Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Isten veled énekel

2011.04.28

1.                                                                                                                                                                                                                                                                  

 

Riersch Zoltán:

 

Értek mindent, amit nem értek       

(korunk krisztusnélküli stációi)

 

Opus I.

Bennem már csend van. Hétköznapokat él a vasárnap. Hiába látom belül fényei villanását, hallgat az éjszaka zúzmarás hangja.

 

Opus II.

Fázok. Mások is fáznak. Értek mindent, amit nem értek. Ébredek, de minek, gyűrött az arcom, belsőm gyolcsa.

 

Opus III.

Idejét múlta időm, foltos nadrágként százfelé szakadok, ezerfelé foszlok. Hiába a királyság, kolduskirályként trónom nyikorgó hokedli.

 

Opus IV.

Mondják, az élet már csak ilyen: Idejut, ki „ideér”, ki ráér, s ki nem, egy foltos röntgenkép a múltból.

 

Opus V.

A hallomás nem ismeri Istent. Az értékeimnek vallott percek tömegsírban. Gondolataiból még él, ki él. Légző gyökereibe kapaszkodva kúszik felfelé a gödörből, a lassan pulzáló élet peremén.

 

Opus VI.

Némán sír a Jelenések Könyve. Minek a csak szöveg, békétlen hangokból pucér szavak halmaza? Múltbéli bölcsességem, vajon gazdagságom? Lángokból mentett, computerek árnyékában, máglyára szánt könyvekből vackot vetettem a fals tudat sötét körének sötét sarkában.

 

Opus VII.

A büszke „más”, a hamis „máz” álarcként vagy valóságként százszor százszínű pírral az arcán zsong, dobong, dülöngve prédikál igaznak vélt hazug –„ál”- t. Üvölt, őrjöng ki mámorától alig áll szakadt, rojtos farmerban, lyukas cipőben a talpán.

 

Opus VIII.

Kiokosodottak agitálják harminc ezüstön vett harminc IQ - s társaikat. A lehúzott redőjű tudat mindennapos alkony. Háttérben győzikés kultúrzenére pantomimtáncot lejtenek a huszonegyedik századi görögtestű hősök: műpiától részeg kopasz fának támaszkodó tar - ok. Pillantásuk torz, tükör, benne a lényeg, csupaszcombú – csupaszelvű tetkós, emo - s lányok, hit nélkül, erényben ledéren jósolják a szebb jövőt.

 

 Opus IX.

Megátalkodott. Szolgálja az Urat. „Én is vagyok olyan…!” Amolyan sátáni kultúrfolyam. Hogyan?

 

Opus X.

Megőrjít a becsvágy? Mégsem tesz boldogtalanná? Hallgat. Elcsitul a félelem. Lép előre. Egyet. Hátra kettőt, - hátha… Ha kell Istenért kiáltva…

 

Opus XI.

Könnyű bortól mámoros, csoda. Készen néhány pohár új csodára. A boros poharat fogva üvegből kavicson táncolva, siralomfalból kihasított kövön ülve hitet és hitelességet modorkodva…

 

Opus XII.

Azt mondják, minden perc, gondolat, ha érted, néha érdem, de legtöbbször száz s ezer halál. Torz-tükör korkép parabola. Ne gondolkodj, minek, - koma; szaladj fejjel a falnak: ha holt is a folt, a zsákra akkor is rátalál… Nem nyílik a virág, hiába hiányzik az orgona illata, a sűrű ködben sétálva fehér csontokat láttam a téli kertben; ezer éve s talán még száz, egykor volt tengerpart, korpusztalan temető. Ma néhány bokor, cserje, s az ágakon a jégvirág, jégmadárdalos téli zúzmara… Nem hiánya túlélésnek a megsemmisülés.

 

Opus XIII.

Pereg a film. Fogyóban a könyv lapjai. Szakadék szélén fekszem. Szakadék szélén ébredek. Az eleje összefügg a végével. Alma? Kígyó? Benne van a nem szabad leltárában. Mit számít holmi praktika, kései bűntudat, az „én nem így akartam”: rég

ellenkező irányba megy az eleje és a vége. Majd, azt teszed? Hiába, nem láttál a hamis fényű hamis naptól, elfutottál, önmagad elől – önmagadtól!

 

Opus XIV.

