Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Istenes versek

2013.05.30

Foszlós kalácsként

(Napfényes barátaimnak régi szeretettel)

 

 

Hull a hó, ádventi harang kondul.

Hinnénk, a várakozás, könnyes áhitat.

Mégis, gyertyák krematóriumában

pokol lángol,

esthajnalcsillaggá égnek

tisztességünk, s fiatal éveink.

 

Kapaszkodnék abba, ami még érték,

s szikkadt kezeim után kapkod az is,

kit még anyja sem ölelt keblére.

 

Az iszonyatban néhány igaz,

barát ölel át a napfényes nyárból, -

szavak nélkül,  hús – vérből emberek:

 

Áldást rájuk Uram!

Hadd ne lepje be őket

a szűzi hó helyett a pokoli pernye!

 

Én hiába mondom e világra – ejnye!

Az éji köd kísértet, rendhagyó áhítat,

vörösfáklyás hitetlen malaszt…

 

A Kisded testét kemény kőből faragták,

mégis megütötte, ki mindenbe belerúg:

Lefelé húz az ár, hiába, - már

nem sír fel a bölcsőből

a megváltás hangja!

 

Csend van,

mégis üvölt a múltunk.

Néhány eltört pillanat, lassan,

tizenkétszer köszön az óra.

 

Ha vallatóra fog a múlt,

nem recseg csontom,

nem töri büszkeség.

Majd, ha, vénségem felett

tort ül a kaszás, finom liszté őrli,

vérem kovászától kelt

foszlós kalácsot süt csontjaimból az Úr.

 

Íme, egy szeletet,

szeretetként

fogadd tenyeredbe,

szemezd ki, szeresd ki  belőle

ambróziaként a Szót,

a szeretet, az értéket, és jót,

s ami rossz íz,

száraz morzsa maradt,

hadd vigye az újszázadi ördög!

 

Magyarország ezer éve

 

Regés ingoványi fölött

mezítláb jár a magyar:

cipője kakukkfű, hársfű és fagyal.

Hársfű és fagyal s ezer év keserve.

s kenyere kovásza lelkének fohásza:

rebegő imája Kisjézust így várja.

 

Kárpát medencében

ugaron és bércen

Megváltóra várva világít hét fáklya.

Hét vezérünk álma kisdedünk imája.

 

Ingoványai fölött

mezítláb jár a magyar:

himnusza édes ádventi ének.

Kisdedi békében királyok királya:

Csillagvirág kékje az Esthajnal fénye:

Ősi pásztor büszkesége

Magyarország ezer éve.

 

Ádvent éji fénye magyarok békéje!

Magyarok békéje ádvent éji fénye?

 

Isten álld meg a magyart! - Ámen

 

Krisztuskereszten

 

Uram,

rád figyelő csend van

a magyar Golgotán,

keresztjeid között

egyedül vagyok.

 

Szóljon hát

a hamis fanfár,

hamis múzsák

tömjénfüstös

hamis angyalok.

 

Zengjen, dübörögjön

villámló tűzben,

vert viharban

a luciferi éj,

nekem hozzá nincs közöm.

 

Megharcoltam már

krisztusi múltamat.

 

Évezredeken át

dúlt az ádámvéres

édeni viszály.

 

 

Percember

emberére kiáltott,

 

hite hamis volt,

jövője nincstelen.

 

Hogy

ki kit értett és ölt meg

Isten ebben önös,

a nagypéntek

az én véremtől is bíborvörös.

 

Jelen érzéseim

gonoszra futnak,

fáradt testemet

féregsereg marja.

 

Na rajta!!! -,

 

most lefekszem,

de ki mondja meg

mikor kelek

emberférgek,

féreg percemberek?

 

Keresztrefeszített Atyám!

 

A bennem élők

izzó tekintettel

rád figyelnek.

Elhagyott temetőkben

tőled remélnek

megváltást s keresztet.

Értük nem gyújt gyertyát senki?

