Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Interjú a Montázsmagazinban

2013.09.14

 

Kedves Zoltán, kérlek, gondolatban menjünk vissza 1948. november 2. hideg, fagyos napjához, amikor felsírt egy kisfiú Kiskomáromban. Szeretném, ha visszaemlékeznél gyermekkorodra, hiszen valószínűleg, volt egy szerető család, ahonnan merítkőztél, hogy ennyi mindenhez volt tehetséged már fiatalon.
Akkor születtem, amikor leszállt az este. Anyám halódó testére fáradtan hunyorgott a Hold. Apám zavarában a bagóját kereste, s az örömködő pálinkásbutykos is becsukta a szemét, mikor öregapám szájában megcsikordult a pipa.
 
Még a kakas is keverte az órát, rekedten megszólalt az esti vecsernye konduló hangjára, s drága jó mamám dehogy is ment litániára, hiába várta a feketeruhás sereg.
 
Az öreg bába, első titkaim tudója, nem helyezett anyám pihegő keblére, köldökzsinórom fogva látta semmiségem. Csak az Isten volt tudója, megérem-e a reggelt.
 
Lassan múltak a gyermekágyi órák, s az öreg, vályoglábú zsupptetős házban a Teremtő figyelme is másfelé fordult. Bár fölvágtam az élet elém tett első kenyerét, jogot formált egy szeletére az alvilági sors.
Aztán hirtelen eltűntek a csillagok, s az álmos Holdat aludni zavarta a ködbe burkolózó novemberi Nap.
 
Hogy hogyan, már nem tudom, de csenevész pupillám keskeny részét csípni kezdte a kapadohány füstje: Az öreg férfi, no meg a fia hol sóhajtott, hol meg az üres pipát szívta.
 
A hét évtized bölcse a szalmaágy felé mutatott, az ablakba szállt cinke is szárnyaival felém, s én még láttam, mikor valami árnyféle lehajtott fejjel tovalépett a mindszenteki ködben.
 
Gyermekkorom színterei – Nagykanizsa, Kiskomárom, és Budapest voltak. Bár Kiskomáromban születtem, röviddel utána Nagykanizsára költöztünk. Ott kezdtem az iskolát, majd a forradalom eseményei után apámék felköltöztek a fővárosba, én pedig az öcsémmel és a húgommal visszakerültem a szülőfalumba, Kiskomáromba, apai nagyanyánkhoz. Szüleink egy időre – 1959-1961 – felvittek bennünket Budapestre, de a hányadtatások miatt visszakerültünk a mindig befogadó mamához. Bár szegénysorú, ám gyermekként szép és gondtalan évek voltak.
 
Én nagyon szerettem olvasni. Testvéreim és nagyanyám csillogó szemekkel és a történetek és versek fordulatos izgalmaitól is kipirult arcukkal élvezték a számomra is nagy boldogságot okozó kezdeti kalandozásaimat a szépirodalomban.
 
Szinte még égeti az arcomat a lámpa melege. Közel kellett hajolnom hozzá, már akkor is rossz volt a szemem.
 
Emlékszem, hányszor elakadt a számban a szó, látva öcsém s húgom, no és öreganyám szemében a fel-felvillanó, csírájából kipattanó értelmet. Húgom s öcsém szeme is száját tátotta, s mamám arcán is követelődzött a kíváncsiság.
 
A Mama egyszerű, puritán parasztasszony volt, kevés szóval a száján. Kevés „csinált” szót is értett meg. De az esti petróleumlámpás felolvasások felcsigázták a kíváncsiságát, s segítették legyőzni előítéleteit.
 
Az hogy a könyv úri huncutság és kiváltság, lámpásszavaim hatására hamar tagadni kezdte.
 
Aprótermetű, csendes asszony volt. Szűkszavú, csak a családért élő. S csodák csodájára, napról napra nőtt a szomja a szép szavak után. A mese árnyékában különösen Petőfit, Aranyt szerette, meg kicsit később, Adyt, József Attilát.
 