Volt. Kezdetekben. Nem kellett. Alámerült az isteni kék óceánban. Szirének ölelték. Delfinek hátán utazott. A hullámok kivetették. Kellett. Sátánnak hála. Sátáni hála. Békétlen időkben együtt lakik a harag a haragosokkal. Hiábavaló a kiteljesedés és forrása. A Tízparancsolat tízszer tízféle metamorfózisa. Százfelé törtek a Kőtáblák: Nylonba tekert bazaltkövekbe vésett üdvözlet a sosem vallott hit hitvallóinak! Könnyen fogalmazott könnyű törvények: sötét világ sötét játékai befejezetlenül… Madárfütty... trilla… robaj, dörrenés… Éjszakai sötét, villám hasít át az égen… Fény, fény, fény mindenütt… Szélborzolta gondolataim a százarcú felhők fölé emeli a teremtői szájból süvöltő szél… Isten-harag? Isten-ítélet? Apokalipszis? Eljövetel! Uram! Én meg akartam változtatni a világot! Köszönöm, hogy szóltál: önmagammal kell kezdenem…

 

Uram! Hogyan tovább?

 

Uram! A te kegyelmedből hiába tavaszodik ki újra meg újra, hiába öltöznek zöldbe, aztán hiába virágoznak a Csengery úti hársfák, mi, kik a te kegyelmed által itt (és máshol) élünk, újra meg újra tévedünk, vétkezünk, bűnbeesünk, - akarva, vagy akaratlan.  Bocsáss meg nekem, hiszen én sem különböztettem meg a tavaszt az ősztől, a miértet a miért nemtől! Pedig időm végét járom, s csak te vagy a tudója, merre visz az utam, s mikor lesz majd vége… hogyan lesz majd vége…

Uram! Akarattal, vagy sem, része voltam s vagyok az árnyéknak és a bűnnek. Alkotóelemeimre, atomjaimra szedett a láthatatlan patáslábú és köre. Hogy mi végre maradtam kegyelted mindezek ellenére, azt csak te tudod Uram. Ami az én hátralévő földi életem része, az a Te egyedüli ajándékod és kegyelmed! Te vagy a titkok tudója, és ennek a rám eső felelősége, az én viselkedésem felelősége! Az én tőled kapott ideiglenes kegyelmem a végső utazás, az Ítélet előtt…

Uram! Könyörgöm, bocsáss meg nekem, gyengének s néha igaztalannak! Zsenge vetéskoromban nem vett gondjába kertészem, sodródtam a szélborzolta magára hagyott levéllel – bár ez önmagában, csak magyarázkodás, nem magyarázat. Vétkeztem. Hibáztam. Hagytam magamat befolyásolni, s nem tudtam mi végre az igazság és az igazságtalanság. Nem tudtam, mi a tett, nem tudtam (vagy csak nem akartam tudni) mit teszek.

A te kegyelmedből a kezdet után jön a bizonyság és a kétség. Az értelmes, örök életre teremtett homo harca, bizonysága csak az igaz ígéret érdekében. Igaz, a te ígéreted a végső valóság. Hit és nem hit kérdése. Én hiszek benned Uram, s hiszek a túlvilági Csengery út, virágzó hársfáiban is.

 

2.                                                                                                                                                                                                                                                                  

De beteg vagyok, gyenge és sokat kísértett. Az is igaz, leginkább magamnak (mint mindannyian) köszönhetem nyűgöm – bajom, mint ahogy tetteimnek csak én lehetek az egyedüli vádlottja, - de élvezője is…

Uram! A te Fiad már bizonyított. Én csak bizonygatok. Fiad áldozataival, tanításaival megmutatta az Utat és az Igazságot! Nekünk, miattunk, tévedéseink, vétkeink és bűneink miatt, a megbocsátás, az Örök Élet érdekében!

Én néha tévelyegtem, s kerestem az igazságot. Mi az én, a mi nehézségünk ahhoz képest, hogy Ő a vérét, a földi életét adta a hitetlenek, a gyilkosai kezébe – értünk, miattunk, s múltunk szégyeneinek megváltása, eltörlése érdekében! Hitünk érdekében! És mi mégis legtöbben hitetlen Tamások vagyunk…

Uram! Így, utam vége felé (gondolom én, tán ezt is tamáskodva) nagy az én bűnöm, vétkem, szégyenem! Gyenge és gyarló voltam! S hogy már erőm fogyóban van, a földi korom szerinti életem vége felé járok, a bűn és bűnhődés tudatától egyre gyengébb leszek. Kitéve az elmémet és énemet ilyennek meg az olyannak, pedig az ilyen és olyan nincs is. Kisbetűs sátáni találmány. Nem segít ellene – leginkább miatta, csak a hozzád való könyörgés Uram!

Uram! Nézz reám, vessd rám figyelő tekinteted, onnan az ismeretlenből, onnan a végtelenből! Onnan, a te távoli birodalmadból, ahol te mégis közel vagy hozzám, hozzánk! Érzem szíved szeretetét, hallom dobbanását! Mostanában még álmodom is, talán az arcod is látom. Olyan nagyapám féle tekinteted. Meleg, jóságos, és mégis szigorú. Az illatod meg olyan jó pipaszagú. Mert érezlek is itt a közelemben. Vagy nem, csak nagyon szeretném, ha ez így történhetne.

