Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


EMLÉKEIMBEN KERESEM A MENEDÉKET II. rész

2015.10.02

Repülni utánad

 

Ha élni tudnék,

élni tudnék „veled több” életet,

nem sírnék titokban,

befelé hullt könnyeket.

Nem szoríthatnának,

fekélyes gondolatvágyak,

s a Nap fényétől látnám arcod.

Sötétségében „pihent” agyam

helyet adna

a reggelt simító napsugárnak:

Ha mindent tudnék,

repülni tudnék,

repülnék, mennék utánad…

 

 

Mikor még nem voltál

 

Én nem tudtam sokáig, mit is jelent -igazán- szeretni. Most fogod a kezem, s az én kérgesem féltve borzolja kacér fürtjeid. Érezlek és látlak! Az azúr és a szivárvány között látok, egy már nem szirént, már nem csak álmaimban, értem, miattam nevetni.

 

Látom a vágytól, s a varázstól párás íriszed, mellemen érzem szíved, és a jövőnk dobbanását.

 

Mit is mondhatnék többet és bölcsebbet az őszinte –szeretleknél-, s mit adhatnék többet a téged ölelő, kérges két kezemnél?

***

Mikor még nem voltál, nem értettem a szél sietségét, a madarak énekét, nem tudtam, miért suttognak az őszi lugason a megsárgult levelek.

 

Most már tudom, ha értelmetlen az élet, szélként, viharként rohan az arctalan végzetébe.

  ***

Már tudom, te kellettél nekem. Nélküled, remeteként, sötét erdőben éltem, s magányos társaim voltak a mohák és a fák.

 

Most már téged szolgálva földig hajolnak előtted a bükkök és a tölgyek, s a zöld levelek titkait megfejtette már a mohaágyon nyugvó idő.

***

Kedvesem! Az „álmok nem hazudnak”! Kicsi laknak, kicsi zúgnak, fehér falu meszelt szobának rabjaként, asszonyként, asszonyodként szeretlek.

 

Látod, ott fenn, az éji azúrban, a Hold és a Csillagok reánk nevetnek. Kérges kezednek puhaságát érzem, s mégis ősi erőd ad nyugalmat.

 

Hiszem szerelmed, s a szód, -nagyon szeretlek- elég! Dacos szemed fényében ég, lángol a Vágy és a Hit; számomra éji lámpásként világít!

***

A bükkök és a tölgyek, a hegyek és a völgyek, a vonuló madarak, a vad vizek s a halak, a mezei virágok, a városok, világok, fiatal és öreg, szalma és törek, ocsú és búza, a harang s aki húzza, száraz lugaslevél, a fecske, ki útra kél, kín és gyötrelem, hit és szerelem, mind – mind te vagy nekem!

A Nap estére nyugovóra tér, s a Hold hidegen világít. De kezed kezemig ér, s érzem, e perc, e tett, biztonság, puha s meleg.

 

Óh, te kedves, halld, e szó is beleremeg! Te vagy, és már vagyok neked!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
 
Kócos hajnalok

 

Gyűrött párnák között testemet kétség marja, tarka – barka álmom országútjait egyedül járom. Néha, fel-felvillan egy kép, álom – mosoly, és én kócos ébredésekről, álmokról álmodom.

 

A hajnal harmatos szemébe nézek, de az álom csalfa, nincs velem;

s hogy a lázas álmomtól tisztul-e a látás. pusztába kiáltás; hiába kiáltom a reggeli madárnak: hess, menj! - ha nem hívja senki, nem talál oda; akkor mindhiába a kócos hajnalok kócos álom – mosolya…

 

 

Mit mondhatnék még neked

 

A Nap, a Hold, s az Isten téged nekem adott.

 

Kicsiny, remegő kezed a kezembe adod,

s én érzem, őzikésen asszonyi szuszogásod kéje.

 

Látod kicsim! Egy álom valósággá válik,

s szerelmünk, ünnepi gyertya lángja.

 

Fényében, két ambrózia ízű csók között

mit is mondhatnék még neked,

hogy még jobban hidd, és vállald

szerelműnk alázatát?

