Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Istenes versek 2

2013.05.30

Könyörgés

 

Istenem,

hallgass meg!

Áldásodat kérem:

 

Döntsd el

élettelen sorsomat,

 

vagy átkozd meg,

gyűlöld,

emberi lényem…

 

Apokalipszis I.

 

Odakinn

furcsa csend van.

Már

Isten sem szól senkihez.

 

Ami még

lelkünk sápadt fényét

melegíti,

alvilági, üszkös fáklya.

 

A teremtőnek néma a nyelve:

 

Megszállottak eszelőségével

küzdünk az elmúlás

a mából - kiűzetés ellen.

 

Mert mit nekünk

a tízparancsolat,

Golgota tanulsága:

némi nehézség csupán

ebben a fertőnászban.

 

Trendi

a tagadás és a nem.

 

Más asszonyát ölelni

mennyei kéj,

s a verd ki a fogát mindennapos.

 

A farizeusok templomában

azok ülnek az első sorban,

kiknek a hit

divatos hóbort, képmutatás.

 

Mit számit ma

Jézus, Saulus,

Júdást-követő

a leamortizált világ!(?)

 

Ki tudja,

honnan vett pénzből van

a meggyalázott korpusz.

 

Bár teste fekélyes,

nem kényes erre

az átoperált

újgazdag orr.

 

Beleszagol e világ illatába

a feketelábú,

a patás hittérítő,

s gőgicsélve röhög

megtérített nyája háta mögött:

 

Tette mit tett,

s meg is tehette!

 

Odakinn

kénes a naplemente…

 

 

Apokalipszis II.

 

Az eszmélés

zsenge korában,

már

rég felrobbant

a világ.

 

Beleremegtek

a hajnalok,

s a reggel

csak egy pillanatra

dugta ki a fejét.

 

Azóta

csak látszólag

kel fel a Nap.

 

Megfoghatatlan

az Idő…

 

 

Csillagfényem emlékére

 

Ha a szív

már nem tud fájni,

sírva dobban,

halkul, roppan -

 

tik-tak, tik-tak,    

messze megyek;

pattannak

a verőerek…

 

Szólna,   

halkan,  

vérzőn,  

lassan…

 

Én elmegyek -  

csendben, messze,

csillagfénynek -       

a végtelenbe…

 

Éjsötétben fényem          

ragyog,

hű társaim      

az angyalok…

 

Vérző szívem    

Jézus vére:

 

csillagfényem emlékére…

 

Én hiszem Istent

 

Én hiszem Istent.

Nem titokban mondom

az imát.

De nem vagyok bigott.

 

Istenhez

nyitott szívem

faragott szobrokat,

festett képeket

nem imád.

 

Én nem járok

farizeusok templomába,

bennem

nincs képmutatás.

 

Hiszem,

hogy

a parancsolat-tudat:

 

magadban,

egyedül imádd

az Urat!

 

Keresd imahelyed,

ha kell, szabad ég alatt…

 

Én csillagok hálójában

mondok hálát, örömöt,

mondom bajaimat,

 

kettesben

ajánlva

könnyem,

s bűneimet

 

Atyámnak

 

Ámen

 

 

Esti imádság után

 

Már elmondtam a Miatyánkot,

mondtam Áve Máriát,

nem találom igazságom,

szemeimre nem jött álom.

 

Életemet rendezgetem,

hatvan évem áttekintem.

Volt-e múltam, becsületem,

s lesz-e jövőm, van jelenem?

 

Hol van az én akaratom?

Isten hitem nem tagadom,

nem tagadtam sorson át;

kértem áldást gyermekeimre,

felvállaltam bűn porát.

 

Istenem,

ki gyermeked feláldoztad

az Eredendő Bűn miatt,

Jézus után

ki vív csatát Luciferrel,

pokoltűzzel föld alatt?

 

E földre jön-e béke,

s mért gyilkolnak az emberek,

vagy embereknek elnevezett

pokoltüzű Luciferek?

 

Mikor leszünk egyenlők

a Teremtő asztalán,

s mikor jut majd az egyenlőből

mindenkinek, igazán?

 

Igazság és egyenlőség

mikor válik igazzá?

