Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Esszék, publicisztikák, és egyéb prózák

2011.05.25

 

Riersch Zoltán
Huszonnégyes
Szakad a hó. Függönye alatt alig látszik a város. Talán utolsókat rúgja a későn jött tél, de ez nem vigasztalja azt, aki hófehér pehelybundába burkolózik az égi áldás hathatós segedelmével.
Itt-ott hangos gyermekkacaj, sikítás, hógolyóbombák becsapódásának csattanása töri meg a csendet. Bár késő délelőttre jár az óra, mintha aludna az Erzsébet tér, az Ady és a Zrínyi utca. Aztán egy pillanat töredéke alatt a nagyposta ablakaiban, ki tudja miért, pihegő galambok megriadt szárnycsapásainak concertója mellett egy huszonnégyes helyijáratos busz áll be csúszkálva a régi Kedvenc előtti megállóba. A járat a zord időjárás ellenére tömött. Ázott-fázott, kiöntött-ürgeszerű utasai arcán ott ül a tél undora. Elég volt. Jöjjön a tavasz. Igen, kérem, elkényeztetett bennünket a január kikeletszerü illataival. Akkor, igaz, természetellenesen, de oly közelinek tűnt a barka cickaselyme, az ibolya kéksége és illata, a hóvirág, a kankalin, a tőzike, a gólyahír üzenete. A sárga dromedár füstöt okádva nagyot rántott a hátsó tengelyén, ki is pörgött rendesen a kerék, sáros, jeges hódarát szórva szerteszét a széllel bélelt járdára meg kicsit odébb, a kínai bolt kirakatára is. Hatalmas erők szabadultak fel a dízelmotorban. Nyomta is a sofőr padlóig a pedált, nehogy elakadjon a hókotrót ma sem látott utcában. A busz fara, mint egy tüzes menyecskéé urát csábító tánca közben, járt jobbra-balra, le és fel. A vezetője, mint a tánctól felajzott nemes hím elborult tudatában, tova is ment jócskán a Kisfaludy utcai kanyarodon vagy száz méterrel. Bajban is volt a lelkem. Kihagyott a Csengery és a Kisfaludy sarkán egy megállót, és bizony ott szoktak is várni rá, nem is kevesen. Az életunt utasok szemében felcsillant az életre kelő kíváncsiság. Hová, merre? Érdekes, senki sem esett kétségbe, senki sem reklamált.
Kanyar balra a Szemerén, vissza a Csengeryn a Fő útra, aztán az Ady, majd végre az elfelejtett Kisfaludy utcán fel a következő megállóban várakozókhoz. Hogy ez nyolc, tíz percbe került? Nem számít. A huszonnégyes állandóan késik. Hol a busz robban le, hol az út olyan, amilyen - és néha téved az ember. Igen, a sofőr is emberből van. Talán egyszer ezt neki is meg lehet bocsátani. Hol van az ő mai hibája a nagy, ám mégis érdekes filozófiával megmagyarázott tévedések mellett! Amúgy is: a hó előbb-utóbb elolvad. Február huszonegyedike van, s a napokban kopogtat az ajtónkon az igazi kikelet.
Riersch Zoltán
 
Hit – szeretet – megbocsátás
(másfél óra prof. Dr. Papp Lajos szívsebész társaságában)
 
Azt mondja magáról, ő, nem apostol, nem térítő: én azt mondom, engem, bár talán alapból jó ember vagyok, jobbá térített. Könnyűvé tette a lelkemet… még a testemet is. Egy furcsa, általam eddig vajh’ miért kevésbé ismert dimenzióba utazhattam a professzor segítségével. A szívsebész, a tudós, egy másabb, bár már talán nem is ismeretlen arcát fordította felém.
Ha egy világhírrel bíró szívsebészt hallgatunk, ráadásul, ha még kérdezhetünk is tőle, többnyire az egészségügy, a mi egészségünk, gyógyulásunk a kardinális kérdés. Erre készült, ehhez igazodtam én is.
És akkor csoda történt… Már az indításkor!
A gyógyítani szívvel és lélekkel című előadásának mottója testet öltött.
A legintimebb, legszűkebb lényemben olyan csend támadt, hogy még a nem létező bogár zümmögését is meg lehetett hallani:
És, akkor, a puritán, fekete, magyar ruhás, ősz hajú professzor, halk szavával magára irányítva a figyelmemet, kimondva e legfontosabb szentenciát:
 
Nincs idő hátrafelé menni, ezért a legfontosabb dolog a mában a Hit, Szeretet, és a Megbocsátás, no meg a Puritánság. Nehogy úgy járjunk, mint, a bibliai Lót…
És jöttek egymás után a szebbnél szebb, igazabbnál igazabb bölcseletek.
A SZERek, - mint, SZERetet, SZERelem, SZERtartás, SZERződés…
(SZER = közösség)
Szavai, gondolatai nyomán képet, testet öltött a vallás, istenkép, a kőtáblás parancsolatok szerződés értelmezése, az emberi tettek és kapcsolatok.
 
Az egészségügy (lám-lám) és az ember:
Az étel és az ital, no meg a nyomelemek. A génmanipuláció. Olaj – rákos folyamatok, lipidek, kretonok, – a félremagyarázható koleszterin, – így és ezen belül – vissza – a magyar örökséghez (itt jött képbe a magyarság filozófia), a mangalicához (viszik is a spanyolok, mint a cukrot…), a tönkölybúzához, a szűrkemarhához, és a magyar bor és az édesvízhez.
Hatalmas nagy kincs.
Egészségünk, gazdaságunk, kultúránk alfája és Omegája lehetne…
Hatalmas nagy ellentmondások vannak az étkezésben, az étkezési szokásokban.
Az érthetőség szembetűnő a szakmai magyarázatban. És hihető is. Mint, az embertípusok bemutatásában is.
A déli, a táji, az északi és a kevert típusú, no meg a keleti magyar, az – egy isten-hitű – magyar. Telve a szabadsággal, és az újrakezdéssel. A magyar faj, öt típusú, öt életérzésű, harmóniára vágyó. Szeretet parancsú: én vagyok a hibás, ne haragudj.
Vagyis, ismét - a szeretet, a hit, és a megbocsátás.
Második órája rezzenéstelen arccal, tátott szájjal hallgattam a beszédje közben kipirosodott arcú bölcs ember előadását, – mit előadását, apostoli szintű magyarázat, és egy percre sem lankadt figyelmem.
Bennem is kigyúlt a szeretet lángja, világosság, átértékeltem a külső hatások határait. (televíziók, s egyéb médiák, virtualitás, napi politika, verbáció…)
A test és a lélek összefüggése egyértelművé vált.
Igen, mindannyiunk lelkében csonkig értek a gyertyák…
 
Szervusz Európa!
 