Kérlek, bocsáss meg nekem, és adj erőt vétkeim, hibáim, bűneim felvállalásaihoz, leginkább, leküzdéseikhez! A továbbiak megelőzéséhez! Kérlek, segíts, hogy hátralévő földi életemet hitben, hitelesen, békességben, koromnak megfelelő egészségben, magam s mások követendő tanulsága szerint, boldogan élhessem, családom, igaz barátaim körében.

Uram! Könyörögve kérlek, vigyázz a gyermekeimre és az unokáimra! Övék a földi és égi jövő. Övék a te hited. Övék lehet a te megígért országod. Övék az én életem tanulsága. Övék az első szelet kenyér, az első gyümölcs a fákról. A csobolygó patak vize, s az első érintés élménye. Az éjből előbúvó Hold csillogása, s az ébredő hajnali fények langymelege.

Vigyázz a velem élő hites és hiteles örök nőre! Társamra, páromra, ki legközelebbről hallja lélegzetem, szuszogásom, beteg szívem dobbanását, aki majd legvégül a te kegyelmedből rám ölti majd az útravaló ünnepi ruhát.

Kérlek, figyelő szemeddel vigyázz és figyelmezz jó Uram rokonaimra, barátaimra, s minden jóakaratú emberre, mert az életnek és kegyelmének csak akkor van értelme, ha a Szülő példát mutat és felügyeli a cselekedetet…

Könyörögve kérlek Teremtőm, Uram, minden eltávozott földi szerettemet, halottamat a te igaz kegyelmedből részesítsd az örök élet igazságából! Hitünk értelméből, a feltámadás szentségéből, hiszen nagy vagy és dicső Uram! Hiteles vagy, bölcs és igazságos! Irgalmas, aki a legnagyobb kegyelem birtokosa! Uram kegyelmezz!

Irgalmazz nekem Uram, hogy könyörgésem meglelhesse tanulságát és igazságát. Kérlek, részesíts a megbocsátás és kegyelem szentségében, erősítsd meg hívő szívemet, s tedd látásom az igazságban tisztábbá!

Te vagy az egyedüli igaz, te vagy az Igazság és te vagy a Hit! Segíts Uram, hogy tisztességes küzdelmet vívhassak a kísértővel Hitem, Családom, Hazám, az örökkévalóság, az örök élet érdekében!

Tudom, vallom és vállalom az igazadat Uram. Te ismered és érted az én napi küzdelmeimet, kétségeimet, talán már nem is hiábavalóságaimat. Hadd járjak Uram a hosszú, igaz Úton, még ha tele is van nem a földön kitalált feketeárnyú akadályokkal! Az akadályok azért vannak, hogy leküzdjük őket – a csak tőled és a Hit által kapott segítséggel! Csak egy út vezet hozzád a földi labirintusból. De ez az út ki is van világítva! Kinyitom hát szemem, megpróbálom megkeresni az isteni fényt, a Világosságot…

Ugye segítesz Uram? Nekem, nekünk, mikró-porszemnyi ember-valóságoknak? Hiszlek, hiszünk, kérlek és reméllek, kérünk és remélünk!  Hogy mit is kell ezért tennünk? Merre és hogyan? Kivel és mikor? Mikor és meddig? Sötétben vagy fényben? Kérlek, Uram! Hogyan tovább? – Ámen

 

 

Szeretet Himnusza 

Pál I. levele a Korinthusbelekhez 13.

 

Ha az embernek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, Szeretet, pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom.

És ha jövendőt tudok is mondani és minden titkot és tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, ugyanannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok.

És ha vagyonomat mind feléltem is és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból.

A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.

Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt.

Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; Mindent elfedez mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.

A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek megszűnnek; vagy akár ismeret eltöröltetik.

Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás: De amikor eljő a teljesség a rész szerint való eltöröltetik.

Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.

Mert most tükör által homályosan látunk akkor, pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, mint én is megismertettem.

Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.

 

Riersch Zoltán: Krisztuskereszten

 

Uram, rád figyelő csend van a magyar Golgotán, keresztjeid között egyedül vagyok. Szóljon hát a hamis fanfár, hamis múzsák tömjénfüstös hamis angyalok. Zengjen, dübörögjön villámló tűzben, vert viharban a luciferi éj, nekem hozzá nincs közöm. Megharcoltam már krisztusi múltamat. Évezredeken át dúlt az ádámvéres édeni viszály. Percember emberére kiáltott, hite hamis volt, jövője nincstelen. Hogy ki kit értett és ölt meg Isten ebben önös, a nagypéntek az én véremtől is bíborvörös. Jelen érzéseim gonoszra futnak, fáradt testemet féregsereg marja. Na rajta!!! -, most lefekszem, de ki mondja meg mikor kelek emberférgek, féreg percemberek? Keresztrefeszített Atyám! A bennem élők izzó tekintettel rád figyelnek! Elhagyott temetőkben tőled remélnek megváltást s keresztet! Értük nem gyújt gyertyát senki!?  Hát csak ennyi, és vége?  Jó Uram! Kérlek, könyörgöm, vedd észre, Mária országának büszke népe vérrel öntözi újkori csipkebokor tűzben a magára hagyott magyar golgotát! Idegenek közt hallgat az élő! Tudod, Uram, most nagy a csend. Itt a magyar földön, itt az ugaron, itt idelent