 

Hiszen angyali hangod lágy, nézésed miattam kacér,

földöntúli sóhajtásod, s igaz vágyad

tőled - nehéz mellemen érzem.

 

Fehér gyolcsú lázad tisztasága,

vágyad éji lámpaként világít Jelenünk, s Jövőnk felett.

 

Ajkamon érzem eperízű csókod,

s már múló álom a kezdetek kétarcúsága:

Te, vagy nekem,

 s a múlt zavara - mit számít már!

 

Lelkem tükrében szépséged szűzi virág.

 

Szilaj táncú, vágyfáklyák lángja,

égi ezüsthegedűk,

pokoli tam – tam dobok hangjai kiáltják világgá:

 

Eggyé vált a valamikori kettő!

 

Kezed kétségei kezemben múlnak.

Szerelműnk tűzének tavasza a halk dallamú szélben,

majd, - időskorunk büszke záloga.

 

Mit is mondhatnék még neked, azon kívül, hogy,

 

szeretlek mint a Hold a Napot,

mint a múló Tegnap,

a szerelmes Holnapot.

mint zsongó – bongó méhek az akácvirágot,

mint az Úr, az általa teremtett világot.

Mint a szülő lányát, s fiát,

mint a kakukk odúját,

az általa számlált éveket,

a tölgyet, s diófát.

 

Mint a szó az igét, mint a porzó a bibét,

mint a száj a falatot, mint, te engem,

kinek megadatott a legőszintébb érzés:

 

Hát, mit is mondhatnék még mindezek felett?

 

Süssön hát hétágra a Nap,

harsogjon angyali harsona!

 

Fújjon – s zúgjon a marcona szél, - kiáltsa világgá:

 

Szeretlek! S mert te is szeretsz:

 

Követlek egy életen át,

a kék égen át,

a zöld mezőn, s a virágos réten,

a sötét erdőben, a viharos Végben.

 

Nincstelenségben és gazdagságban,

ha kell palotában, ha kell az út porában;

arccal a simongó fénynek, s a kóbor szélnek,

szétszórni szilaj, majd csendes hunyorú szikraként

szerelmünk termésének megharcolt magjait:

 

Életünk holnapjait, lezárt időnk végével,

ne hiába fedje le fátylával az Ősz.

 

 

 

A gyászév után

 

Testem zavart,

s elmém verejtékben vergődik.

Életem tanulságreptétől

vagyok garabonciása

e megvallatott földnek.

 

Emberarcú halottak rajzanak

kitágult ereim párafelhői felett:

csak lassan alél bennem

a sértett és dühödt hormon.

 

Ingerhabjaimban alámerül

a távolodó Múlt:

 

Utolsó utam, mégis az első,

 

érzéseimben már

lágy fuvallatként simong

gyászom örökölt

hogyan továbbja.

 

Garabonciás vérem lüktet.

Elmém s szívem érzi:

már nem minden hiába.

Már nem minden hiába!

 

 

 

Asszonyillat

 

Én de régen voltam

asszonytestű ágyban

asszonyillatával

telítve a vággyal

 

Asszonytestre vágyom

asszony-ember ágyra

asszonyillatával

telített szobába.

 

Melle melegére

csóktól csókos szájra

asszonytól kapható

isteni csodára.

 

Asszony nélkül múlnak

fölöttem az évek

nem maradtak mások

csak az emlékképek

 

Jer – gyere asszony

hozzám boldogságra

hozzon szép megváltást

kettőnk gyötrő vágya

 

 

 

Néhány Kati, Róza, és egy-két Adél

 

Még valamilyen furcsa, érző hapsi vagyok,

egy ősz hajú pók – banális gondolatokkal.

 

Bár átéltem száz s ezer vihart,

kidobott, kimart magából a szerelmes ágy.

Ágálok ellene, az ágy is hívna,

de csak a gondolatom bírja,

mit benne tennem kellene.

 

Már csak a kedves külleme,

becéző szava, túrós rétese,

a húsleves illata,

ami igazából csábít.

 

Hatvan nyár és tél, millió pillanat.