A magyar történelem visszásságai ismertek minden magyar polgár előtt. Éljen, bár határainkon belül, vagy határainkon túl. Kölcsey Ferenc himnuszunkban, Petőfi Sándor nemzeti dalunkban, már oly rég megírta hazánk kínjait és keserveit. A magyar történelemben valahogy az Árpád – ház kihalása óta, leszámítva Mátyás királyunk regnálását, valahogy minden balul sült el. Hogy miért az, mára akadémikus kérdés, de hogy valami balszerencse folytán mindig a vesztes oldalon álltunk, az már történelmi tény. Ezeregyszáz éves újkori történelmünk a szabadságvágyról, és a vesztes szabadságharcainkról szóltak.
 
Izmusok, ideológusok, kizsákmányolók, diktátorok telepedtek több száz éven át a magyarságra, s a nemzeten belüli mindenkori széthúzás is fekélyként marta szét a nemzeti egységet. Valahogy mindig olyan vezetői voltak Hunniának, Pannóniának, Székelyországnak, dél, és felvidéknek, így ezeken belül Muraköznek is, akik a nem előre vezető útra sodortak bennünket.
 
Hogy miért történtek mindezek, az egy külön dolgozat témája lehetne, de az legyen a történészek és akadémikusok dolga, ha már az eddigi történelmi múltunk a megítélés miatt helyére kerülve lecsendesedett.
 
Az új évezred, benne az első század hazánkat elvezette a - végre valami valódi, és emberi – kapujához. A sors, talán igazságot is szolgáltatva, visszavezetett bennünket oda, ahová ezeregyszáz éve mindig is tartoztunk: Európába. Bár a globalizáció, ezen túl az uniós integráció veszélyeket is rejt magában, de ez ellen a nemzeti egységgel, a magyar elme és kultúra nagyságával, sorsunk tanulságtartalmával fel tudjuk venni a már nem koncként és nem könyöradományként elénk dobott kesztyűt.
 
Az europer gondolkodás, a világpolgári, a jóléti élet, már rég megérdemelt jussa a magyar nemzetnek és polgárainak. Hát, szervusz Európa!
 
Jöttünk, mert hívtál. Jöttünk, mert nemzeteid között a helyünk. Mert a demokrácia, a jóléti társadalom igénye, már nem közhelyszerű álom a magyar honban.
 
Tudnod kell Európa, nem üres kézzel megyünk határaid közé, hanem hozományul visszük magunkkal mindazokat, amit már te rég, s tán némi önzéssel, integráltál önmagadhoz, - legyen az, tudomány, technika, kultúra, sport – feledve az izmusok miatt azt, hogy ezek mind a mi örökségünk, hozományunk. Visszük, amit már eddig is adtunk, de visszük magunkkal nemzetünk szabadságvágyát, szabadságvágyának tanulságát. Nélkülünk nem lenne újra egységes az európai demokrácia. Tudnod kell azt is, mi az integrációban nem asszimilálódni megyünk, hanem identitásunkból eredően, kiteljesedni, végre sorsunk, és nem balsorsunk beteljesedésével, élni! Boldogan, emberként élni.
 
Tanulva az évszázadok keservéből, nem álmokat keresve, illúziókat követve, hanem teljes jogú alkotó és élvező társként akarunk részt venni az európaí sors, építésben.
 
Tudjuk, nem Kánaánba, nem az Édenkertbe megyünk. Tudjuk, az unióban sem kolbászból van a kerítés, nem csokoládéból épülnek a házak, de azt is tudjuk, hogy nemzetünknek az ereje, a tudása, kultúrája, történelme, csak hasznára válik Európának.
 
Tudjuk azt is, hogy az integráció sok lemondással is jár együtt, de ez a lemondás, sokat szenvedett nemzetünknek, és polgárainak, már kiútmutató, a jól megérdemelt szabadság, demokrácia és jólét, közeli elérhetőségének, már nem csak reményében, - vállalható, sőt, vállalnunk is kell.
 
Hát, szerszusz Európa!
Kérünk, mikor május elsején felbontjuk az első uniós pezsgősüveget, koccints velünk a közös jövőre! Hadd legyen végre igaz az igaztalanság tanulsága. Benned, bennünk, együtt.
 
 
 
