Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


EMLÉKEIMBEN KERESEM A MENEDÉKET I. rész

2015.10.02

 

 

Riersch Zoltán

 

Emlékeimben keresem a menedéket

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nagykanizsa

 

2015

 

 

 

 

Szerkesztette:

M. Kovács Ildikó

 

Nyomdai előkészítés:

Tábori Zita

 

Borító és fotó:

Vízvári József

 

 

 

 

© Riersch Zoltán

 

 

Minden jog fenntartva!

 

 

 

 

ISBN:

 

 

 

Kiadja

a Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata Kulturális Bizottsága támogatásával a Takács László (TALK) Irodalmi Kör,

és a Napfény Rákbetegek és Hozzátartozóik Egyesület.

 

 

 

 

Készült

a Szociális Foglalkoztató Nonprofit Kft. Nyomdájában, Nagykanizsa – 2015.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Előhang

 

Nemrég még arra nevelték a fiúkat, hogy rejtsék el érzéseiket, tagadják el, ha fáj, szégyelljék könnyeiket.

Riersch Zoltán ennek a nevelésnek laza eleganciával hátat fordít.

Nemcsak bevallja, hogy érez, de lelkét pőrére vetkőztetve áll elénk, és vallja be, hogy érzései mennybe röpítik, poklot járatnak vele, hogy letaglózza a szerelem. Vágyak színesítik napjait, éjszakáit. Asszonyi illatra, simogató kézre vágyik. Verseiben Hold Leány és Nap Fiú fonódik össze, Testes pipacsok cirógatják a melléjük omló egymást becézőket.

Különös világ ez.

Könnyedén szárnyalnak a súlyos gondolatok, nehézkesen döccen a libbenni vágyó, szélcsendbe szelídül a vágyvihar és örökifjúvá tesz a szerelem.

A kötetből szemezgető olvasó pedig beleborzong az élménybe.

 

Nagykanizsa 2015. február 25.

                                                           M. Kovács Ildikó

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Emlékeimben keresem a menedéket

 

Soha ilyen kék még nem volt az ég.

A szél, hol barázdázza a port,

hol, simogat, hol, hárfán szól,

hol, könnyből forrást fakaszt.

Belém költözött a csend.

 

Hogy félek-e tőle, nem tudom:

szememben a riadt zavar,

égő erdőből menekvő állat.

Hiába zúg, hamis az esti áhítat,

a harang giling-galang szava.

 

Hogy este van, vagy ismét reggel,

nem számít; nem kábít rabsága

a semmirevaló semmire se jónak.

Odakinn, a hársak alatt az elmúlt nyarak,
feketerigók mutatják az időt.

 

Úgy szédülök e gondolatba,

mint lámpa fényébe az éji lepke.
A sárga homály kelepcéjében

vesztében találja, mi másnak egyre megy.

Soha ilyen fényes nem volt az ég.

 

Az éj forró, csak a csillagok csendje hideg.

Parázslik emléke a hosszú forró nyárnak.
Emlékeimben keresem a menedéket,
hol a tavasz a téllel testvérként összenőtt,

ahol, a napfényes azúr - az Úr…
 

 

 

 

 

A sors viráglánya

 

Múlóban a derengős téli ború,

reménye már valós a valódi másra.

 

Szemez velem a tavaszi szerelem,

hiába ősz fejem, perzsel, perzsel,

 

s tűzre lobbant a sors viráglánya.

 

 

 

 

Álmodj égi társat

 

Alszol – e még síron túli Kedves,

vágyod – e, látod – e igazad,

látod – e az ősz reszkető embert,

küldesz – e számára Kékmadarat?

 

Haragszol – e még az önző igazára,

hallgatsz – e ott fenn hívó szavára?

Te csak álmodj Kedves, álmodj boldogságot,

halhatatlan szerelmet, igaz igazságot!