A Mama volt a kedvence, s talán nem is véletlenül. A falusi munka mellett ő is mosónői krajcárokból tartotta el, ruháztatta, etette az élet és a kor által megörökölt unokáit. Mosott ruhái ugyanúgy „szálltak, repültek a magosba” mint József Attila Mamájának, s a kékítő színe és illata sem volt másabb. A különbség az, hogy sosem mondtam meg a mi Mamánknak, nekünk, testvéreimmel, Ő volt az Óriás!
 
Nagyszerű és kedves pajtásaim voltak, az iskolában pedig olyan kiváló nevelőim, tanáraim, mint az osztályfőnököm, Kator Béláné, Elli néni, aki megszerettette velem az irodalmat, az írást, aki a legfőbb „bűnös” hogy idáig eljutottam. Az évek teltével nagyon sok rendezvényen verset írtam, és mondtam, egyéb módon szerepeltem iskolai és községi rendezésű színdarabokban, majd jött a nagy szerelem, a néptánc.
 
Egykor búzavirágkék volt szerelmet csalogató szemem.
A pukkancs-vörös pipacs gyermeki barátom.
A teltmellű mezők selyemszőke ölébe hajtottam álomra fejem,
s az aranyló kalászok ölmeleg násztánc-tüzétől
sárga lángot fogott a méhektől dongó akácos.
Egy fajd, (talán kakas) meg a felriadó tücsök  égibonájára
a hetedik ágára mászott az aranymázba mártott Nap:
fényére árnyékot vetett néhány bárányfelhő,
s már hullt, csak hullt a lángoltó permet.
Igen. Egykor. Aztán csend lett.
Még emlékszem a nyári színek illatára.
Mára maradt a Juhászi, van Goghi emlék:
Egy bokréta kalász, mosoly-napraforgócsokor a vázába.
Bizony a gyermekévek elmúltak nálad is, és hogyan tovább?
Sajnos a családom nehéz anyagi és szociális körülmények között élt. Bár a mama emberfeletti módon a legszükségesebbeket előteremtette, tanultunk, ameddig a lyukas pénztárca megengedte, közben továbbra is részt vettem a falu kulturális és sport életének a szervezésében, s persze jó magam is megtettem ezt és azt. Verset mondtam, énekeltem a dalárdában, néptáncoltam, s közben fociztam is a helyi csapatban. Aztán jött a katonaság, majd a szerelem, házasság, és a gyerekek. A közösségi élet, a verselés jó időre háttérbe került. Murakeresztúrra kerültem, s ott éltem harminc évig, gyermekeim (három él, egy sajnos meghalt) édesanyja haláláig. Rá három évre megismertem jelenlegi feleségemet, akivel tizenegy éve visszakerültem Nagykanizsára, vagyis a végére visszakerültem a kezdetekhez.
 Milyen polgári foglalkozást végeztél?
A kezdetekben a MÁV és a Volán kötelékébe tartoztam, elvégezve a kötelező szakvizsgákat, majd néptánc pedagógiát tanultam, és a legvégén, médiakurzuson vettem részt. Újságíró voltam a Keresztúri Krónikánál, Hetimix Internet Magazinnál, melynek a felelős szerkesztője is voltam, a Monitornál. Az utolsó éveimben a nagykanizsai Halis István Városi Könyvtárnál dolgoztam, s onnan is mentem nyugdíjba, 2010-ben.
Mikor kezdtél el, és mi késztetett a versírásra, úgy is kérdezhetném, hogy kik inspiráltak?
Már általános iskolás éveimben kezdtem a vers és prózaírást osztályfőnököm biztatására, majd a korám rám találó hazaszeretet, később az ifjúkori szerelmi lángolások hatására. Kamaszéveimet kinőve Ady, József Attila és a többiek után beleszerettem Csoóri Sándorba, Nagy Lászlóba, Pilinszkybe, Nagykanizsán megismertem Nagy Gáspárt, Pék Pált, Fa Edét, Kiskomáromban Takács Lászlót és Király Lajost. Mindannyian hatással voltak rám.
Emlékszel –e még a legelső versedre?
Az akkori gyerek újságba, a Pajtás-ba írtam, Elli néni, az osztályfőnököm unszolására, sajnos azok az írásaim rég elvesztek, mint ahogy az azt követő néhány évnyi íróasztalfiókos írásaim is, hiszen a hetvenes évektől ezerkilencszázkilencvenkilenc év végéig különböző okok miatt hallgattam.
Sosem fájt (látlelet az utókornak)I. Ötvenes évek

Sosem fájt. Nem is volt, csak, hitemnek, kék – zöld foltja.
Én hagytam. Isten tűrte. Gondolta, férfi!
Nem kölyök, csak gyerek, kinek lelkét ocsmány szó, hátát ostor csíkozza, tépi.