Néhány Kati, Róza és egy – két Adél

 somolygó tanúja a vágy diadalának.

 

Felejteni bír az SZTK-s szemüveg,

protézisem, meg az epém hiánya…

 

Istenem, - így jártam,

s bár így minden hiába:

Azért a nő tavaszillatától,

néha, még jojózik a szemem…

 

 

 

Hiszem

 

Nem titkoltam,
ha a sors kivetett a karjaiból,
s ha a képzeletbeli napnyugta végére
a feledés homályába vész a reggel.

Könnyeim rámpirította a hajnal.
Mégis, hiszem, ami fáj,
az nem mindig szomorú.
Ami fáj, - az nem mindig szomorú.

 

 

 

Kései szerelem

 

Halld meg bús énekem kései kedves, ki távol vagy tőlem, s mégis oly közel; ki álom-országom otthonában fáradt szívemmel ölelkezel.

 

Halld meg hívó szavam, kellj útra: szállj szerelmes – szabad szelek szárnyán! Várlak én…

 

Magamban, s magam börtönének rabja vagyok… Nem vidítanak fel ölelő karok, csillagmezei csókok, nem ébresztenek kócos hajnalok…

Magamban vagyok, magamban élek:

 

Kérlek, légy oly szabad madár, ki ha hívják, odatalál, hol börtönömben rab lehet, kiért börtönöm ajtajából kiverem a vasszeget…

 

Madár rabként madár nem lehet. Rabőr rabként nem igazán szeret. Én a Kékmadár őre vagyok. Szerelmes múzsák, égi angyalok ülnek légszomjas mellemen:

 

Követem a Fényt, hosszú útra vágyom. Kérlek, kései kedves, légy velem! Jöjj, kései párom!

 

Szirének közt haldoklik a költő!

 

Légy ölmelegem, légy asszonyom, légy bölcső, hol újra születhetek! Légy koporsóm, - mit bánom én, temessetek! Csak jöjj, fuss, ölelj, szeress ezüstkorunk ételmének alkonyán, büszkén felvállalva a még nem kései örömöt:

 

Szerelmünk tavasz a télben. Nyárban, aszályban májusi eső: szeretni tudó, akaró, és embert felemelő…

 

 

 

 

 

Olyan, elégia, féle

 

Nem hittem el, van - ilyen.

Egykor kiröhögtem ki panaszolta.

Ma már csak én is gondolatától izzadok.

 

Gondolataim megkopott emlékkönyv lapok.

 

Óh, a nő, az isteni nő!

S az érzés, mit adni tud!

S hiánya!

Meg, mi miatta borzol néha férfi-ideget!

Még emlékszem.

 

Már csak emlékszem.

 

Mikor behunyt szeme mögött,

bár, barna volt, ott bujkált szőke-léte,

mikor vad ölelése, s csókja volt a döbbenet.

Csacsogásában lényegtelen volt a mondat,

- én sem értettem, ő sem vette észre -

lényege - volt, a pillanatvarázs, meg még a többi

asszonyi báj, már-már mennyei praktika;

így együtt tett - tettre-készre.

 

Gondoltam, így ennyi év után,

a régi érzések miatt kissé – setén – sután,

valami elégia félébe öntöm a hiányt,

így – valahogy kielégülni vágyva.

 

Óh, te kedves! Te tökéletes. Te csoda!

Beteg már a férfi, recsegő csont,

a jó öreg, kedves bolond:

 

Csak a vágya maradt – mára…

 

 

Értünk szól a harang

 

Korán szól a hajnal

a vénülő legénynek:

Fájó derékkal, isiászos háttal

hamar van a reggel.

 

Kávét kortyolgatva

füstfelhőburokban,

öreg és hűséges fotelom

karjai közül nézlek kedves;

te még, - vagy már, így

nem ölelhetsz – engem.

 

Még alszol, s én vágyakozva,

gyönyörködve nézem,

mikor elfordulsz kelet felé,

álmodban is érzékelve

a dombok mögül

kíváncsi fürgeséggel előbúvó

aranyecsettel festett képet:

 

Borzos hajad tincseit,

pihe – puha szőrzeted

helyettem is borzolja,

az ablakon át beszökő

kora nyári szellő;

borzolja a függöny redőit is.