 

Álmodj új szerelmet, gyermeket és vágyat,

kérj simongást, meleget, szellőfutta lágyat,

ringatón ringó ágyat, - szép legyen és igaz:

álmodj égi társat egy igaz Kékmadárnak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lüktetés

 

Szaggatott

       szívem

                szerelmet

                         szeretne

Kopogtat követel

Jajong

       jövője

                jön-e el

                         jön-e el

Megcsalt

       mosolyod

                magamban

                         meghalok

Aztán

       arcodon

                angyalként

                         alhatok

 

Bogot bontott a bánat

 

Ha Te kedvesem vagy

ne nézd tovább

a múltján háborgó tengert,

tedd tűzcsillagtól gyújtott

perzselő szívedre

Te, a megfáradt embert!

 

Ha a kedvesem vagy

olvasd ki Te a

szemből a vágyat!

Ringó melled

gyermek-melegéből

vess nekem puha ágyat!

 

Én hadd lássam,

a fényes könnyek

hogy peregnek

boldogságos örömnek,

ha bogot bontott a bánat.

 

 

Én elmennék utánad

 

Ha élni tudnék,

élni tudnék veled-több életet.

Nem sírnék titokban

csillagszóró könnyeket.

 

Nem szoríthatnának

sekélyes gondolatvágyak:

a Napban látnám arcod,

velem lenne égi harcod:

 

Sötétéjt pihent ágyam

helyet adna

a reggelt simító napsugárnak:

 

ha mindent tudnék,

repülni tudnék

és elmennék utánad.

 

 

 

 

 

A szerelmet már elűzöm

 

A szerelmet már elűzöm – daccal,

bár visszavárom minden tavasszal,

s kéklő május virágzik a kertben,

szélfutta, rideg tél él a szívemben.

 

Még vágyom ízed, kezed, nyakad,

ölellek csókkal, - ruhád szakad, -

hályogot kéne vetni szememre,

kérlek mégis kedves, ülj az ölembe!

 

Hadd érezd kezem vén szorítását,

hadd halld az ősz férfi halkuló sírását!

Hadd érezd fáradt szemének melegét,

hadd mondja neked – nagyon szeret még!

 

A szerelmet már elűzöm – daccal,

Bár visszavárom minden tavasszal,

ősszel, télen, Nap - perzselte nyárban:

már csak az álom él a kései vágyban.

 

 

 

 

Vén bolond

 

Te vén bolond, ki azt hitted,

mert az ágyékod tüzes,

életed, egyedül – üres,

te még megkaphatod

a szüzes és tiszta lelkű

asszony-emberedet…

 

Ősz a hajad, és ősz már szakállad:

egyedül vagy – nincsen társad,

csak az emlékek, … ha rád találnak.

 

Miért jöjjön a vágyad,

ha üres az ágyad?

Maradj magadnak!

Vagy menj el papnak,

Fogadj cölibátust!

Faragj egy botot magadnak,

bottal járj a világban,

bottal verd a sorsot hátba,

s az Időt, mely elment feletted,

búcsúztasd el tisztán, szépen.

 

Ha a múltadat szeretted,

te kérj engedelmet:

ha az ágyékod még tüzel:

csak a huncut múlt üzen.

 

Te csak köszönj a sorsnak

ha látsz szűziesen sétáló szépséget:

Nem más az, mint egy birka,

mely üzen a messzeségnek:

Tudod, ilyen az élet –

de azért ezért az életért béget…

 

 

Kérlek

 

Kérlek, ne engedd,

hogy álomban éljek!

Kérd nappalom,

ébredésem, Érted,

másokért, másért,

dolgozni, szeretni:

napsütte utakon

újra végigmenni…

 

Aztán esténként

szerelmet szeretni,

asszonyt megölelni,

asszonyt megölelni.

 

 

Bolond poéta korban

 

Bolond poéta korban

sokszor téved a költő.

Rímeket keres,

csengnek is, bongnak is szépen,

de a költő magánya fáradó fészket rak

beteg szívében.

 

Virágzókert közepében

balgaszívéből szerelmes dal szakad:

izzik a vas-szív, csillaga kohóban:

 

a szerelmes álom magányos marad.