Hát csak ennyi, és vége?

 

Jó Uram!

Kérlek, könyörgöm,

vedd észre,

 

Mária országának

büszke népe

vérrel öntözi

újkori csipkebokor tűzben

a magára hagyott

magyar golgotát!

 

Idegenek közt hallgat az élő!

 

Tudod, Uram,

most nagy a … csend.

 

Itt a magyar földön,

itt az ugaron,

 

itt idelent

 

 

Isten veled énekel

 

Oly csendes ma az éj,

mégis - szörnyű,

majd minden zaj

elveszett.

 

Angyalezredeiddel

Istenem énekelj,

zenélj,

mert

 

dal van a szívedben

hát lelkünk rajta,

ha dalod hamis:

 

Szóljon,

zengjen hát

itt a földön is

az égi ének

 

mint egykor örökként ígért,

ma - és holnap is!

 

Ébredj hétalvó világ!

Lásd, halld,

a szeretet szeretni vágy!

 

Lágy hangfutam,

fuvola szól –

szélben szárnyal a dallal.

Versenyre kél

velünk éneklő madarakkal.

 

Dalban ébred a Nap,

kíváncsi csillagot

simogat a szellő.

 

El jő,

már egy felhő szélén

énekel a Holnap.

 

Dal van a szívedben –

hát harsogd,

énekeld te is!

 

Legyen az égi dalban

az ég és föld – egész:

Nézd!

Isten veled énekel,

s idenéz…

 

 

Végveszélyben

 

A korsátánok

 

mint

az eredendő bűn

reinkarnációi

 

hatalmat nyertek

az álnappalok fölött.

 

Isten megütközött.

Én

becsukom a szemét.

 

Ott fenn

a magas égben

végveszélyben

az utolsó ítélet.

 

A mindenségben.

 

Tüzes székben

megtagadott isten ég el!

 

 

Áldd meg Uram

 

Szerelmes a szerelem

szilveszteri éjszakán,

csillagfénye holdtükrében

hold leánya ezüst fényben

de szerelmes néz reám.

 

Körben koccan a pohár

szilveszteri éjszakán -

 

éji csillag féltő fénye

Ámor isten büszkesége:

 

körbezár a szerelem,

éjasszonyát követem:

lám a fénye csapodár.

 

Körbejár már a pohár

szilveszteréj éjszakán;

 

Robban szana-szerteszéjjel

téli pásztor büszkesége,

 

teli pohár életnedvvel -

szememben a kedvesemmel.

 

Nedve párlat, szeme könnyes

ezer évnek szenvedésnek,

 

 

történelmünk illatának,

Magor apánk hű fiának,

 

vérnek, szennynek, rettegésnek,

öröm illat büszkeségnek…

 

Dalunk szárnyal át az égen.

 

Átriadva ezer éven

Isten áldd a büszke magyart!

 

S áldd az anyát, áldd az apát,

áldd meg uram ezt a hazát!

 

Ha majd utunk végét járjuk,

büszkeségünk eléd tesszük:

 

Kérjük kedved, igazságod;

te alkottad e világot!

 

Szóljon dala zeneszónak,

örömszónak, búcsúzónak!

 

Táncold magyar sámántáncod,

borral köszöntsd új világod!

 

Köszöntsd újabb ezer éved,

 

gyermekedet kicsi lányod,

testvéredet büszke párod,

 

Istenadta teremtette -

 

pezsgőspohár körbe-körbe,

 

kiálts imát köszöntődre:

 

szerelmetes szerelemmel

kipirulva, könnyes szemmel!

 

 

Magány

 

Mérges beletörődéssel

alkuszom Istennel.

 

A jó és gonosz

harcok után álmodom.

 

Egyszer

nem leszek vesztes.

 

 

Az ádámi múlt romjai között

 

(Ádvent a Deák-téri templomban)

 

A júdeai csendes éjben

egy magányos csillag

köszönt a siető napkeletiekre.