 

Mikor lesz a földi bőség

egyenlő lehetőség,

s a könyörgés vigasszá?

 

Könyörgöm,

és kérlek Uram,

tedd látásom tisztává!

 

Adj reményt és igazságot,

bűneimben vigaszságot,

meleg ételt az asztalra,

adjál áldást nyugalmamra!

 

Add meg nekem lelki békém,

s adj szerelemet, újat, másat,

tiszta szívet, büszke társat!

 

 

Életerőt, egészséget,

s békességet a világnak!

Igazságot igazságnak!

 

 

Ha majd

utam végén járok,

bátran mondok Miatyánkot,

mondok Áve Máriát.

 

Uram, bátran eléd állok,

te tudod az Igazságot!

Én elfogadom ítéleted!

 

Ámen

 

 

 

Fohász

 

Uram,

adj erőt az

úton végigmenni,

hogy földi dolgom

betudjam, fejezni!

 

Uram,

adj erőt,

erős tudjak maradni,

szeretetből,

kalászost tudjak aratni!

 

Uram,

adj erőt

a földi világnak

sátán keresztjét levetni –

Új Ember fiának!

 

Uram,

adj erőt,

hogy csak

igazat lássak!

 

Uram,

fogadj magad mellé

földutam végén

társnak!

 

      

Itt felejtett az Úr

 

Én is kételkedtem.

 

Hitetlenül

és tamáskodva

vájkáltam                           

a tövis szaggatta

gennyes sebekben.

 

Mégis,

valami természetfeletti

és megmagyarázhatatlan

ítélete után

engem itt felejtett

az Úr.

 

Kárpátok

Kőbányáiban,

kétlábú karvalyok

kaparták ki

kősíromat,

de temetésem közben

a távoli golgota felöl

vad vihar támadt,

s karjaiba kapott

a Jézus-arcú szél.

   

 

 

Megjártam a poklot,

de már nem égetik    

ál-prometheusok

arcomról

a megcserzett húst.

 

Uram,

te harmadnapra

engem is feltámasztottál!

 

Jogom van

a mennyországhoz?

 

 

 

Krisztusi tűz hevít

 

Komáromi szívem

oroszlánok közé vetve,

földárnyékomat

megremegve

befonja a Hold.

Szétszórt szószikraként

fojtogat

a Mosó-parti múlt,

és a gyermekkori volt.

 

Gondolataim

már száradó faágak.

Krisztusi tűz hevít,

de láza űz.

Mert lenne bennem

vágy,

álom gyanánt -

langy melegre:

 

de Hitem nélkül

a hűtlen szó,

bölcsőm,

ifjúkorom,

iskolám,

kegyetlenül kinevetne.

 

Exodus

 

Uram,

nehéz a te kereszted,

de én raktam rád.

Véres ruhád

önmagamon tépem.

 

Pannonhonunkon

történelmi árnyék,

trianoni-korpusz

mohács-virág.

 

Hogy ilyen lett a világ,

s hogy minden reggel

kérdez a Hajnal;

igen, stációk közt

édeni bajban

ébred a kerecsen madár

a magyar - Hargita.

 

Tépett ruháját

féreg marja:

na, rajta,

előre, - utánam!

Márvány arcomon

viasz vigasz:

Emlékező gyertyák

virrasszatok!

Bíborban ébrednek,

kérdeznek a hajnalok!

 

Magyarok!

 

Székely, német,

horvát, zsidó,

vagy legyél

bármilyen más náció,

 

gyermeked

magyar Igével ébred!

 

Hit a gerince!

 

Uram,

tekints le a síkra,

s a bátor bércek közé:

 

hol a te igazad?

 

Utak ágaznak el ereinkben.

 

Magyar múltunk

kutakodva kering.

 

Jelenések könyve

vak – nem vagyok!

 

Bár

megkötözve két kezem,

kutakodom,

kíváncsi az értelem…

 

Fényes csillagoktól kérdezem:

 

harmadnapra

halottaiból feltámadott?

 

 

Deus ex machina

 

A csend asztalához ültem.

Mellém telepedett az este.

 

Egy hunyorgó csillag mögül

visszafordult a szél,

s hatvan évem terhét

kipörgette a sors

Isten tenyeréből.

Magjaimat

magába forgatta a föld.