 

 

Kolonc

 

Fáradt szívem nem nagy lázadó.

Nem véres forradalmár.

Már nem hat rá a bölcs intelem,

a kérdő szó…

 

De akarnok és lázadó,

ha kezedbe veszed,

kicsit szeretgeted,

 

aztán, mint egy megunt koloncot:

leteszed és magára hagyod…

 

 

 

Hajnali kedves

 

Az életem görbe-tükrébe néztem,

kétségek közt rám nézett a döbbenet.

Lám, zúzmarával kevereg szakállamban

a kegyetlen kora ősz, festékét szórva

 

Egykor szelídgesztenyéktől bozontos

már fehér hajamba. Fáradó-kéktől búsul

szemem, jaj, múló derűvel incselkedik,

és temető csendben a hajnali nesz.

 

Én sem altatom tovább a csalfa derűt:

Illanó kedvében tovaszállt, mint az ifjúkor,

az első szerelem „ a hajnali kedves” bús-

jókedvvel a váratlan őszi ködtől.

 

Íme, látom, az egykori kék szem

sötét csillagában fészkelő könny őszi

zúzmara - lekaparnám, de fáradt kezem

beleremeg: a hajnali kedves halott!

 

Fölnézek görbe-tükröm kék egére:

egy fehér felhő, ott nagyon fáradt, égiek!

Istenem, kérlek, vedd észre:

itt, lenn a földön rám nézett a döbbenet!

 

 

 

Kései szerelem

 

Halld meg bús énekem kései kedves,

ki távol vagy tőlem, mégis, oly közel,

ki álomországom otthonában

fáradt szívemmel ölelkezel!

Halld meg hívó szavam, kelj útra,

szállj szabad szerelmes szavak szárnyán!

 

Hiába várlak, ha magamban

magam börtönének rabja vagyok:

nem vidítanak fel ölelő karok,

csillagmezei csókok, nem ébresztenek

kócos hajnalok. Magamban vagyok,

magamban élek, - kérlek

légy oly szabad madár, ki ha hívják

odatalál, hol börtönömben rab lehet.

kiért börtönöm ajtajából kiverem a vasszeget

 

Madár rabként madár nem lehet,

rabőr rabként nem igazán szeret:

Én a kékmadár őre vagyok!

Szerelmes múzsák, égi angyalok

ülnek légszomjas mellemen –

követem a fényt, hosszú útra vágyom!

Kérlek, kései kedves, szeress,

jöjj, légy kései párom!

 

Szirének közt haldoklik a költő!

Légy ölmelegem, légy asszonyom,

légy bölcső, hol újra születhetek:

 

Légy koporsóm, mit bánom én, temessetek,

csak jöjj, fuss, repülj, ölelj, szeress

ezüst-korunk értelmének alkonyán,

felvállalva a még nem kései örömöt:

 

Mert szerelmünk tavasz a télben,

nyárban, aszályban májusi eső:

szeretni tudó, akaró, embert egekbe emelő.

 

 

 

 

 

Frissítő szellő vadsága

 

Jer, kedves, jer velem

fűszálat rágcsálni,

csókolni, csókolni, csókolni

az erdei tisztáson, -

 

feltárni melleid kerekét,

forró öled mélyét,

átélve a tavaszi zápor dobolását,

a frissítő szellő vadságát,

 

és simogató szelídségét,

hogy ne csak az emlékeimben

élj tovább fűágyra terülve,

fűszálat rágcsálva csókolózás közben.

 

 

 

Az Idő makacs

 

Megáll, lassítja a perceket,

de az Idő makacs, halad.

Feje felett a Múlt csillagfelhői,

alatta a pórázon tartott évek.

Ha tudná, szóra bírná a halált.

Bele is férne a tenyerébe.

S ha szorosan hozzásimulhatna,

életre keltené valamiért a semmit.

 

 

 

 

 

 

Hej, Kaspi cicám

 

Hej, Kaspi cicám merre jár a gazdád,

Látod-e könnyeit, csókolod-e arcát?