 

Lám! Fejed felett

kecsesesen hajlongnak

a habfehér tüllbalerinák!

Simogatják, meg – meg érintve

alvó arcod, a mosolygó szád.

 

A merengő reggeli csendet

eltöri a bachi fugaként

első imára szólító,

felzúgó giling – galang.

 

Füsti fecskepár,

fehér galamb húz el

a hársfák felett.

 

Te alszol még,

én téged nézlek,

és érzem:

 

Értünk szól kedves

(de leginkább érted)

a harang.

 

 

 

Nappalok és éjszakák

 

Én szabadnak születtem,

mégis rabmadár vagyok.

Bezárt a sötétség,

nem engednek a hajnalok.

 

Nem tudom széttörni

a börtönöm ajtaját:

bilincsemnek súlya van:

nappalok és éjszakák.

 

Nem hoz a hajnal, fényt,

nem világítja az éjszakát:

Uram, tiszta az én lelkem,

elfelejtette már indulatát.

 

Átölelné a Napban a Fényt,

már rabbá tenné az éjszakát,

dalt dalolna kék égen át:

a hajnal bíbor indulatát…

 

 

 

 

 

 

 

 

Reszkető kezed

 

Voltam, vagyok, leszek,

ha majd lecsendesedek,

lecsendesedik benned is

a nemcsak tévedés.

 

Talán még jutna nekem

belőled egy villanásnyi perc,

egy csók - egy ölelés,

 

de időm lecsengett,

az élet, a valóság mást akart.

 

Majd, egykor, ha,

a lenyugvó Napba nézel,

 

fel, a szerelemvágytól

násztánc-cikázó fecskékre,

a gomolygó felhők fölé,

 

egykori lépteim nyomát kutatva

életem égi úti porában:

 

álmaidban,

feltörő vágyaid nyomában

mindig ott leszek

veled:

 

 

Kóchajad

hűsítő szellőként simogatva,

szivárványkönnyeid

vízesésén átbújva

 

szemeidbe fészkelem magam,

s megfogom reszkető kezed.

 

Az álom nyárillatú

háttérében

közeledik az alkony.

 

A mohaillatú fák,

a túlparti kéklő hegyek

megértik - a titkot.

 

A kakukk az időt számolja.

Az egykor volt élet rengetegéből

előbukkan egy őz család.

 

Ránk mosolyognak.

 

Fogásom szorítása,

csillapodik, őszinte,

erős, mégis szelíd;

 

lassan megnyugszik

reszkető kezed.

 

 

Látomás

 

Előtte semmi.

Mögötte senki.

 

Háttal áll,

mint mindig.

 

Arcát

álcaként, vagy szégyenében

jótékony köd takarja.

 

Hosszú ruháján

már több a tarka,

mint az egykor volt fehér.

 

Magányos, madárijesztő

az egyszervolt delnő.

Kitárt karjait,

balsorsát köszöntve

az ég felé tartja.

 

Vagy csak búcsút int

ennek, meg annak,

a délre húzó fecskéknek,

a vonuló vadludaknak.

 

 

Szürreális Dali,

futurista Picasso kép.

 

Távoli dörrenés.

Néhány cikázó villám.

 

A majdnem fehér ruhát

s az asszony haját

tépni, szaggatni kezdi

egy ki tudja honnan jött alpári vihar.

 

Az őszi csend paganinis ördögtánc!

 

Szerelmét vagy emlékét féltve

fekete karvalyként - rávijjant

a múltszaggató szélre:

 

kjsrrrr… kjsrrrr…

na gyere, … na gyere,…

vagy állj félre!

 

Csak az Isten a tudója,

mitől – de csend lett.

 

Az őszi

szürreál szivárványt szaggató szél

elinal, s az esőből is csak

a ködbe hömpölygő ár maradt.

 

 

Az asszony gyönyörű,

egyszerre szűz és parázna.

Már – már táncos mozdulatokkal

lerázza magáról a múltat.