A büszke esthajnal szemében

tétova volt a mosoly,

az oly’ sokat látott Holdnak is

Betlehem felé mutatott a fénye.

 

Két fehér,

meg egy szerecsen után

porzott az út,

s az elágazásnál, még nem állt

a kereszt.

 

Mirha és tömjénillatú

ruhájukba burkolózva

útjuk - titok, -

a mosom kezeimet későbbi átka,

már akkor,

minden názáreti bokrot és fát

körbevett.

 

S bár csoda készült születni

a csendes éjben,

sakál vonyított a kisváros szélén,

keselyű körözött az istálló felett.

 

De a három, meglett férfi

utat törve

az  ádámi múlt romjai között,

 

mit sem törődött az eljövendő

feszítsd meg hiénákkal.

 

Titkuk célja utat mutatott

a besározódott

hitnek és tudatnak.

 

Kétezer éve

csak a pásztorok

és a napkeleti bölcsek

várták a bizonyságot.

No meg

a sok évet látott cédrusok.

 

Az istállóban

egy asszony suttogott,

gőgicsélt kisdedének,

mennyei zene volt az , az ács,

József, büszke apai fülének.

 

Csak a jászol a tudója,

no meg a hármak,

a pásztorok mellett,

hogy születet a királyok királya,

a halált,

az eredendő bűnt megváltó,

Messiás,

 

a későbbi út-menti kereszt!

 

Úgy kétezer éve

az esthajnal fénye mutatta

az Utat.

 

Itt, e megvallatott

és megsanyargatott világban,

majdnem minden hiába hangulatban,

a hangtalan esti csendet megtöri

a felsőtemplomi harang

giling galangja:

 

A megszentelt falak között

találkozik

az értelem az érzelemmel,

a szószéki Ige és a Tiszta Szó:

 

Az Ige hirdeti

a kőtáblai mit és a hogyant,

 

a Tiszta Szó vigasztalja,

ki vigaszra vágyik;

 

egy másik, egy igazabb,

boldogabb mai boldogtalant.

 

S hogy az ige és a szó

ne vesszen hiába,

az igaz szeretet,

a szív, a hiány,

a várakozás kiáltsa világgá

az újezredi ádvent üzenetét:

 

Békét, boldogságot,

igazságot, megváltást,

megnyugvást, szeretetet,

 

bocsánatot és megbocsátást

üzen az esti csendben,

 

fel – fel törő harangzúgásban

a biblia és a toll…

 

 

Elszámolás

 

Árnyék rajzolja

fáradt arcod,

utad felén túl vagy

sorsod  harcod örök.

 

Te vagy az út   

s az út menti kereszt,

 

te vagy a sors.

mely   útbaigazít

vagy tönkretesz.

Te vagy az árny,    

de te vagy a fény,    

vasárnap,

a gyertya

és teremtés ünnepén.

 

Te vagy a szó, 

de te vagy az elszámolás.

Végzeted valós,

vagy torzó, újraálmodás.

 

Te vagy Krisztusban    

az örök gyermek,

Ádám, Éva,

 

 

a Teremtő

paradicsomi álma

és az életünk hordaléka.

 

 

Te vagy

az igen és a nem.

Te vagy

a hit és a küzdelem.

 

Te vagy

múltunkból 

a jelen és jövő.

 

Te vagy ki boldogít,     

te vagy a temető..

 

 

Muraháti keresztségben           

 

Könyörgőre kalapáld

a konok kaszákat,

kesergő kalászost kaszálni,

kenyérnek,

muraháti szegénynek!

 

Emlékezőt,

mirtusz-koszorút köss

vérző pipacsból,

kéklő búzavirágból.

az út menti krisztuskeresztek

magányos Mária szobrának!

      

Muraháti keresztségben      

emlékező imára intőt

kondul  

a keresztúri kesergő.

      

Horvát, magyar,

roma vérnek verejtékéből,

István napi kenyérnek.