Látod-e mosolyát, hallod-e hangját,

Hallod-e dobbanni szíve harangját?

 

Hej, Kaspi cicám messze vagyok tőled,

Elhagyott a gazdád, emlék lett belőled.

Kérlek vigyázz reá, vigyázz mosolyára,

Vigyázz könnyeire, figyelj a gondjára!

 

Ha ölébe ültet, mond meg neki, kérlek,

Ne feledje csókját a költő emlékének!

Szerette a költő, szereti még ma is:

Ilyen lett a világ, nem a költő hamis!

 

Hej, Kaspi cicám rögös az én utam.

Kis éji zenében halk fuvolafutam.

Éjjel nincsen nappal, halott minden virág!

Kaspi cicám, Kaspi! Miért ilyen a világ?

 

Csókoltatlak Kaspi, csókoltatnám Őt is!

Lennék nála nagy fa, kemény, mint a kőris.

Lennék támaszának kezdete és vége.

Lennék bizalmának hite és reménye.

 

Tudnod kell jó Kaspi, én voltam a végzet:

Mi maradt belőlem? Néhány bölcs idézet.

Ím a bölcs most szótlan, s szótlanul is dadog,

Üres utcák kövén egyedül ódalog.

 

Esténként előtte tolla, meg egy papír,

Láza ledöntötte, tán téged szóra bír:

Megköszöni néked igaz barátságod:

Csókoltatja gazdád: add át, ha te látod!

 

 

 

 

Veled halok szenvedéllyel

 

Egykor pihegve zuhantunk

öled mélyébe kedvesem,

ma valóban távol a messzeség,

már nincs hová, és nincs miért.

 

A csókok íze távolít,

úgy pislákol a gyertya fénye,

mint, szemed kékje, -

s feketéje, - a mély mélye.

 

Egykor hittük, ez kezdet,

és nem lesz soha, soha vége.

Mint a Nap – bús lementébe,

fenséges e pusztulás:

 

A sötét éjbe emel a szó,

fekete lyuk, űri métely,

s a csillagok részletében

veled halok szenvedéllyel.

 

Vágyam, jer, gyere

 

Idős ujjaim násztánca,

csendes, ritmikus mozgása,

már ráncos, reszkető, kezem,

tenyerem le s fel ingása,

nedve s ingersüllyedése,

arcod titkos ránc-simítása,

s hetyke melled puha fészke,

szemed vágya szemed fénye

könnyeim rejteke:

őszi vágyam jer, gyere,

téli vágyam, jer, gyere…

 

 

 

 

Csendesedek

 

Ha nem is kiabál,

hangoskodik velem

az élet.

Csendesedek.

 

A félelem nem barátom.

A csend

a bölcsek fizetsége.

S én napról napra

gazdagabb vagyok.

 

 

 

Hiszem

 

Nem titkoltam,

ha  a sors kivetett a karjaiból,

s ha a képzeletbeli napnyugta végére

a feledés homályába vész a reggel.

 

Könnyeim rámpirította a hajnal.

Mégis, hiszem, ami fáj,

az nem mindig szomorú.

Ami fáj, - az nem mindig szomorú.

 

 

 

 

Sehová a semmiért

 

Kitomboltam magamból a szerelmet.

Tudatom, testem izomláztól ténfereg.

Valahol a távolból kajánul fintorog,

ami igazából sosem volt:

Kopott testemmel

kopott asszonyisten oltára előtt

látomást látva térdelek.

Vágyam halott.

Magját nem őrli már,

se szél, se szerelemmolnár:

Úgy voltál nekem,

hogy igaz s valódi

sosem voltál.

Messziről jöttél s már,

a távoli messze vagy:

Lassan én is tovamegyek,

óh ti villámot szikrázó egek:

sehová a semmiért.