 

 

Két tenyerének bölcsőbörtönéből

kiszabaduló démon

eltűnt a ködben.

 

Az évek óta bezárt szem

s a köd titka már nem titok.

 

Megfordul.

A mocsár már mögötte.

 

Mosolyog.

Valakit magához hív.

 

Vagy búcsút int

a kortalan szerelemnek.

 

 

 

Egykor

 

Egykor

búzavirágkék volt

szerelmet csalogató szemem.

A pukkancs-vörös pipacs

gyermeki barátom.

 

A teltmellű mezők

selyemszőke ölébe

hajtottam álomra fejem,

s az aranyló kalászok

ölmeleg

násztánc-tüzétől

sárga lángot fogott

a méhektől dongó akácos.

 

Egy fajd,

(talán kakas)

meg a felriadó tücsök

égibonájára

a hetedik ágára mászott

az aranymázba mártott Nap:

 

fényére árnyékot vetett

néhány bárányfelhő,

 

s már hullt, csak hullt

a lángoltó permet.

 

 

Igen.

Egykor.

 

Aztán

csend lett.

 

Még

emlékszem

a nyári színek illatára.

 

Mára

maradt

a Juhászi,

van Goghi emlék:

 

Egy bokréta

kalász,

mosoly-napraforgócsokor

a vázába.

 

 

 

Zengő hársfa

 

Felrepedt száj,

rég fogatlan!

Ölem rég volt

forró katlan.

 

Testem töppedt,

már parányi:

jöhet halál,

jöhet bármi!

 

Parázna jötte

esti csendnek:

szerelemben

eltemetnek.

 

Ifjúságom

messze, távol,

csókot kérek

a haláltól.

 

Testem, lelkem,

zengő hársfa.

Zengő hársfa

törött ága.

 

Csőrébe kap

egy madárka.

Csőrébe kap

egy madár – ma…

 

 

 

 

 

 

Sorsod sorsom

 

Egy

       csepp

                eső csepp,

eső cseppnyi

       csepp cseresznye:

cseresznye szád

szomjam oltja.

 

Szenvedélytől

       szűkül szemed,

gyémántkönnye,

s tested viharnedve

       hullámzó tenger.

Arcod mosoly,

pírja májusi szivárvány.

Ölelő karjaid

       szorító faágak,

szorító faágak:

       imádlak! Imádlak!

 

Rekedt szavakkal

bókolok tovább is:

kecses körte melled:

szomjoltó oázis.

Sorsod sorsom:

sorsom végzet.

Isten így akarta!

Mennyei igézet…

 

 

 

Zsigereim

 

Én még ujjonganék karjaid között

a hangtalan sötétben,

bemutatva szerelmünk oltáráldozatát:

 

De zsigereim alkotórészei ellenemre lázadtak,

s atomjaira hullott már bennem a fizikai vágy.

 

A csábos ágy, s harcmező, nász-mentes kortünet.

Már nem jelent semmit a szerelmi elégia,

s a csókos vers, kései üzenet.

 

Bőröm, napszítta kéreg,

s izmom ernyedten alél, ha tettre hívják:

 

Merevségem mereven elutasít.

 

A - mit és hogyant - szégyenemre mondom,

csak álmodom, vagy kazettákról vágyom:

 

Bár, emlékszem, még emlékszem,

már, - csak emlékszem,

s ez minden…

 

Nyílik az ajtó,

s belép rajta, valami

csodaszép és kívánatos démon,  éji álom.

 

Párom illatos virágként „letépésére” vár.

 

Éji szekrényemről megszólító vizespohár,

s izgatott Kékpirulám néz rám esengve:

Hátha!

 

Zsigereimben a vér is kékké válik,

s az állig felhúzott takaróm aláhull a mélybe:

 

Jó doktorom! Megérte az árát!

 

Bár drága, s az áfát visszaigényelni nem lehet:

A múló évek kacér tettét és hosszát igazolta a vágy;

e már majd’ elfelejtett, - kései mennybemenet…

 

Világosság gyúl, aztán sötét,

szikrák szóródnak szét a ránk-találó estben:

 

Elégiákban, és pőre versben nyiladozik

a Kékpirulás tudomány:

 

A nem kívánt, és el nem hihető rész: - törlendő…

 

 

 

 

Még nem szól a kakas

 

Sötét van.