II. Mégsem forog a Föld

Csicsíja babája… Minek születtél Tavaszi szél vizet áraszt…
Mint a mókus fenn a fán…Vörös Csepel… Szulikó… Hazám, hazám…
Gyere, ülj kedves mellém…Komáromi legény vagyok… 
Vége van már a lakodalomnak…
Viharként tombol már a messzi távol…
Nótáznék még, de a nótákat már rég zebraruhás prímások válogatják…

III. Véget ért a lázas ifjúság

A gazos rög fölött, a kettétörött kereszt
nem márványkripta, nem bűnbánó kolostor.
A sárga föld sem holmi tizenkét karátos arany:
másfél méter mély bölcsőben érces, kemény agyag.

Betonkemény a föld, s a megsárgult sarjú fölött
igaz otthon, a sosem öntözött tüskés kővirágnak.

III. Epilógus
 
Vigyorognék, ha még élnék! Nemes a nem feledett hálám!
Ezüst vázába egy szál virág gazos kertemből az utókornak…
 
Hol jelentek meg először írásaid?
A legnagyobb, Zala megyei napilapban, a Zalai Hírlapban, -
Murai szél /Zalai Hírlap – 2000/
 
Fúj, susong a Murai szél,
esőt hozva, múlt-jövőt mesél Kollátszeg felöl.
Ősz emlékeztetőt, télelőt.
Veri a háztetőt, veri a jelen ritmusát, sírva-súgva
nyárt bújtatva, már elfelejtett meleget
susongva emleget.
A Légrádi-hegy felől Kollátszegre dől több ezer év,
a közös történelem.
A te jövőd, s az én jelenem!
Miattunk robogva robbanón rohan
a Mura, fúj, susong a Murai szél:
hozzánk beszél, szívet remél;
múltat mond, jelent s jövőt mesél.
Mond tavaszt is, meleg nyár előt:
te, a keresztúri ház előtt állj meg, halld, és értsd meg őt!
Ha fúj, susong a Murai szél,
ha érinti a Légrádi hegytetőt,
ha esőt is hoz, ki itt élsz mondj emlékeztetőt
Hazád és történelmed, a Mura, s a Murai szél előtt!
           