Locsolás kettőszáz forintért
 
Valami nagy baj van ezzel a világgal. S ami még nagyobb baj, hogy mindezt már rég óta tudjuk, mi több, beletörődően elviseljük…
Elviseljük? Beletörődően? A „fene” a jó-dolgunkba… na, ne!
Csodaszép, több-száz éve szokásos, már – már őshonos, szívet – lelket gyönyörködtető népszokásaink vannak. Irigyel is jócskán értük bennünket Európa, és a távoli nagyvilág. Regéink, dalaink, vándoraink, tollforgatóink, s nagyhírű zenészeink által ismertek még abban a miliőben is, ahol azt sem tudják, hol van az otthonunk, s hazánk.
A „tavaszi szél vizet áraszt” dallam, és ízvilága mellett, ilyen csodálatos népi szokásunk a vallási eredetű, húsvéthétfői locsolkodás.
Mily’ csodálatos képet is festett erről a párizsi szalonok hőse, Munkácsy Mihály, s mily’ döbbenten mondták ránk a verdiktet a franciák, s a többiek: barbár magyarok! Tudták ám ők is, hogy ez valami csodálatos, csak „valami irigység” máshogy forgatta a nyelvüket. Nevetett is rajtuk eleget az egyszerű asztalosinasból világhírűvé munkálódott mester!
Miről is van tehát szó?
Gyermekkorom, ifjúkorom boldog emlékei, a húsvéthétfőhöz (is) kötődnek. Pajtásaimmal, barátaimmal kora reggel nyakunk köré vettük a lábunkat, (miután a család fehérnépeinél már letudtuk a dolgunkat) illatos vízzel, vizes vödörrel felszerelkezve. Szerelmesen, kívánón, férfiasan, kedves-kötekedően végigzargattuk szülőfalunk összes szóba jöhető fehérnépét. Sokszor, még az amúgy szóba se jöhetőt is. Visogattak is az örömtől, no meg a gyönyörtől a lányok-asszonyok, ki-ki, jussa, érdeme szerint. Meg is sértődött életre-halálra az, az Éva utód, aki valamiért kimaradt a játékból, a szokásból, a hagyományból. Tettük, mit a több évszázados örökségünk ránk hagyott. Tettük, mert szerettük és tiszteltük a Nőt, a Kedvest, az Anyát, s bizony semmi pénzért sem hagytuk volna kiszáradni a mosolyuk kútját, az asszonyi tüzet, az ölelést, a csókot, a kedvességet, mi több, még a praktikájukat sem hagyhattuk veszendőbe menni: az asszonyi praktika mindig a teremtés koronájáról szól, és érte történik. A férfiről, és a férfiért. Tettük, mert mi már kamaszkorunkban is már-már férfinak számítottunk. El is csábultunk majd’ naponta rendesen.
S a férfi a kezdet kezdete óta mindig is hagyta elcsábítani magát a nő által, mert az olyan nagyon is jó volt. A kiszáradt asszonyszemély nem tud csábtani, tudtuk mi ezt kamaszkorunkban is. Legénykorunkban is. Tudjuk, még ma is, mikor már az életünk kétharmadát letudtuk, hiszen asszonyaink karjai közt örültünk, s ott is vigasztalódtunk meg az évtizedek alatt. Nincs is szebb dolog a harmatos asszonyi szem tekinteténél, s bizony, én ma sem hagyom kiszáradni a könny, s harmat kútját. Bár már több az, ami fáj, itt is szúr, meg ott is görcsöl, a velem született hagyományainkat a mai napig is tisztelem, mi több, követem, - ha már, néha-néha öregesen is. Készültem az ünnepre. Tettem is, mit ilyenkor az oldalborda tisztelete, szeretete, köszöntése miatt tenni kell. Nem is hagytam kiszáradni asszonyomat, lányomat, lányunokámat! S jöttek a hagyománytisztelő jó barátok, a szomszédok. Koccintottunk egyet, haraptunk egyet a tojásból meg a sonkából, mint ahogy illik. Párom virágzott is, illatozott is, mint a tavaszi nárcisz, s az első ibolya.
Aztán csöngettek. Három siheder állt az ajtóban bebocsátásra várva. Az örök asszony mosolyogva várt a sorsára, már jó előre előkészítette a csoki-tojásokat, s tán még jutott volna egy pár forint „költségtérítésre” is. S hirtelen, mintha mély kútból tört volna elő, oly hihetetlenül mély döbbenetet okozva, megszólalt a mutáló kamaszsereg szószólója:
Kétszáz forintért meglocsolom a nénit. Ötszázért, - kontrázott a fekete szemöldökű haver.
Feleségem homlokán összeszaladtak a ráncok, s kezünkben köszöntőre tartott snapszos pohár fél úton megállt a száj s az asztal között. Szomszédom locsolóparfümjének illata szinte kloakaszagként nehezedett ránk a döbbenettől. Éva kései lánya becsukta az ajtót, s szeméből kiolvashattam, a hogy is van ezt.
Valamit nagyon elrontottunk. Valamit hagytunk nagyon elromlani.
A tavaszi szél vizet áraszt miliőjének csodálata temetőillatú hangulatba váltott. Nesze neked hagyományok. Nesze neked népszokások. Nesze neked boldog ifjúság.
Vajon, miért éreztük megverve magunkat? Vajon visszatér-e még kötelező örökségként az érték és a tisztelet? Valós értékén fogjuk-e kezelni az alapból született férfit, és a Nőt, aki miatt érdemes értelmes és valós életet élni?
Vagy csak kukkolunk tovább, bele a való-világok lélek, s emberi értéket romboló világába, magunkévá téve a – mások baja nem az én bajom, de jó – filozófiáját…
 
 
Véletlenül kihallgatott beszélgetés a buszon
 
A január elejét leginkább a kemény hideg, a hó, a jeges, csúszós utak jellemzik. Az első hónap már – már becsapja az itt élőket, becsapja a természetet. Az emberek tudják, nem jól van ez így, valamikor ezt az időt megböjtöljük, s mégis gyerek módjára élvezik a koratavaszt idéző napsütést, a közel nyolc – tíz fokos meleget.
Valami baj van ezzel a világgal. Valami baj van az itt élő emberekkel. Legalábbis némelyikükkel…
A huszonnégyes helyi járat is legtöbbször tömött. Mint hogy délelőtt csak óránként közlekedik, nem is lehet csodálkozni rajta. Sajnos az üzemeltetője nem tud más megoldást, pedig a miklósfaiak, a ligetvárosiak, az olajos lakótelepen élők igényelnék délelőtt is a sűrűbben közlekedő járatot. Úgy, mint délután, legalább félóránként.
Furcsa teremtménye az újságíró a Teremtőnek. Füle, szeme, ceruzája állandó munkában van, már ha jól akarja végezni a munkáját. Nos, a szerző egy minidráma véletlen fül és szemtanújaként élte meg minap a kor egy szignifikáns szeletének drámáját a huszonnégyesen.
 
Szervusz komám. Rég láttalak. – szól egy bőrkabátos, ötvenes férfi a mellette szoroskodó, fáradt, borostásarcú utashoz. Hangja halk, s mégis figyelemkeltő, a borostás szeme is fájdalmasan villan.
 
Én is téged. De hát sok volt a munkám. Napi tíz – tizenkét órát dolgoztam. Hajtottam, hiszen nyugdíj előtt állva minden perc keresett forint számít. Legalábbis ezt gondoltam. Csak hát hivatalosan részmunkaidőben voltam bejelentve – eddig. Tegnap közölték velem, hogy elbocsátanak. Leépít a főnökség.
 
Hát nem vagy te védett korban? Amúgy is, amióta a főnököd ezt a vállalkozását beindította, te ott dolgoztál!
 
Igen, ott dolgoztam, tíz – tizenkét órát, túlóra nélkül, részmunkaidőben, nyolc évet, amióta az előző állami vállalatom felszámolódott. Tudod, akkor ötven évesen nem nagyon ugrálhattam, hiába voltam, kvalifikált, nagy tapasztalatú szakember. Meg az elején a főnök néha zsebből is fizetett némi túlórapénz. A védett kor meg, ki tudja miért ma már, nem számít…
 
Azért ez valahol kétségbeejtő. Hány évet is dolgoztál eddig?
 
Negyvenet. És most mehetek az utcára! Ötvennyolc évesen! És hivatalosan még van négy évem a rendes nyugdíjig! Beteg vagyok. Itt is fáj, meg ott is fáj. Átképezni magamat ebben a korban, már nem engedi sem az agyam, sem a türelmem…
 
Kerestél már valamilyen munkát? Van valamilyen lehetőséged?
 
Mit gondolsz, kit érdekel egy ötvennyolc éves hidegburkoló? Aki, bár a szakmájának mestere, nem a mai munkáltatók, no meg a kiskapuk álma… Még minimálbérért sem kellek törvényesen senkinek. Csak feketén, bejelentés nélkül foglalkoztatnának, kényükre, kedvükre, azt sem minden nap…
 
Nagyot zökkent a busz a Temető utcai megállóban. A két férfi elhallgatott. A főbejáraton át, látni lehetett, - megint temettek. Ismét kevesebben lettünk. A koporsót kísérők meggörnyedt háta majdnem olyan volt, mint borostás arcú hősünké. A gyászoló családtagok, barátok sem tudták a tragédia utáni hogyan továbbot. Hősünk sem… Vajon hogyan tovább kiszolgáltatott negyven – ötven – közel hatvan évesek?
 