 

Én hiszem Istent

 

Én hiszem Istent. Nem titokban mondom az imát. De nem vagyok bigott. Istenhez nyitott szívem faragott szobrokat, festett képeket nem imád.

 

Én nem járok farizeusok templomába, bennem nincs képmutatás. Hiszem, hogy a parancsolat-tudat: magadban, egyedül imádd az Urat! Keresd imahelyed, ha kell, szabad ég alatt…

 

Én csillagok hálójában mondok hálát, örömöt, - mondom bajaimat, kettesben ajánlva könnyes bűneimet Atyámnak – Ámen

 

 

Könyörgés

 

Istenem, hallgass meg!

Áldásodat kérem:

Döntsd el élettelen sorsomat,

vagy átkozd meg

gyűlölve - Emberi lényem…

 

 

Álmodik a magány

 

Mérges beletörődéssel

alkuszom Istennel.

A jó és gonosz

harcok után álmodom.

Egyszer nem leszek vesztes.

 Kérlek Uram, így legyen!

 

 

Isten veled énekel

 

Oly csendes ma az éj, mégis szörnyű, majd minden zaj elveszett. Angyalezredeiddel Istenem énekelj, zenélj, mert dal van a szívedben – hát lelkünk rajta, ha dalod hamis:

 

Szóljon, zengjen hát itt a földön is az égi ének – mint egykor örökként ígért – ma és holnap is! Ébredj hétalvó világ! Lásd, halld, a szeretet szeretni vágy!

 

Lágy hangfutam, fuvola szól – szélben szárnyal a dallal. Versenyre kél velünk éneklő kéklő madarakkal.

 

Dalban ébred a Nap, s még kíváncsi csillagot simogat a szellő. El jő, már egy felhő szélén énekel a Holnap.

 

Dal van a szívedben – hát harsogd, énekeld te is! Legyen az égi dalban az ég és föld – egész: Nézd! Isten veled énekel, s idenéz…

 

 

Esti imádság után

 

Már elmondtam a Miatyánkot,

mondtam Áve Máriát,

nem találom igazságom,

szemeimre nem jött álom.

 

Életemet rendezgetem,

a múltamat áttekintem.

Volt-e múltam, becsületem,

s lesz-e jövőm, van jelenem?

 

Hol van az én akaratom?

Isten hitem nem tagadom,

nem tagadtam sorson át;

kértem áldást gyermekeimre,

felvállaltam bűn porát.

 

Istenem,

ki gyermeked feláldoztad

az Eredendő Bűn miatt,

Jézus után

ki vív csatát Luciferrel,

pokoltűzzel föld alatt?

 

E földre jön-e béke,

s mért gyilkolnak az emberek,

vagy embereknek elnevezett

pokoltüzű Luciferek?

 

Mikor leszünk egyenlők

a Teremtő asztalán,

s mikor jut majd az egyenlőből

mindenkinek, igazán?

 

Igazság és egyenlőség

mikor válik igazzá?

Mikor lesz a földi bőség

egyenlő lehetőség,

s a könyörgés vigasszá?

 

Könyörgöm,

és kérlek Uram,

tedd látásom tisztává!

 

Adj reményt és igazságot,

bűneimben vigaszságot,

meleg ételt az asztalra,

adjál áldást nyugalmamra!

 

Add meg nekem lelki békém,

s adj szerelemet, újat, másat,

tiszta szívet, büszke társat!

 

 Életerőt, egészséget,

s békességet a világnak!

Igazságot igazságnak!

 

Ha majd

utam végén járok,

bátran mondok Miatyánkot,

mondok Áve Máriát.

Uram, bátran eléd állok,

te tudod az Igazságot!

Én elfogadom ítéleted!  Ámen

 

 

Fohász

 

Uram, adj erőt az úton végigmenni,

hogy földi dolgom betudjam, fejezni!

 

Ura, adj erőt, erős tudjak maradni,

szeretetből, kalászost tudjak aratni!

 

Uram, adj erőt a földi világnak sátán

keresztjét levetni - Új Ember fiának!

 

Uram, adj erőt, hogy csak igazat lássak!

Uram, fogadj magad mellé földutam végén társnak!