- később pl. a Régiós Magazinban, a Pannon Tükörben, a Kanizsa Újságban, a Monitorban, a Krónikában, a Klárisban… több mint száz versem jelent meg. 
Mit jelent számodra a versírás?
A vers a – a vers tartalma hit, az Isten-hit, a szerelemben való hit, a hazaszeret hite, vagyis feltétlen és hiteles hitet jelent. A versírás, életforma, a versírás, gyónás, a versírás, feloldozás, a versírás, beteljesülés.
 Az írás, (legyen az, vers, vagy próza) az írástudó nem is kicsi felelőssége. No és hatalmas lehetősége az érzéseket, gondolatokat, történeteket, tragédiákat és örömöket ölelkező szavakba önteni. Az írástudás kegyelmi állapot, és mégis nagy felelősség! Az igazi, tiszta szavak, ha valaki visszaél a bizalmukkal, anarchistává válhatnak. Az anarchizmus pedig mindannyian tapasztaltuk (bár kevesen teszünk ellene) a történelemből, de akár érezhettük a saját bőrünkön is, - hogy hová vezet. Bizony nem a szerelem vagy a forradalom tiszta lángolása. Az anarchizmus idealista gyilkos. Téveszmés gyilkos. A szép szavak, a bölcs szavak, az igaz, a lángoló szavak, ha az írástudó jól teszi a dolgát, és nem él vissza a tehetségével, (nem barátkozik a félremagyarázhatóval) igaz és valós szerelemmé, forradalommá válhatnak. Mind’ tudjuk nemzeti és saját történelmünkből, voltak plátói és dicső szerelmeink, és még dicsőbb, hazaszeretettől fűtött forradalmaink. De voltak levertek is, leigázottak is, voltak, mikor elhagytak, megcsaltak bennünket, mert ez a világ már csak ilyen. Olyan volt a szerelem. Olyan volt a világ. Olyan volt a rendszer. Annyit is ért. Szerelem, gyász, megcsalás, halál, izmus, rendszer pedig mindig is volt, van és lesz. Elviselhetetlen is. Míg el nem jönnek értünk az apokalipszis katonái, végső bíránk elé citálni…A gyolcstiszta, szép, gondolatébresztő, tanulságos, emberközeli, őszinte, metaforikus szavak, a segítségeikkel képzett mondatok, gondolatok, minden szerelmet, minden rendszert elfogadhatóvá tehetnek, s tesznek is. Idővel, alkalomadtán. A tiszta szó, az életünk vegzálásaival megküzdő, megharcoló, s utána velünk együtt álmodó, lebegő mondat, egyben a lehetséges jövőnk záloga is
Na, kezdjük csak elölről!
A szép és tiszta szavak is csak önmagukban szavak, ha nincs mögöttük, mellettük, előttük tanulság. Az ígéret az csak ígéret, és nem cselekedet, nem tett, nem örök élet. Jézus azt kérte a tanítványitól, és az őt követőktől, adjuk meg a hatalomnak is, ami jár, mert mi akartuk, hogy rajta, és atyján, Jahvén kívül más is hatalmat gyakoroljon felettünk. De máshogy, mint nekik, akik majd egyszer, az igazságtétel napján vissza fogják állítani az eredeti állapotot. Nekik most sem töredék, hanem az Egész jár. Hogy majd kapunk-e érte valamit, és hogy mikor, igen, az a Hit kérdése. Hinni valamiben, ami transzcendens és biblikus, de nem látható és megfogható, az, bizony kemény dolog. A Hitért nem jár bér, se vérdíj, se lottó főnyeremény. Mi több, még macerás is, hiszen látható elkötelezettségekkel jár együtt a Hit gyakorlása. A Hit feltétlen, erkölcsi, etikai, így a legteljesebb emberi kérdés! Na de, kinek kérdés? Ugye erre nem kell válaszolnom…Erről szólnak a verseim, prózáim és egyéb förmedvényeim. Mennyi gyötrelmes éjszakát kellett átvirrasztanom, aztán átlebegnem, hogy megtanuljam a korom által amúgy már egyszer kiérdemelt bölcseletet.  Hányszor mosódtak össze (a gyászom miatt is) a hétköznapok az ünnepekkel és a nappalok az éjszakákkal, mire újra (bár lebegve) átlagemberré válhattam, s megismerhettem a dolgos hétköznapok fáradságos örömeit, illetve az ünnepek szentségeit és lényegeit. A hetedik nap filozófiáját.
 
Kik a kedvenc költőid, íróid?
A költők közül, bár szerettem Petőfit, Aranyt, és a többi klasszikust, mégis inkább Ady, József Attila, Nagy László, Juhász Gyula, Csoóri Sándor… A prózairodalomból Gárdonyi, Jókai Mór, Verne, Dumas, Győri Dezső, Hunyadi… és több kortársíró, pl. Jókai Anna, Eszterházy…
 Van – e példaképed, mentorod, segítőd, kritikusod?
Igaz példaképeim a már említett költők. Jelenleg legtöbbet Fa Edével, Erdős Attilával, Kardos Ferenccel, Kanizsa Józseffel, Király Lajossal „vitázom”…
Álmomban barackvirág ivadéka vagyok,
fürge, pattanásnyi rügy a májusi fákon.
Pasztellképnyi pihe-puha szösszenet
egy szenvedélyes álom alkonypalettáján.
Hajnalfehér, pünkösdbordó illatozó orgona,
ölelkező gyöngybetű egy szerelmes papíron.
 