Úgy hatvan év felett már máshogy gondolja az ember
 
 
Ha eltávozik a lélek, meghal bennünk a rabbá tett – örök idő. Csendben, feltűnés nélkül távozunk.
Mint a csodaszép, megvalósítatlan és megvalósíthatatlan, néha kacér, csábító, ám legtöbbször ledér és csaló álmok.
A végére kitisztul a szemünk, kitisztul a tudat – s lesz erőnk feledni a mögöttünk hagyott földi valóságot.
Ha az –Ég- és a –Föld- egybekel, lelkünk szabadon szárnyal a felhők és csillagok mesés erdejében…
Egy-egy fénynyalábon megpihenve bevárja egy új, egy más, egy igaz, a paradicsomi bűnnel nem fertőzött Föld születését…
Akkor majd lelkünket leküldik a Földre, mert a Mennyek Országába csak makulátlan angyal juthat.
Most még árnyékunkat sem igazolja létünk, mert lelkünk valamiért, vagy valakik miatt - nem szabad madár.
Mégis, e huszonegyedik századi zavarban én vagyok zavarban. Én, s az én Istenemmel beszélgetve keresem a megfelelő szavakat, hogy a teremtői szándék és akarat, a már nem csak fikció, nem csak álom valósággá válhasson.
Az egykori, néha buja testem hat évtizedem elnyűtte, de valódi, erős, szilárd hitem, idős korom, életem, megtapasztalt, megharcolt bölcseletem indukálta szavaim által lelkem az ég és föld között lebegve nem maradna hontalan.
Bár most így a ki tudja mikori halál árnyékában néha az ördög húzza a szekerem… mégis őszinte, megtapasztalt, megharcolt gondolatokat küldök írásaimban mindenkihez – mindenről, ami besároz, ami simogat, ami körülvesz.
S ha majd közelít a vég, lassú, gyermekléptekkel közelítek ott fenn eltávozott szeretteim felé. Akik utánam lenn maradnak, majd eldöntik, életemben miként cselekedtem.
Ha az elvetett szómagjaimból kikelt hagyatékom idővel, egy másabb, egy jobb, egy tisztességesebb, egy őszintébb, egy szerethetőbb világban eljut utódaimhoz, utódaim barátaihoz - emlékként, örökségként tanulságként megmaradnak, fennmaradnak gondolataim. Én majd ott fenn a csillagok fölött a felhők árnyékában összemosolygok, összekacsintok a nagyapaarcú teremtővel. Rápöfékelünk egy torkotkaparó, még odalentről hozott bagóra, s jólesően konstatáljuk - nem éltem, nem hittem, nem írtam hiába!
Nem hiába éltem hatvan évemben ezer évet. Csend van lelkemben. Őszinte csend.
Bár, még, néha, mint a vonuló madarak, repülni vágyok, röptém közben legtöbbször megsérül a szárnyam – szobámba vonulva időskorom tükréből figyelem életem lecsendesedett, egykori viharainak nyomait.
Mondják is, a hamis igét, innen is meg onnan is. De tetteimnek csak Isten lehet egyedüli dicsérője és vádlója.
Tetteimben, gondolataimban, írásaimban tisztességem, tehetségem, hitem, erkölcsöm szerinti templomot építettem magamnak – erős hittel, szeretettel, cselekedettel – tollal és néha néma, ám mégis ordító szavakkal.
Manapság kordivat, - a szív és a szeretet külön utakon jár, a legfontosabb dolgok egyike, szégyen nélkül élni!
Sorsommal fekszek. Sorsommal kelek. Szép hazám, mit adhatnék még én neked, ha Mária Országában haldoklik a nemzet? Szélbe kiáltanak a szavak! Te szerencsétlen! Sorsod rácsos vasablakán a –semmit- nézed holdvilágban!
Jó, tudom. A koldus gazdag lelkét táncba hívta a képzelet.
De mond jó barátom, mit ér a Hit, ha csak isten-házában létezik? Én Isten erdejében egy –fa- alatt, boldog emberként, hitben élek. Rímeimbe szorulnak az emlékek. Unokaangyalokkal egy lakásban. Tudom, látom, mosolyukból fakad a tavasz összes virága.
A gyermek szeretete olyan, mint a –kisdedi- szeretet. Karácsony-ízű. Ha velük vagyok, ünnepel a szív, ünnepel a lélek. A –kisdedi- szeretet az igaz lelkek örök békessége.
Egy bizonyos kor után a kérdésekre nem mindig jön felelet. Megfáradt a nyár. Megfáradt az ősz is. A tél hosszát egyre többször az elfuserált globalizáció határozza meg. S hogy eljön-e a tavasz, s lesz e még utána folytatás, nem kérdezem. Minek. Isten dolga. Én tettem, amit tettem. Lettem, ami lettem. Vagyok aki vagyok!
Hogy jól tettem-e, - döntsétek el ti. Te, lányom és ti, fiaim. Unokáim, szerelmem, s ti, többi szeretteim, barátaim, a valóban –rám- és –gondolataim örökségére- kíváncsi kedves olvasó!
 
Egy humánfertőzött technokrata
 
Marjay József
 
Bágyadtan sütött a márciusi nap 1922 koratava­szán az őrtilosi bakterház ablakára. A függöny mögött kíváncsin felsírt egy kisem­ber: vajon miért mozog, ami mozog, - mitől és hogyan, a síne­ken? Marjay bakteréknál hősünk születése pillanatában petróleumlámpa helyett értelemgyertya gyúlt.
 
Teltek - múltak a hónapok, ­évek. A bakter beteg lett, aztán meghalt. Mit is tehetett a magára maradt özvegy gyermekével a bakterház­ban; - sok választása nem lévén, hazaköltözött szülőfa­lujába, Fityeházára.
 
1926-ot írtunk. A sze­génység párja a nyomorú­ság volt. A kis József állan-dóan éhes volt. Úgy az ételre, mint az igére. Elolvasott mindent, ami a keze ügyébe került. Esze volt, borotválta is ren­desen a tudományt. Az ele­mi, és a polgári iskola meg sem kottyant lelkemnek.
 
De elfogyott az anyagi tehetség, hát jöhetett a szegény em­ber első egyeteme, a tanonckodás Somogyország, Perdóc majorjában, szirtes Sándor uraság szárnyai alatt. Kemény munkával, és komoly tanulással gépész­kovács lett hősünk. Nagy munka volt, nagy volt a ba­rátság, - nagy lett a tisztes­ség. A mi ifjoncunk a nagy­világ csodálatára, és az ura­ság segítségével megkapta a Horthy Miklós tanulmányi ösztöndíjat; munka mellett magántanuló lett a nagyhírű csurgói gimnáziumban, ahol, jó eredménnyel matúrát tett.
 