Még nem szól a kakas.

Éji gyertyafényben

a köd füstöt szitál.

Korhadó, vén, beteg fa

ne hozzon gyümölcsöt!

Nem beteg,

nem kell neki orvos.

 

Titkolnám, - minek, hiába.

Arcod sötétben simogatva

reszket aszalódott kezem.

Tennék, lennék még ellene,

de meszes forgóimon

már soha meg nem történő

vad és szelíd vágyakat forgolódva

kakasszóra rövidebbek az éjszakák.

 

Könnyem porló eső

hosszú szárazság után.

Éber álomban

sokszor gondolok arra, -

kedves, vajon, emlékezni fogsz,

s ti, emlékezni fogtok – e rám?

Naaa, - nem most, - minek, -

nem korán, - később, - talán, -

trallala… trallala… egy rigófüttyös

szélborzolta  koradélután…

 

Gyűrű versek esküvőre

1.

Két kis gyűrű a párnánkon,

két kis könnycsepp szempillánkon.

Arany gyűrűk, gyémánt könnyek:

boldog percek, s évek jönnek.

Két kis gyűrű a párnánkon,

rózsa virul az orcánkon:

boldogságot, s kéklő eget:

ezt kívánjuk mi - gyerekek.

 

2.     

Két kis gyűrű, csengő bongó,

két kis gyermek, pörgő forgó.

Fehérruhás rózsabokor.

az arcokon boldog mosoly.

Fehér ruha, rózsa ara,

büszke anya, büszke apa,

zengve zengő giling galang:

esküvőre szól a harang.                                                       

 

 

 

 

 

 

Pille szállt a homlokomra

 

Pille szállt a homlokomra,

éjfélre jár…

Fáradt fényű lámpám

figyelmez a szóra.

Ránézek a pillangóra:

Pille… pille… több kell neked

fáradt szemek énekénél 

 

Melegágy és könnypatak, 

szerelmetes szerelem,   

körbe - körbe szédülés,         

pille pilleszédülés, és én,

hogy elkérjem istenedtől              

erényednek kulcsát:     

mert velőm maghasadás!       

Oly robbanó, oly furcsa,         

mi csak másoknak idegen.

 

Pille, pille, halj meg kicsit,

hogy életre szerethesselek!

 

A derengő reggel fénye figyelmez.

Homokórámon peregnek a percek.

időm fogyó, de én itt vagyok

fényes csillagmanó, s mit bánom én,

ha csak egy nap is veled az élet:

élek, aztán jöhet a búcsúztató!

 

Beteg szívemben perceg a szú -

és mégis, holdkoszorú ölelésed:

Pillém vagy nekem, s könnyű pilleálom.

Pille álmú mosoly hajnali lámpámon.

 



A boldogság hangja

 

Egy nehéz éj után

harmatos-izzadtan,

ballábbal kelt fel a Reggel.

 

Mily’ csodálatos a világ.

 

A hajnal színei életre keltették

vágyaim,

s talán még titkaim van Goghi illatát is

hátára vette a fürge szél.

 

Isten – tudja, mit akar.

Én mégis tűnődök rajta:

Értelme – van-e még

felébreszteni a szeretetet?

 

Otthonom templomi áldás.

Kegyelem – szépség.

Vendégmarasztaló asztalomon

véremből szüretelt a bor,

de mérték az érték.

 

Így, a vége felé

ezüstfehér fejem

s néha reszket kezem,

érintésem mégis

simongó szerelem – baráti ölelés.

 

Szemem értelemszikrája

Fény és Szeretet.

 

S ha, néha, még elringat öled,

szerelmem meleg takaró.

 

Születésem már múló pillanat

Sorsom zarándokút.

