Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hogy a gyertyák békében éghessenek

2011.10.13

Látod barátom, falevélként pereg a múló ifjúság. Utolsó tusáját vívja a rég’ született első pillanat. Hogy kő kövön nem sok maradt, s hogy sírcsokor-szárnyú, fekete madarak szállnak felettünk, a rég lecsendesedett, múló ifjúság keresztje. Lehetne más is a szó, de mint régi hajós, öreg utazó, tudom: Életünk viharos tengerén a passzát és az antipasszát, néha korcsmasszát gyúrt belőlünk. Hogy még élünk, - nem érdem. A megvallatott sors így rendezte el. Először én, aztán majd te következel. Értelmünk nehéz, kacsázó kavicsként, még maradna, nem sodorta tovább sebes patakja búcsúzó életünknek. Maradt még bennünk elég gondolat. De a sok évtized megélése, sorsa, egyre feketébb árnya fojtogat. Hogy mi volt, még mi lehetett volna, szólna is reszkető kezünkben a toll, de már a testből a tett gödréig hatol. Drága barátom! Járt így már más is. Hol van már az először kimondott szó? A születés, az első megszeppent pillanat? Az utolsó őszi levelek peregnek a fáról! Hát búcsúzzunk el a színtelen mától, s a sírcsokrainkba bújtatott virágtól: Tettünk, mit tettünk! S mit nem, lám’ már az sem a mi gondunk: Hagyaték az utánunk maradóknak: A holnap! És a rajtuk is múló kétarcúsága!  Mi, már csak voltunk, s ami még maradt: Méltóság és a búcsú! Csak egy pillanat…

                       

 

 

Riersch Zoltán
 
Gyertyák fényében
 
Október végén, november elején a természet színeinek palettáján domináns a megfakult okker és a vizes rozsdabarna. Az idei vénasszonyok nyarának talán utolsó harmadának napjait éli, nyüstöli a huszonegyedik századi dél – zalai. Odakinn erőlködik a Nap, de langyos melege, kopott fénye messze van már a nyári hétágtól. A Vásárcsarnok környékén mintha temetésre készülnének a városlakók. Majd’ minden ember kezében ott virág, mécses, koszorú. Meg – megállnak s beszédbe elegyednek egymással az ismerősök, s még az ismeretlenek is. – Emlékszel? Hogy is volt? Tudod, már egy éve, hogy elment! – a külső szemlélőnek rébuszoknak tűnhet mindez, - ha nem tudná, Mindszentekre, Halottak Napjára készül Kanizsa és a környéke is.
 
A városi temető már napok óta benépesül, pedig még az emlékezés napja odébb van egy kicsit. A távol élők mindig előbb jönnek az itt eltemetett halottaikhoz. De az itt élő is hamarabb utazik el a távolban nyugvó szeretetthez, hiszen vissza is kell érni elsejére, mert itt is várja valamelyik temetőben „valaki”, mert az élet az csak ilyen, mert már eltávozott a kedves, a szülő, a gyermek…
 
Halottak Napján emlékezünk az ismeretlenbe eltávozott szeretteinkre, a barátainkra és az ismerőseinkre. Emlékezünk az itthoni sírkertekben is a múltra, a mosolyokra, az ölelésekre, és valamilyen szinten készülünk mi is az ismeretlenbe. Spiritizálunk, aztán megbocsátunk, és reményeink, hitünk szerint bocsánatban részesülünk. Gyertyák lángja mellett találkozik a múlt és a jelen. A két nagy öreg együtt üzen a kicsinek, a jövőnek.
 
Az üzenet nem is lehet más, mint az: a gyertyák ellobbannak, a virágok elnyílnak, elszáradnak, de az emlékek, a visszaemlékezések, a volt, illetve holt emberi életek értékeinek megtapasztalásai örökségül kell, hogy szolgáljanak útmutatóként az itt maradóknak…

 

évforduló

 

én nélküled levél nélküli

kopár fa vagyok

gyökértelen

ma

odafenn csillag

idelent

riadt gyertya ragyog

derengő itt lenn

fénylő uránuszi odafenn

jégfalu otthonom ablakában

tört gyertya ég

szobám légüres

néha gyermekzajjal álld meg az úr

az unokák sírnak

keresik a zitamamát

nem értik a hiányt

velem együtt keresik

a megfoghatatlant

 

csendre hajtottam fejem

 

tegnap újra temetődben jártam

mióta elmentél

társam a tetemre hívott foltos hiány

szerelmem fantom-ölére bújva

nem érzem csókod

kezed kérdező érintését

csak belülről látom szemed huncut fényét

nem mellettem alszol

és én nem látom kócos ébredésed

lakásom mohaillata helyett

az őszi temető ózonját érzem

a gyertya a fenyő

és az áhítat könnyes szagát

az emlékező gyertyák ölelésében csendre hajtottam fejem.