Termésükből

áldott szókenyérként

születtem újra és újra,

 

s lám a teremtő akaratból,

cselekedeteim kalászai között,

a pipacs s kéklő virág árnyékában

többé nem terem meg a gaz!

 

 

Hála

 

Uram,

képedre formáltál,

s én

önmagam maradtam.

 

Követtelek az Úton,

erőt, s hitet kaptam.

 

Befogtam a szelet

lélekvitorlába:

 

Köszönöm,

jó Uram!

Nem éltem hiába!

 

 

Uram! Hogyan tovább?

 

Uram! A te kegyelmedből hiába tavaszodik ki újra meg újra, hiába öltöznek zöldbe, aztán hiába virágoznak a Csengery úti hársfák, mi, kik a te kegyelmed által itt (és máshol) élünk, újra meg újra tévedünk, vétkezünk, bűnbeesünk, - akarva, vagy akaratlan. 

 

Bocsáss meg nekem, hiszen én sem különböztettem meg a tavaszt az ősztől, a miértet a miért nemtől! Pedig időm végét járom, s csak te vagy a tudója, merre visz az utam, s mikor lesz majd vége… hogyan lesz majd vége…

 

Uram! Akarattal, vagy sem, része voltam s vagyok az árnyéknak és a bűnnek. Alkotóelemeimre, atomjaimra szedett a láthatatlan patáslábú és köre. Hogy mi végre maradtam kegyelted mindezek ellenére, azt csak te tudod Uram. Ami az én hátralévő földi életem része, az a Te egyedüli ajándékod és kegyelmed!

 

Te vagy a titkok tudója, és ennek a rám eső felelőssége, az én viselkedésem felelőssége! Az én tőled kapott ideiglenes kegyelmem a végső utazás, az Ítélet előtt…

 

Uram! Könyörgöm, bocsáss meg nekem, gyengének s néha igaztalannak!

 

Zsenge vetéskoromban nem vett gondjába kertészem, sodródtam a szélborzolta magára hagyott levéllel – bár ez önmagában, csak magyarázkodás, nem magyarázat. Vétkeztem.

 

Hibáztam. Hagytam magamat befolyásolni, s nem tudtam mi végre az igazság és az igazságtalanság. Nem tudtam, mi a tett, nem tudtam (vagy csak nem akartam tudni) mit teszek.

 

A te kegyelmedből a kezdet után jön a bizonyság és a kétség. Az értelmes, örök életre teremtett homo harca, bizonysága az igaz ígéret érdekében. A te ígéreted a végső valóság. Hit és nem hit kérdése. Én hiszek benned Uram, s hiszek a túlvilági Csengery út, virágzó hársfáiban is.

 

De beteg vagyok, gyenge és sokat kísértett. Az is igaz, leginkább magamnak (mint mindannyian) köszönhetem nyűgöm – bajom, mint ahogy tetteimnek csak én lehetek az egyedüli vádlottja, - de élvezője is…

 

Uram! A te Fiad már bizonyított. Én csak bizonygatok. Fiad áldozataival, tanításaival megmutatta az Utat és az Igazságot! Nekünk, miattunk, tévedéseink, vétkeink és bűneink miatt, a megbocsátás, az Örök Élet érdekében!

 

Én néha tévelyegtem, s kerestem az igazságot. Mi az én, a mi nehézségünk ahhoz képest, hogy Ő a vérét, a földi életét adta a hitetlenek, a gyilkosai kezébe – értünk, miattunk, s múltunk szégyeneinek megváltása érdekében! Hitünk érdekében! És mi mégis legtöbben hitetlen Tamások vagyunk…

 

Uram! Így, utam vége felé (gondolom én, tán ezt is tamáskodva) nagy az én bűnöm, vétkem, szégyenem! Gyenge és gyarló voltam!

 

S hogy már erőm fogyóban van, a földi korom szerinti életem vége felé járok, a bűn és bűnhődés tudatától egyre gyengébb leszek.

 

Kitéve az elmémet és énemet az ilyennek meg az olyannak, pedig az ilyen és olyan nincs is. Kisbetűs sátáni találmány. Nem segít ellene, s leginkább miatta, csak - a hozzád való könyörgés Uram!