 

S ha majd végleg

nevemen szólít a lélekharang,

s kiben mindig hittem,

becsukja mögöttem az ajtót,

 

én a Titkok Házán

titokban kinyitok egy ablakot:

egy utolsó – könnyes ölelésre:

 

Te majd ne lepődj meg

a szférák és hárfák zenéjén,

ha majd túlvilági

szeretleket mennydörgök

a Boldogság Hangján…

 

 

 

Tovatűnt az ifjúság

 

Szeptember végi hangulatában tovatűnt,

már láztalan az ifjúság;

öreglegényként, - kóbor szélként

éli megmaradt életét.

 

Őszült kevélységét, vihardúlt,

kék óceánok mélye rejti,

ott, a távoli, égi hajóúton;

az azúr, s mégis szürke korallok között.

 

Bár néha - néha győzött,

hitt, látott és hallott,

színt vallott és vallatott:

most páros mankóval hóna alatt,

púpként vonszolja éveinek terheit.

 

Párazsigereiben, keskeny résen,

az öregkori lázálmoktól

néha még testet ölt a vágy, 

s színt téveszt a képzelet.

 

Az emlékkönyvek titkos lapjain

még éli huncutkodó életét,

de a –miérteket – valamiért

már majdnem elfeledte…

 

 

 

Repülj dalom

 

Susognék neked rózsák illatáról,

mesélnék neked Esthajnal sugárról:

 

Repülj dalom, repülj, halld, énekelek,

üdvözöld szerényen e szerelmes éneket!

 

Szólalj meg szív, forrj vér, ébredj álom!

Nappalod szemében éjszakádat látom.

 

Suttognék füledbe Istenek nászáról,

tested testem lenne, bölcsődön nászfátyol.

 

Repülj dalom, repülj, szállj a szelek szárnyán!

Vidd el üzenetem, s Te, Te ott várj rám, s…

 

én ott leszek, hol a kéklő hegyek fáradt

gyermeke az én fiam – visz az utam, megyek:

 

aztán, mint minden reggel,

rideg valóságban felébredek.

 

 

 

 

A Hold fölnevet

 

Csöndes a Ház, derűje nem ér el

a hitét vesztett ábrándok láz poézisába.

 

A vonuló madarak nézése perzsel.

Bölcs poéta, nélküled kel fel a reggel.

 

A holdfényes éjben minden csillag halott.

Te ezt rég nem látod, és én nem vagyok.

 

Fáradt gondként arcul üt a hiú ábránd,

korom eső hull, korom szivárvány.

 

Még írok neked, lámpám figyelve néz rám,

sápadt fényem árny-ösvényén lüktet neved.

 

Ezüsthajam borzolja rekedt harangja

az eltévedt szónak felejteni a hűtlen kedvest,

 

a szerelmes igéjű főnevet – nézd, halandó,

a kíváncsi Hold fölnevet!

 

Kedves, kíváncsi Hold, jó neked…

 

Ha nem leszek

 

Ne jöjj, ha nem leszek,

lázas kezed ne nyomja kilincsem.

Ellenedre mit is tegyek,

mind’ hiába, mit is tennék.

Halott tested varázsa, a csalfa

lélek vándorlása halott emlék.

 

Ezüst fonatú hajamból

tincsem adtam, nem sirattam.

Őszi alkonyom miért nem akarom,

bármily sértett hiány alázatom.

Lángol, ég, pokol s az ég,

hunyor csillag veszte minden este.

 

Mintha haldokló havasi gyopár lennék,

kalpagodra ülnék, érezzem, drága emlék:

Neked adtam. Nem sirattam.

 

 

Hajnalarcú lányka

 

Tearózsa szirom rajza homlokodon,

tavaszi barázda, hajnalarcú lányka.

 

Hej, de nagyon vágyom hűs csókod a számon,

hajnalarcú lányka, hajnalfény virágja.

 

Sárga tearózsa könnyeid nektárja:

megszólító illat, köszönöm, hogy itt vagy.

 

Tavaszarcú álom, ölelésed vágyom,

sárga tearózsa - szívem rabtartója.

 

De jó rabnak lenni, ölelni, szeretni!

Ambrózia álom, csillagfény virágom!

 

 

 

Zöldülő szemedben

 

Várásodban lassan telik az óra.

A perzselő percek a szürke mutatója.