A madár repte… a gép forgása… a masinakerék mozgása… - no meg Arany, Petőfi, Madách… A kamasz Marjay Jóska mindenevő volt.
 
Érettségije után a szegény ember legkisebb gyermeke megköszönte az uraság jóságát, tarisznyá­jába tette a hamuban sült po­gácsáját, befogta a sors szelét, s felcsapott garabonciásnak. Irá­nyát vette Budapestnek, ott is a Weiss Manfréd Művek­nek.
 
Dolgozott ám lelkem szorgalmasan, ám tanulni vágyott. Többet és többet. Kitartásának és muraháti eszének köszönhe­tően vágyából tett lett. Mun­kahelyének ösztöndíját el­nyerve: egyetemi polgár lett belőle a Műszaki Egyete­men.
 
Jöttek-mentek a ke­mény egyetemi évek. Le­tudta közben az első kato­naévét hadapródként -, majd 1944-ben a mezítlábas őrtilosi, fityeházi gyerekből, nadrá­gos gépészmérnök úr lett.
 
A diploma megszerzése után a második világháború megszólította, az orosz armada fogsásába ejtet­te Jóskát. Mivel ott is kel­lett a tudása, kaukázusi rab-mérnök lett belőle. Az életét mentette meg kíván­csisága, szakmai tudása.
 
1948-ban érkezett vissza a fogsásából. Buda­pesten munkába állt, ta­nult, majd megszerezte másod­diplomáját mezőgazdasági gépészmérnökként.
 
1953 legszebb hónapjában meg­nősült. Házasságuk nagy-nagy öröme Klári lányuk.
A mi hősünk nem lenne a miénk, ha közben nem tet­te volna le a kandidatúrát.
 
1956 egy vidéki város fő­mérnöki székében találta. A későbbi megtorlás díjazta is emberi nagyságát. A forradalom leverése után meghurcolás, börtön, állásvesztés, ellehe­tetlenülés formájában.
 
Vergődik. Felesége, 1959-ben tüdőbetegsében meghal. Hősünket megtörhetetlen hitén kívül a balsorsa kíséri egészen a konszolidációig.
 
A Csepeli Papírgyárban végre munkát, és feladato­kat kap. A doktori címét a forradalom alatti tevékeny­sége miatt nem kapja meg, de azért tevékeny részese a papíripar gépészeti re­konstrukciójának. Munkáját és tudását végre, és újból elis­merik, - s bár korlátai vannak, Marjay József teszi a dol­gát.
 
A hatvanas évek vé­gén beszáll a gumiiparba. Tervez, fejleszt, tanácsot ad. Az őrtilosi, fityeházi, egykor mezítlábas gyer­mek tanácsot ad egy ipari ágazat érdekében! Konst­ruktív munka, konstruktív munkahely. Beutazza a fél világot. Az ötödik kontinens kivételével mindenütt ott van. Világpolgár. Europer. Ismert és elismert szakem­ber.
 
Hatvanöt éves korában a madáchi szóval megpi­hent: az alkotó pihen, a gép forog. Nem bírta sokáig. Műszaki referensként het­vennégy éves koráig szol­gálta a gumiipart.
 
Nyugdíjas éveinek elején, a fővárosban és egyéb he­lyen élő földiekkel együtt meghallották a szülőföld hívó szavát: gyertek haza, és mutassátok meg mivé lette­tek!
 
És a világhírű karnagy Szekeres Ferenc, a német­országi anaszteziológus dr. Tatai Viktor, Béli József doktor, Sólymos doktor, a szombathelyi rektor, professzor dr. Gadányi Károly, a költő Szoliva János, és a töb­biek éltek a szíves invitálás­sal. Ki is lehetett volna a ko­ordinátor, mint a humánfer­tőzött technokrata hősünk Marjay József.
 
A nagysikerű és könnyes első találkozást kö­vette a többi. Azóta a muraháti szülőföld, és az ön­zetlen, de a gyökereket, a hitet, az identitást, a kultúrát, a hagyományokat köszönő gyermekei jóvoltából, irodal­mi, helytörténeti, képzőmű­vészeti alkotások születtek és jelentek meg. Az elszár­mazottak és a szülőfalu kö­zösen vallják, mondják: mutassuk meg szépségét, szorgalmát és nagyságát a mi murahátunknak.
 
És ennek az egész­ségesen büszke exhibicio­nizmusnak a jelenkori men­tora, motorja a mi Jóskánk. A Murakeresztúrért Közala­pítvánnyal, és a helyi megszállottakkal karöltve, telis tele tervekkel.
 
Jóska, Józsi bácsi, jó egészsé­get, és hosszú életet a ter­veitek megvalósításához! Még egy kicsit, a gép-mellett az alkotó is forogjon tovább! Mint föld. És mi hadd legyünk igazi föld­lakók. Csak így van értelme.
 
