvent üzenetét:

 

Békét, boldogságot,

igazságot, megváltást,

megnyugvást, szeretetet,

bocsánatot és megbocsátást

üzen az esti csendben,

fel – fel törő harangzúgásban

a biblia és a toll…

Riersch Zoltán:

 

Poklom piros parazsa

 

Hogy, egykor a sárga rög

könnyű legyen rajtam,

hitem s békém keresem,

valós nyugalmat igazamban.

 

Hét nap, hét éj,

hétszer elátkozott pillanatban

hétszer telt méregpohártól

összetört a keserűség, -

azóta percenként

hetvenhétszer és még hétszer

ellenkezem önmagammal,

várom, hátha

szétszóródnak gondolataim,

- hiába: fáj, ami fáj…

 

Odakinn csak néha

kárognak a kányák.

Bár hiányoznak

ereszemről a fecskék,

átölel, üzen a csend,

békés, ádventi, havas a táj.

 

Az álkandallóban pattog az akác.

Izzó pokoli piros parazsától

(vajh’ miért fázom?)

verejtékezem.

 

 

Nem dicsőség,

nem júdási harminc,

holmi egy peták az áram:

ennyiért adott el,

ki barát volt kisszobámban;

s hiába a petákban

háromszor harminc karát,

az ezüst súlya

többet nyom a latban.

 

Kesergek,

bár nem látom értelmét

e gondolatban.

 

Könnyem mégis könnyű.

Borgőzös tettek ridegétől

ráfagy a szememre:

én tudom,

tettem is mindig érte;

 

nem a hamis nagyság,

a felelősség a művészet,

az igazi érték:

 

valódi terhe

életem igaz … szerelme.

 

Hogy egykor a sárga rög

könnyű legyen rajtam,

hittel tettem, amit tettem:

az Úrban meglelem  nyugalmam!