Kopárak a tavaszi fák, megannyi árnyalak:

értik, tudják, hogyan vártalak.

 

Éji fényed vásott ruhámon lebeg.

Rezzenő a csend,

A kéklő távolból érzem, vágyom,

a bú és derű kíváncsi könnye

hozzám vezet.

 

Fáradó fények törik

az elátkozott csendet.

Nehogy elfelejtsed!

Siessetek, porzón peregjetek

percegő percek!

 

Látni vágyom fehér ruhádon

tested és lelked alázatát.

Mit most érzek szomjazó epedés.

Holtan heverni vágyom

másért lázadó ifjúságom.

 

Zöldülő szemedben lennék

csalfaságod örök rabja,

míg a múló idő, a fekete gyász,

emlékként, tested leplével

végleg betakarja.

 

De addig tűnő az idő,

térben sok és kevés.

Hogy igaz legyen az igaz,

elég volt a vert múlt -

és a múlt rettegés.

 

Ami a voltban rég letűnt, múló emlék.

Zöldülő szemedben jelened vagyok,

S ha kell, őrző angyalod:

Lennék én a jövőd, nem hulló csillagod.

 

Égi fény, hogy láss, hogy újra élj!

Ha hozzád lépek, hadd fogjam én

remegő kezed, s te hagyd érezni,

ne csak álmodd álmodó világod!

 

Én félőn vigyázlak.

Ölelésem, csókom, vágyam igaz.

Érted vetett ágyam tőled meleg.

 

Kínzó örömöm hadd legyen ezüst ifjúságom.

Hajad fehérjében az ezüst esti herba teádon.

 

Zöldülő szemedben gyémántból könnyek

Öntözze hát vágyad,

az örök - lét és nem lét himnuszát.

Én könnyű álmom viharlámpásként vigyázom,

s kínálom, esti fényben csendesedni.

Remegő kezed kezembe hagyd kérgesedni,

hadd hajoljanak meg előtted a fák,

előttem a viharló gondok, ha az út végén

zöldülő szemedbe szerelmet suttogok

remegő kezedet fogva, én a

zöldülő szemed foglya,

a zöldülő szemed örök foglya.

 

 

A magányos és a pók

 

A délutáni csendre ráköszön az este,

a magányos faliképre árnyat sző a Hold.

Egy ősz hajú árny egyedül bolyong

a füstszagú szobában, - lám,

hiába volt egykor ifjú, szerelmes bolond;

mára, megmaradt társa a szobasarki pók,

meg egy büdös bagó, - füstjének

kékes szürkesége palástként simul

a csendesen ziháló, meggörnyedt testre.

 

A csendes este égbekiáltó igazságtalanság.

Halkan szólítja a kislak felett rebbenő,

az Éden álomhegye felé induló Kékmadarat,

de a vágyvilági szárnyas

nem hallja a meggyötört szavakat,

s nem viszi el az ősz hajú keservét

az igazságosztó istenekhez - csodát tenni.

 

A feltámadó, már – már dühödt szél sem tudja

a magányos nevét, - nem is kiáltja világgá!

A pók, a már sötét szobában selyemfonalaiból szőtt

 párnái közt a másik oldalára fordul.

Egy árny töri ketté az éjszakai csendet,

gyufa sercen, s egy bagóillatú denevér

rámosolyog életének társára.

 

 

 

 

Mit számít már

 

Mit számít már a hétfő, vagy a kedd,

a napok nyomtalanul múlnak.

Őszi alkonyomban hallgatnak a fák,

s kinn, a kerti széken ülve

nem hallom a madarak énekét,

kertemben a nyíló virág is

már csak őszi rózsa, krizantém.

 

Hinnék mást én, de már tudom,

a megvallatott élet elpazarolta perceit.

S itt, - az élet hátsó peremén -

már csak emlékeimben érzem én

a vasárnapok múló hangulatát.

 

Az elejét letudtam,

a közepe alig számít.

Vajon milyen lesz a vége,

ha majd én is kóbor ködpamacsként

az égre úszom,

s árnyékomat, melyet unokáimra vetek

bearanyozza a nyugodni készülő Nap?