Dél – Zalában – Jégországban, Nagykanizsa városában…
 
Istenem! Néhány héttel ezelőtt hogy dicsértük a koratavaszt idéző természetet, s hiányoltuk előtte, karácsonykor, szilveszterkor a hó elmaradtát, varázsát! Valahogy akkor természetellenes volt majd’ minden. Szenteste egyik legnagyobb ismerve a család együttléte mellett a nagypelyhekben hulló hó, s szilveszterkor is nagyobb a jókedv, ha a felelőtlenek kezében felrobbanó petárdák kártékony hatásai helyett vidáman csúszkál odakinn két koccintás között a jókedv.
Január az akkumulálódásé, a pihenésé lett volna, sűrű hóesésben a meleg kályha mellett. Volt helyette hamis, csaló tavasz – illúzió, becsapott madarakkal, becsapott rügykényszerű fákkal, génjeikben megsebzett hóvirágokkal. Influenzával, s köhögéssel a nem tudjuk, hogy öltözzünk hatására. Tartott mindez hetekig.
Aztán a természet helyére tette önmagát, és az időjárást. Két – három hete nagy mennyiségben hullt ránk a fehér áldás, s bár hirtelen jötte a tavaszillúzióban először döbbenetet okozott, (némi közlekedési káosz mellett) minden a helyére került úgy a tudatban, mint a természetben.
És csodák csodájára a hó megmaradt. Hogy nem olvadt el vastag fehér bundája, annak leginkább a csúszkáláshoz, szánkózáshoz közeli gyerekek örültek a legjobban. Jó, finom, meleg takarót kapott az ősszel vetett búza, a kiskerti fokhagyma és a testvéreik… És nem is hiába! Meg jött a mínusz tábornok, s zord, már – már szibériai hadserege elfoglalta a dél – zalai Murahátat, Principális völgyet, Szentgyörgyvári – hegyet… a nappali mínusz öt napok óta természetes, az éjszakai mínusz tizenöt – tizennyolc kegyetlen. Éjjel ezer s milliom szikrázó jéghideg csillag vetekszik a magányos Hold fényével, de nappal már majdnem hétágra süt a Nap, s a szmogmentes, bacimentes levegő, már – már mennyei… Csak ne csúszna úgy a legtöbb helyen az út és a járda. Mert az jó, hogy a Csótón vastagra hízott a jég. Itt az ideje a korcsolyázásnak, amire ilyen jó jégen régen volt lehetősége, annak ki csúszkálásra termett, jó sport az bizony. (Még emlékszem gyerekkoromra, s gumicsizmámra erősített bokaficamos kölcsönkorcsolyámra én is…)
A gyalogos közlekedés bizony nehézkes. És nem csak az időseknek, betegeknek, - bizonytalanul lép rá mindenki a járda menti hókupacokra: buszra szállás közben, átkelés közben, főleg a hajnali, reggeli órákban. Jégország lakói lettünk mi is kanizsaiak, és a régiójában élők. A hajnali tömegközlekedés bizonytalan. Bár az utak járhatók, a leamortizált buszok nem mindegyike indul el reggelenként menetrend szerint. Késünk, óvatoskodunk, bizonytalankodunk… és nem is haragvással emlékezünk a rég múlt teleire, legalábbis mi idősebbek.
Akkor, évtizedekkel korábban természetes volt az egy méteres hódunna, akár hónapokon keresztül is. Akkor mindennapos volt a jeges, havas út, az egy, jobb esetben kétcsapás közlekedés. Pirosfazéksapsás, répaorras, seprűkezes hóemberek irányították a közlekedést, s szálltak suhantak a csilingelő szánok. Piros orrú piros arcú emberek mosolyogtak egymásra s hunyorogtak a rendszer szemébe: mit nekünk sztálinizmus, kádárizmus, úgyis lefagy előbb utóbb a beteg rendszer keze lába, orra farka…
Hát igen, vártunk rá, néhány évtizedet, de a mai gyerekek mosolygós, önfeledt, már – már gondnélküli arcát látva: megérte! Csak ne lenne olyan hideg! Hiába, ahogy öregszik az ember, egyre fázósabb! És én bizony nagyon fázom! Itt, Jégország egyik legszebb városában: Nagykanizsán!
 