De végképp elveszett, ki sosem tekint hátra,
ki nem előre váltja meg majdani sírhelyét.
Ki sosem köpött vádlón az élet fizimiskájába,
s ki gondolatában sem lebbentette fel - vadul
tiltott álomasszonyának csábító pendelyét.
 
Az élet szép, ha erre képes még a gondolat;
a lényeget nem kell mindig összevetni a méla tettel.
Az álomban előfordulhat még száz, s ezer csoda,
s a vén poéta is csókot válthat a – meztelen szonettel.
 
Egyáltalán, hogyan viseled a jószándékú kritikát? Azt veszem észre, hogy manapság a ,,tollforgatók” nem fogadnak el semmilyen kritikát, sőt még azt is mondhatnám, hogy sértésnek veszik, és mindig a költőiszabadságra hívatkoznak. Kérlek, mondd el a véleményedet, hogy te hogyan látod ezt?
 A kritika része az irodalomnak, de tudomásul kell venni minden érintettnek,- nem csak az írok exhibicionisták, hanem a kritikusok is. Persze, hogy nem esik minden esetben jól, ha valaki „beletenyerel” az „ az általam megalkotott idilli képbe” de mára már tudomásul veszem az „ilyen másságot”, sőt már „megtanultam tanulni belőle”.
Nap sütötte, szél fútta, eső áztatta, harkály kopogott kemény kérgén,
kakukk adta hírét évei számának, villám hasította, vihar szaggatta.
törte szerte – szét kart formáló ágait:
 
A Nap túl a horizonton. A szelet elűzte az éj.
A Hold holt foltként belesápadt a télbe.
Hiába az Öröknek ígértek, ördögé is lettek az ördögnek ígértek:
a kerti pillangók, tarkán kékek, pillangós tündérkert, tündérkerti álmok,
tarkaruhás kacagó lányok, fehér s lilaruhás lányok, illatos, fehér s lila orgonák:
 
Májusi permetben fürdő szerelmek. Feszülő testek izzadt ernyedése,
fáradt reszketése ölelő kezeknek.
Arany s szőkülő búzakalászok, kék, piros, sárga mezei virágok,
surrogó ér, patak, csermelycsobogás, szerelmes testünk izgatott verejtéke:
A nászágy békéje és csatamezeje, s ki, látta, tanúja, a Hold koszorúja:
 
Pokollángos szú rágta művi világban mégis művirágban lakoznak a férgek!
Elmúlt, betemette a tél. Kopár ágai nem kapaszkodnak a kopár világba.
Napfogyatkozáskor nem csak a Nap fogy el.
Bogáncs és tövis az Út a valódi csillagokig.
 
Életünk göcsörtös fájának ágairól apokaliptikus végzetekor
vaskos viharvert törzsének lába elé hullt bölcsessége és értelme,
százszor száz s ezer rozsdás levél.
A sasok nem legyeken élnek. A fecskék útra keltek rég, délnek.
A Fő úti koldus királyként gyűjt adományt: napi nyolcezer s két liter a vége.
 
Én kolduskirályként életem tüzes trónusáról önmagamon uralkodom!
Csekély éhbér, de lelki béke!
Gondolataim gyolcstiszta, pucér, meztelen lelkű meztelen faágak.
Moharuhába bújva levetettem száradt leveleim:
Vadaktól sebzett törzsem titkos ereiben elrejtett nedvem elixír, öröklét kelyhének cseppjei.
A böjti széltől oxigéntelen levegőt lélegző gyökérkarjaim
tavaszt s szerelmet vágyó a légzőgyőkerek.
 
Dadog a gázoktól száraz szám, dadog a lemeztelenített gondolat.
Hát jó, elharapom végét a szónak! Hamis a hír a hamis jóravalónak!
Gyalázkodik a dicséret…
 
Születésem gyors, halál, halálom valami és kezdet, gyors lábon rohanó idő.
 
Egykor virgonc kutyakölyökként gumicsonton marakodtam a sorssal.
Mai, vénülő eb morgásom  kora őszi Szélfi susogása.
Csak a fogatlan kutya ugat!
 
Mhrrrrr… Vaúúú … Vaúúúúúú!  Exitus-----------------------------------
Lucifer – carpe diem! (Lucifer –ragadd meg a pillanatot!)
 