 

Nézz reám, vessd rám figyelő tekinteted, onnan az ismeretlenből, onnan a végtelenből! Onnan, a te távoli birodalmadból, ahol te mégis közel vagy hozzám, hozzánk! Érzem szíved szeretetét, hallom dobbanását! Mostanában még álmodom is, talán az arcod is látom.

 

Olyan nagyapám féle tekinteted. Meleg, jóságos, és mégis szigorú. Az illatod meg olyan jó pipaszagú. Mert érezlek is itt a közelemben. Vagy nem, csak nagyon szeretném, ha ez így történhetne.

 

Kérlek, bocsáss meg nekem, és adj erőt vétkeim, hibáim, bűneim felvállalásaihoz, leginkább, leküzdéseikhez!

 

A továbbiak megelőzéséhez!

 

Kérlek, segíts, hogy hátralévő földi életemet hitben, hitelesen, békességben, koromnak megfelelő egészségben, magam s mások követendő tanulsága szerint, boldogan élhessem, családom, igaz barátaim körében.

 

Könyörögve kérlek, vigyázz a gyermekeimre és az unokáimra! Övék a földi és égi jövő. Övék a te hited. Övék lehet a te megígért országod. Övék az én életem tanulsága.

 

Övék az első szelet kenyér, az első gyümölcs a fákról. A csobolygó patak vize, s az első érintés élménye. Az éjből előbúvó Hold csillogása, s az ébredő hajnali fények langymelege.

 

 

Vigyázz a velem élő hites és hiteles örök nőre! Társamra, páromra, ki legközelebbről hallja lélegzetem, szuszogásom, beteg szívem dobbanását, aki majd legvégül a te kegyelmedből rám ölti majd az útravaló ünnepi ruhát.

 

Kérlek, figyelő szemeddel vigyázz és figyelmezz jó Uram rokonaimra, barátaimra, s minden jóakaratú emberre, mert az életnek és kegyelmének csak akkor van értelme, ha a Szülő példát mutat és felügyeli a cselekedetet…

 

Könyörögve kérlek Teremtőm, minden eltávozott földi szerettemet, halottamat a te igaz kegyelmed által részesítsd az örök élet igazságából!

 

Hitünk értelméből, a feltámadás szentségéből, hiszen nagy vagy és dicső Uram! Hiteles vagy, bölcs és igazságos! Irgalmas, aki a legnagyobb kegyelem birtokosa! Uram kegyelmezz!

 

Irgalmazz nekem Uram, hogy könyörgésem meglelhesse tanulságát és igazságát. Kérlek, részesíts a megbocsátás és kegyelem szentségében, erősítsd meg hívő szívemet, s tedd látásom az igazságban tisztábbá!

 

Te vagy az egyedüli igaz, te vagy az Igazság és te vagy a Hit! Segíts Uram, hogy tisztességes küzdelmet vívhassak a kísértővel, Hitem, Családom, Hazám, az örökkévalóság, az örök élet érdekében!

 

Tudom, vallom és vállalom az igazadat Uram. Te, ismered és érted az én napi küzdelmeimet, kétségeimet, a talán már nem is hiábavalóságaimat. Hadd járjak Uram a hosszú, igaz Úton, még ha tele is van nem a földön kitalált feketeárnyú akadályokkal!

 

Az akadályok azért vannak, hogy leküzdjük őket, a csak tőled és a Hit által kapott segítséggel!

 

Csak egy út vezet hozzád a földi labirintusból. De ez az út ki is van világítva! Kinyitom hát szemem, megpróbálom megkeresni az isteni fényt, a Világosságot…

 

Ugye segítesz Uram? Nekem. Nekünk. Mikró-porszemnyi ember-valóságoknak!

 

Hiszlek. Hiszünk. Kérlek és reméllek. Kérünk és remélünk! 

 

Mit is kell ezért tennünk? Merre és hogyan? Kivel és mikor? Mikor és meddig? Sötétben vagy fényben?

 

Én, már rég fészket raktam tenyeredben! Hitemben erősként, de a huszonegyedik századi világ ürülékeitől és valóvilágos, kukkolós mocskától megzavarodva - kétségbeesetten kérdezlek - Uram!

 

Hogyan tovább?