Kényszerkalandozás Horvátországban
 
Hétágra sütött a nyárvégi fény. Aranylása szinte ráolvadt a tájra. Az autópályán, bár még csak reggel nyolc volt, gyorsvonati sebességgel húzott el egymás mellett a sebesebb a lassabbnál. Mert bár hiába az autótechnikai forradalom, megtűrt unokatestvérként fel – fel tűnt egy – egy Lada, Trabant és Wartburg, aztán egy Skoda, a zágrábi sztrádán, a nyugati autócsodák mellett. Lám - lám, már nem csak sikk, hanem elérhető a tengerparti nyaralás. Megfizethetősége, már nem csak Fordos, Fiatos, Mercédeszes kiváltság.
A Lada hajnali ötkor indult Kanizsáról. Nyárvége közeledtével, ily’ korán még a madár sem szól elsőt. Az éjsötétet tördelte a szürke, mikor a határ horvát oldalán az olcsóbb benzinből szomját oltotta az autó, s utána, frissen, jóllakottan, telve tervekkel és vágyakkal, ráfordult a varazsdi útra. Utasai a lehúzott ablakok mellett, rágyújtottak az első spanra… nagyot szívtak belőle, aztán a félig elszívott cigarettát, mintha, összebeszéltek volna, egyszerre dobták ki a kellemes huzatú réseken. Jobb volt, frissebb volt a korai ózon, s még az út menti cserjék is vidámabban köszöntötték őket. A vezető fütyülni kezdett egy régi slágert, nemhiába, őurasága ötvenhat éve, ifjúkorrá szelídült. Már nem fájt a derék, nem köszönt vissza az isiász. Egymásra mosolyogtak az anyósülésen kucorgó párjával, s mintha valami ifjúkori tesztoszteron találkozott volna az ámorkori vággyal, nem hormonzavaros májusi vágyba szökkent a valóság, s a megálmodott tengerpart nem is oly távoli képe felvillant az egymásra pillantásukban. Régóta készültek szóra bírni a sós, s heringes vizet. Késő középkoruk ellenére, első adriai kalandjuk várt rájuk. Álmukban, fel – fel villanó kép, a televízióból megismert tenger, a zadari szoros. Oda indultak. Zadar mellé, Celjébe. Azon a környéken nyaral évek óta fél dél – Zala, fél – Kanizsa. Már ritkább, ki még nem volt ott, mint aki volt. S ki ott töltött egy – két hetet, mintha regélő lenne, úgy adta tovább az ottani táj szépségét, a tenger valóságát, s táncolta, még hetekig, a nyaralásuk után a sirályok násztáncát
Gyorsan múltak a percek, s sebesen fogytak a kilométerek. Mintha még a nagykorú Lada is megfiatalodott volna, meg sem kottyant neki a sztrádás száztíz. Egy – kettőre elhagyták a csáktornyai elágazót, jött a varazsdi csomópont, túlmentek az első hegyeken, s mire letértek az utolsó szerpentinről, már ott is volt a zágrábi, karlovaci, oda - vissza hatsávos. Igen, a hatsávos, s már túl is voltak az első döbbeneten, alapból megtapasztalták, hogy a leállósávban közlekedés horvát sajátosság. Hmm… fene a jó dolgukat, meg is ijedt a nagykorú autó kellőképpen. Ment középen, s mint ki jól végezi dolgát, motorja együtt duruzsolt a frissítő, suhogó, széllé erősödő szellővel. Aztán balról, a belső sávban egymás után tülekedtek a gyorsabbak és a sietősebbek. A Lada vezetője néha vágyakozva nézett a kocsicsodák után, de azért szeretettel simogatta kocsija sportkormányát. Ment a jószág, mit tudott, megtette, s mit otthon meg sem tehetett, verte a százhúszat. Aztán őrült dudálás mellett, balról a leálló sávban megjelent egy merci, aztán utána a többi flancos. Vezetőik mutogattak, mit ne mondjak, nemzetközi a verbalitás, no meg a lekicsinylő ez meg az. Krémsárgánk és vezetője a megdöbbenés után, rájött, hogy ez itt most nem természetellenes. Dacossá vált, aztán meg vissza. Rájött, hogy a szabályok, a lehetőségek és az intellektualitás nem gyerekszoba függők, és természetesen ezzel a tudattal is kellemesen fogynak a kilométerek. Megfogta a nő kezét, és navigációra bírva, konstatálták, még harminc kilométer, és Karlovácon lesznek. Túl az út felén. Egyre közelebb álmaikhoz, a tengerhez, a tengerparti naplementéhez. Mit számít hát a mutogatás. Mit számít hát a jóllét – fertőzött, hamis intellektuel. Hiszen úgysem az.
Kellemes dalmát zene szólt a nem ismert adóból, s a távolból feltűnt az utolsó sztrádás kapu. Kifizették a tíz kunát, s besoroltak a sorompók közül kisodródó kocsi közé. Egy nagy, lámpás csomóponthoz értek, a tábláról látták, ez már Karlovác. Karlovác, a valamikori Károlyváros. Úgy gondolták, itt megreggeliznek, aztán még két óra, és a Dinári hegyekből leereszkedve, már a távolból megpillantják a hőn áhított tengert. Csak hát ember tervez, s Isten végez, s ha nem az Isten, akkor egy másik autó.
Balra - nyilas zöldre, fürgén ugrott a krémsárga Lada. Gazdája és útitársa, már szomjas volt, éhes volt. Mikor még állva várták a jelzést, a kereszteződésből kinézték maguknak a körül - belül ötven méterre lévő presszófélét. Már szinte érezték a hideg, friss üdítő ízét, nyáluk már szinte kicsordult az otthonról hozott fasírozott ízére. Mondom, balra – nyilas zöldre ugrott a kocsi, s a sofőr finom mozdulattal tekerte el a kormányt. Csak egy kicsit balra… aztán jobbról nagy hangzavarral, szinte hangrobbanásként, felvillant valami rettenet. Fékcsikorgás, üvegcsörgés, kiáltozás, felcsapódott motorháztető, kicsapódó gőz közepette összeszaladt nyolc – tíz autó. Átokként ölelte egymást az öreg kocsi egy bosnyák Mercédesszel, rájuk csúszva egy zágrábi Opel… mögöttük a többi. A kocsi vezetője szinte beletörődve ült az ülésben. Kikapcsolt, lemondott mindenről, mint ahogy annak idején, sorsa és lehetőségei miatt, egész életében. Ennyi volt a nyaralás, gondolta, halálra váltan, beletörődően. (Ilyen, és ehhez hasonló volt az életem…) Párja hangjára éledt, ki már kívülről, a vezetői oldalról tépte fel az ajtót a bennrekedt miatt. Nem tudhatta, hogy a férfi bennrekedése tudatvesztéses állapot. Minden hiába állapot. Hogy, hogy, szállt ki az asszony az anyósülésről, költői kérdés. A párját féltő nősténytigris a hatalmas gőzpárában, bár sosem volt gyáva, bátorrá lett, no meg a megijedt életösztön, a nem lemondásra sarkalta, s mint minden nő, ki érzi a végzetet, érti is a végzet igazságát, vagy igazságtalanságát, erőn felüli állapotba került. Pillanatok alatt, ami hőseinknek, amúgy órák voltak, hatalmas tömeg közepette egy egész regimentnek tűnő rendőr termett ott. A többi, valóban, csak egy tehetetlen és szánalmas másodperc volt. A hogyan tovább kérdése a mindenről lemondás lett egy minitum alatt, s mikor a horvát közeg az érthetetlennek tűnő kérdéseire nem értette a választ, odalett a tengerparti álom. Alkoholszonda, jegyzőkönyv, amit természetesen csak a horvát és a bosnyák értett. Magyarul, és kicsit németül beszélő hőseink kiszolgáltatottá váltak, s hiába eszmélt igazára a Ladás, tudva, neki volt elsőbbsége, igazát nem lelte a bábeli zűrzavarban. A szonda szűz maradt, s a botrányosan szigorú hatósági arc nem mutatott érzékelhető érzelmeket. A kocsi jobb oldala összetörve, a hűtő felrobbanva. Semmi esély a hogyan továbbra. - Itt hagyunk mindent -, gondolta a magyar, aztán, amikor, ami az autójából megmaradt, félretolták a mellékutcába, megjelent előtte a mit kell tenni horvát katonája. Az autómentős. Hősünket, miután átvette a policián a nem ismertetett jegyzőkönyvet, visszavitték a roncs mellé. Balkáni félelemre riadtan élete meg a tortúrát. Hogy a bosnyák és a horvát hová lett, ki tudja. Egy idegen ország már – már beletörődő rabjaként, kiszolgáltatva hallgatta az autómentős hadováját, aki nem akarta érteni a magyaros horvátot, sem a keveset gyakorolt németet. Mutogattak egymásnak, mint a jelbeszélők, s a magyar, csak annyit értett a hadarós horvát beszédjéből, hogy „soppingolni kanidzsa”. - Igen, lényeges dolog. – gondolta lemondóan a kárvallott.
A várostól négy kilométerre volt a maszek szerviz. Hősünkhöz és párjához az isteni csenden kívül, már nem szólt senki. Ezer fokban, árnyék nélkül, a beteg autóhoz sem nyúlt senki fia szerelő… a magyar férfi letargiája fokozódott. Cigarettáról cigarettára járt a keze… aztán órák múlva a nagy nem történik „semmiben” észrevette asszonya az őt féltő pillantását, és a szerelmes tekintetre - nihilizmusából kiszabadulva - valóságra ébredt. Ladája a szerelőakna fölött várta gazdája megértő részvétét. Tekintetében ott volt a kérés: jó gazdám, szólj már ennek a pókhasú tulajnak, gyógyítsa már be sebeimet, már amennyire tudja… Letenyétől, több mint kétszáz kilométerre, valahol félúton, a már elérhetetlen felé, dacossá vált a félig alkony. Sürgető reklamációja sikerre vezetett. A valahonnan, tán még az Óperencián túlról hozott rozsdás hűtő helyére került. A szerelő kettőt – hármat rúgott, s néhány hatalmasat ütött a feltekeredett karosszériába… bele is nyikkant a pára. Már nem minden hiába! - lett dacossá az életunt pár, s csak a megreklamált számlára tekintve ült ki újra arcukra a nihil. Igaz, egy perc alatt haragra gyúltak, a szemérmetlen összeg láttán. A nyaralásra szánt összes valutájának négyötöd részét kérte a sápszedő. Otthon ebből a pénzből használt autót lehetne venni. De nincs mit tenni. Nesze neked horvát - magyar - barátság. Mi Kanizsán kinyaljuk a se…t mormogott a meggyötört férfi, már majdnem gyűlölettel, aztán rájött az értelmetlenségére. Balkáni állapotában, kiszolgáltatott volt, kényére – kedvére, egy másik, egy másabb világnak. Délután ötre járt az óra. A tenger illúzióvá, álommá csendesedett, mint annak idején a meg nem kapott kékútlevél, - s az otthon még távolabbivá. A - mi lesz most - ra, mit párja, benne bízóan kérdezett, kérdőn nézett a nagykorú kocsijára, s mintha a krémfehér jószág rákacsintott volna. S mintha szólt is volna: - kedves gazdám, menjünk haza. Te is vigyázol, én is vigyázok, aztán, majd csak lesz, valahogy. - Fáradtan megnézte, amijük maradt, mijük maradt végett, s a szomorú leltár után, dacossá lett benne a majd én megmutatom. Tudta, s már érezte is, elsősorban rajta múlik, hogy hazaérjenek, hogy haza vigye épségben asszonyát, és amije még megmaradt ezután, az egy napos balkáni nyaralás után…
Lassan fogytak a kilométerek. A szürkeséget felváltotta a sötét. Szemben is, mellette is villództak a fények, mikor a meg nem értett nyelven szóló autósrádióból, kissé zavarosan felhangzott az első magyar nyelvű dal. Zene volt füleiknek, mennyei zene, mely valami isteni csoda, vagy véletlen folytán a Honfoglalás dala volt.
Goricán után a Mura híd sosem akart véget érni, és amikor feltűnt a letenyei átkelő, szeneszsákként nehezedett hőseinkre előbb a letudott nap, de aztán a megszólító „itthon vagyunk kedves” majdnem könnyeket csalt a hirtelen megöregedett férfi szemébe. A szolgálatos határőr nem kérdezett semmit, látva mit látott, csak intett, - mehetnek. Aztán, mint halála előtt, általában mindenki, a beteg autó is felpörgött, s mintha új életre kelt volna, egyre fürgébben porzott a város felé. Huszonöt kilométer volt még az otthon.
Élünk! – mondta az asszony – s az ősz hajú férfi, nem tudva, vagy nem is akarva szólni, megsimogatta az asszonya kezét. Igen, élünk, és itthon vagyunk. – mormolta kijelentő mondatban, magában – és most csak ez a fontos. Majd jövőre elmegyünk vonattal – mondta végül, rekedten a cigarettától, vagy valami mástól – nem a tenger volt a felelős. A tenger ugyan olyan szép, mint ahogy a filmeken láttuk, mint ahogy az álmainkban láttuk. Ha nem, akkor majd olyanná álmodjuk…
 