Tudom, hogy több kötettel büszkélkedhetsz, kérlek, sorold fel hány köteted jelent meg eddig, az első és az utolsó címét és a megjelenés idejét is szeretném tudni.
Néha téved a költő (2002), Murai szél (2004), Kicsi kéz simul a kérges tenyérhez (2005) Petróleum lámpák árnyékában (2006) Barackvirág ivadéka (2008) arcomba hajolnak a csönd ágai (2008) Fészket raktam Jézus tenyerében (2009) Amíg van időm (2009) Őszi könnyek nélkül (2010) Murától a Potyli partig (2010. Az idő fogságában (2011) címmel jelentek meg köteteim, s megjelentem több mint harminc, helyi, regionális, és országos antológiában.
 Mikor ismerkedtél meg a Krúdy Gyula Irodalmi Körrel, és mióta vagy tagja?
2002-2003-as években, de a Krúdy Kör vezetőivel, Király Lajossal és Kanizsa Józseffel, jóval régebbi több évtizedes ismeretség, mondhatnám, barátság köt össze.
Eddigi irodalmi munkásságodért kaptál-e már valamilyen elismerést?
A 2010-es költészet napra megkaptam a Krúdy – díjat. (Krúdy Bronz Érem) Kisebb elismeréseim a megosztott Primavera – díj, a Krúdy Díszoklevél…
Értek mindent, amit nem értek
(korunk krisztusnélküli stációi)
 
Opus I.
Bennem már csend van. Hétköznapokat él a vasárnap. Hiába látom belül fényei villanását, hallgat az éjszaka zúzmarás hangja.
Opus II.
Fázok. Mások is fáznak. Értek mindent, amit nem értek. Ébredek, de minek, gyűrött az arcom, belsőm gyolcsa.
Opus III.
Idejét múlta időm, foltos nadrágként százfelé szakadok, ezerfelé foszlok. Hiába a királyság, kolduskirályként trónom nyikorgó hokedli.
Opus IV.
Mondják, az élet már csak ilyen: Idejut, ki „ideér”, ki ráér, s ki nem, egy foltos röntgenkép a múltból.
Opus V.
A hallomás nem ismeri Istent. Az értékeimnek vallott percek tömegsírban. Gondolataiból még él, ki él. Légző gyökereibe kapaszkodva kúszik felfelé a gödörből, a lassan pulzáló élet peremén.
Opus VI.
Némán sír a Jelenések Könyve. Minek a csak szöveg, békétlen hangokból pucér szavak halmaza? Múltbéli bölcsességem, vajon gazdagságom? Lángokból mentett, computerek árnyékában, máglyára szánt könyvekből vackot vetettem a fals tudat sötét körének sötét sarkában.
Opus VII.
A büszke „más”, a hamis „máz” álarcként vagy valóságként százszor százszínű pírral az arcán zsong, dobong, dülöngve prédikál igaznak vélt hazug –„ál”- t. Üvölt, őrjöng ki mámorától alig áll szakadt, rojtos farmerban, lyukas cipőben a talpán.
Opus VIII.
Kiokosodottak agitálják harminc ezüstön vett harminc IQ - s társaikat. A lehúzott redőjű tudat mindennapos alkony. Háttérben győzikés kultúrzenére pantomimtáncot lejtenek a huszonegyedik századi görögtestű hősök: műpiától részeg kopasz fának támaszkodó tar - ok. Pillantásuk torz, tükör, benne a lényeg, csupaszcombú – csupaszelvű tetkós, emo - s lányok, hit nélkül, erényben ledéren jósolják a szebb jövőt.
Opus IX.
Megátalkodott. Szolgálja az Urat. „Én is vagyok olyan…!” Amolyan sátáni kultúrfolyam. Hogyan?
Opus X.
Megőrjít a becsvágy? Mégsem tesz boldogtalanná? Hallgat. Elcsitul a félelem. Lép előre. Egyet. Hátra kettőt, - hátha… Ha kell Istenért kiáltva…
Opus XI.
Könnyű bortól mámoros, csoda. Készen néhány pohár új csodára. A boros poharat fogva üvegből kavicson táncolva, siralomfalból kihasított kövön ülve hitet és hitelességet modorkodva…
Opus XII.
Azt mondják, minden perc, gondolat, ha érted, néha érdem, de legtöbbször száz s ezer halál. Torz-tükör korkép parabola. Ne gondolkodj, minek, - koma; szaladj fejjel a falnak: ha holt is a folt, a zsákra akkor is rátalál… Nem nyílik a virág, hiába hiányzik az orgona illata, a sűrű ködben sétálva fehér csontokat láttam a téli kertben; ezer éve s talán még száz, egykor volt tengerpart, korpusztalan temető. Ma néhány bokor, cserje, s az ágakon a jégvirág, jégmadárdalos téli zúzmara… Nem hiánya túlélésnek a megsemmisülés.
Opus XIII.
Pereg a film. Fogyóban a könyv lapjai. Szakadék szélén fekszem. Szakadék szélén ébredek. Az eleje összefügg a végével. Alma? Kígyó? Benne van a nem szabad leltárában. Mit számít holmi praktika, kései bűntudat, az „én nem így akartam”: rég
ellenkező irányba megy az eleje és a vége. Majd, azt teszed? Hiába, nem láttál a hamis fényű hamis naptól, elfutottál, önmagad elől – önmagadtól!
Opus XIV.
Volt. Kezdetekben. Nem kellett. Alámerült az isteni kék óceánban. Szirének ölelték. Delfinek hátán utazott. A hullámok kivetették. Kellett. Sátánnak hála. Sátáni hála. Békétlen időkben együtt lakik a harag a haragosokkal. Hiábavaló a kiteljesedés és forrása. A Tízparancsolat tízszer tízféle metamorfózisa. Százfelé törtek a Kőtáblák: Nylonba tekert bazaltkövekbe vésett üdvözlet a sosem vallott hit hitvallóinak! Könnyen fogalmazott könnyű törvények: sötét világ sötét játékai befejezetlenül… Madárfütty... trilla… robaj, dörrenés… Éjszakai sötét, villám hasít át az égen… Fény, fény, fény mindenütt… Szélborzolta gondolataim a százarcú felhők fölé emeli a teremtői szájból süvöltő szél… Isten-harag? Isten-ítélet? Apokalipszis? Eljövetel! Uram! Én meg akartam változtatni a világot! Köszönöm, hogy szóltál: önmagammal kell kezdenem…
Kedves Zoltán, nagyon szépen köszönöm, hogy beszélgetésünket megoszthatom a magazin olvasóival. Kívánok számodra erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet. Azt is mondhatnám, ,,bórt, búzát, békességet” és ,,aranyfürtös”őszt.
Látod barátom, falevélként pereg a múló ifjúság. Utolsó tusáját vívja a rég’ született első pillanat. Hogy kő kövön nem sok maradt, s hogy sírcsokor-szárnyú, fekete madarak szállnak felettünk, a rég lecsendesedett, múló ifjúság keresztje. Lehetne más is a szó, de mint régi hajós, öreg utazó, tudom: Életünk viharos tengerén a passzát és az antipasszát, néha korcsmasszát gyúrt belőlünk.
Hogy még élünk, - nem érdem. A megvallatott sors így rendezte el. Először én, aztán majd te következel. Értelmünk nehéz, kacsázó kavicsként, még maradna, nem sodorta tovább sebes patakja búcsúzó életünknek. Maradt még bennünk elég gondolat. De a sok évtized megélése, sorsa, egyre feketébb árnya fojtogat.
Hogy mi volt, még mi lehetett volna, szólna is reszkető kezünkben a toll, de már a testből a tett gödréig hatol.
Drága barátom! Járt így már más is. Hol van már az először kimondott szó? A születés, az első megszeppent pillanat? Az utolsó őszi levelek peregnek a fáról! Hát búcsúzzunk el a színtelen mától, s a sírcsokrainkba bújtatott virágtól: Tettünk, mit tettünk! S mit nem, lám’ már az sem a mi gondunk: Hagyaték az utánunk maradóknak: A holnap! És a rajtuk is múló kétarcúsága!
Mi, már csak voltunk, s ami még maradt: Méltóság és a búcsú!  Csak egy pillanat…