Csíksomlyói keresztút - 2005
 
Boldog, kinek tiszta a lelke, aki számára nem kérdés származása, gyökere, s szíve ritmusára dobban a hazaszeretet. Boldog, aki honban hazátlan, s mégis otthona az anyaföld. Bár távol él, ezerrel a politika által kijelölt határtól, igaz magyar - hosszú századok óta. Ott éltek ősei ezer éven át, ott nemzette apja, s ott szülte anyja, onnan próbálták elűzni, s lenyúzni a hetedik bőrt is róla.
Ott, Székelyföldön, a csíki havasok árnyékában él sok-ezernyi, a trianoni szégyen óta magára hagyott magyar, kitől még az újkori politika is megtagadta születésének és identitásának igazolását, kinyilvánítását. Ezer kilométerrel a bölcsőtől döntötte el a Janus arcú hatalom, ki született magyarnak, s ki jogosult annak lenni.
Székelyországban azon a napon becsukta szemét szégyenében és haragjában a már sok mindent, de ilyet még sosem látott Nap, s a Hargitát fekete fellegek (s zászlók) árnya borította el. Már nem is számított, hogy ezerkilencszáz-kilencvenben a félrevezetett hegyi emberek és román ultra nacionalisták, kaszásan – kapásan – pópák által felbőszítve és lerészegítve, a két Bolyait (!) keresve gyilkolták a magyart. Bikaccsal verték ki többek között Sütő András szemét Marosvásárhelyen… nem számított, hogy a szeku, az újromán politikai és egyéb megszállók elapasztották az élet legelemibb forrásait, lerombolták az évszázadok alatt felépített falvakat, városokat, eltiltották a legelemibb magyar szót.
Kétezer-ötben a magyar belpolitika a magyar-székely lelkekben nagyobb mészárlást követett el, mint a gyerek és asszonygyilkos Janku ezernyolcszáznegyvenkilencben, kinek büszkeségtől dagadó kebellel magasodik az erdélyi ég felé bronznagysága, kétszáz méterrel Hunyadi Mátyás szobrától…
Nyolcvan évvel Trianon, tizenhat évvel a rendszerváltozás, s fél évvel az újkori szégyen óta, aki megteheti, akinek nincs mit szégyellni, tiszta lélekkel és szívvel közelíti meg a Királyhágót, s ereszkedhet le a túloldali székely földre. Mint most, a csíksomlyói búcsúkor, ahol félmillió magyar találkozott a székely-magyarral, a hazától a hazába utazva. Ott találkozott a kalotaszegi székely-magyar költő, Orbán György, a zalai tollforgatóval, s ott kapott magyarútlevelet a székely – magyar irodalmi találkozás.
Közel fél millió ember mászta meg gyalog Csíkszeredától (vagy még távolabbról) indulva a Somlyó – hegyet, a Kálvária dombot, s nézett szembe az istentisztelet alatt a csíki havasokkal. S hogy közben mit tett az annyiszor magára hagyott székely góbé? Vizitálta az idegenek szemét, mert a szem tükrének mélye nem hazudik! Nem is látott a vendéglátó becstelenséget a könnyes íriszekben, nem is haragudott, hanem kínált, invitált, ölelt – csókolt a vendéglátó boldogot, s boldogtalant is csak azért nem, mert olyan firma nem volt ott, azon a környéken…
Este, a kálváriajárás után, ott gyülekeztünk, ahonnan a rendszer, mert zavarta a szeku székházából a kilátást, egyszerűen eltolatta a helyéről az egyik legszebb, legpatinásabb épületet. Ott, a helyiek közt, a szeredai főtéren. Nem tudtuk este merre lesz a hová. Itt is vártak vacsorára, ott is egy koccintásra, ölelésre, székely – magyar szóra. Az alkony lopakodva megszállta a völgyet, s a csíki havasok felöl a Hargita megmutatta barátságtalanabb arcát. Csípni kezdett a levegő, harmatossá vált annak a szakálla, bajsza, akinek volt. Nem sokáig. A Hargita hideg szorítását felváltotta a székely ölelés.
Egy pillanat, s már benn is voltunk a barátkozás sűrűjében, s öleset koccantak a csíki szilvapálinkás kupicák. A faszénen sült flekkensült, no meg a „mics” megkívánta a borvízzel lecsendesített helyi itókát. Szó szót követett, aztán nóta nótát. Előkerült a hegedű, meg a harmonika, s a székely dallamok átölelték a zalai honvágynótát. A szemekben néha megjelent egy – egy könnycsepp. Ki tudja, tán a pipafüsttől, talán mástól. Székely Ernő, csíkszentkirályi polgármester, a helyi tanácsosok beleláttak a vendégek lelkébe, a csillogó szemeken keresztül, bele a messziről jött kanizsai jó barát lelkébe.
Már nem is volt jelentősége 2004. december ötödikének. Aki ott él, az amúgy is tudja, hogy ő -ott- magyar, aki meg nem, arról meg nem is érdemes beszélni…