 

 

amíg van időm    

 

 

szemem pillája

arcom redői mögül

előveszlek

fűbe terítem vágyam                            

 

gyermeki vággyal

ifjúkori bájjal

leheveredünk

a barackfa alá

 

felettünk az ágon

galambok turbékolnak

 

szeretlek

míg van időm

 

velőmig hatolt

szerelmed

egy pillanatig se késsen

a köszönet

 

s ha majd

továbbsodor az élet

befészkelem magam

szemed sarkába

 

könnyeid

és mosolyod közé

 

 

 

 

 

      

kései vágy

 

kiszáradtam

te mégis

előcsalogatod nedveim

 

tomboló

szeszélyes árként

zúdulnak alá

az őszi éjszakában

 

felhajtott szoknyával

fürgén belegyalogolsz

sorsom zúgójába

combodat mossák

a szerelmes habok

 

káprázik szemem

titokzatos köd borítja

párássá teszi

a már ősszé szelídült korom

 

de bennem

már az édes

a lidérces és démoni

látványtól is

csitulni kezd a kései vágy

 

 

túl a hatvanon

 

én még

mennék feléd

de te már

távolodsz tőlem

 

mint az egykori dolgok

 

fogyóban

a lobogás

és a hogyan

 

megmaradt titkaim

túl a hatvanon

futni hagyom

 

hírnöknek

a végtelenbe

 

 

 

 

      

       titkos félhomályban

 

       az őszi sötét

       kabátja mögé bújik

       a csend

 

       a máskor oly

       kíváncsi hold

       szemérmesen tekint

       az estharangtól szentelt

       tájra

 

       az az egy két

       utcai lámpa

       félig vagy tán egészen

       lecsukja a szemét

 

       a titkos félhomályban

       átöleli

       a szerelem a vágyat

 

       már nem is számítanak

       a csak percemberek

 

 

 

 

 

magány

 

bealkonyult

 

a puritán

szürke

szoba

sarkában

 

egyedül kuporog

a kifakult csontú

magány

 

pedig

nem kell nagy ágy

a

nagy szerelemhez.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

egykor

 

egykor

két kezed vasmarkától

párologtak nedveink

 

szélfutta

aranysárga mezőként

ringtunk

fel s alá

búzavirágkendővel bekötött szemű

pipacs árnyékában

 

 

 

évforduló

 

én nélküled

levél nélküli

kopár fa vagyok

 

gyökértelen

 

ma

odafenn csillag

idelent

riadt gyertya ragyog

 

derengő itt lenn

fénylő uránuszi odafenn

 

jégfalu otthonom ablakában

tört gyertya ég

 

szobám légüres

 

néha gyermekzajjal álld meg az úr

az unokák sírnak

keresik a zitamamát

 

nem értik a hiányt

 

velem együtt keresik

a megfoghatatlant

 

 

                              csendre hajtottam fejem

 

tegnap

újra temetődben jártam

 

mióta elmentél

társam a tetemre hívott

foltos hiány

 

szerelmem

fantom-ölére bújva

nem érzem csókod

kezed kérdező érintését

 

csak belülről látom

szemed huncut fényét

nem mellettem alszol

és én nem látom

kócos ébredésed

 

lakásom mohaillata helyett

az őszi temető ózonját érzem

a gyertya a fenyő

és az áhítat

könnyes szagát

 

az emlékező gyertyák ölelésében

csendre hajtottam fejem.

 

mea culpa

 

bocsánatért esdekel az alázat

kérkedik ki arcon verte

 

dicsőség vagy gyalázat

 

mea culpa

 

 

Kérd meg a rózsát

 

Kérd meg a rózsát

veled énekeljen

s adja neked harmatát

 

kérd a szerelemtől

tüzes Napot

ne szárítsa föl a harmatot

 

melegítsen

szélfútta felhőt

rózsadalban

simongó szellőt

 

esőjéből harmat legyen

rózsavízből dallam legyen

 

hogy a rózsa énekeljen…

 

 

Hajnalarcú lányka

 

Tearózsaszirom rajza homlokomon

tavaszi barázda hajnalarcú lányka

 

hej de nagyon vágyom hűs csókod a számon

Hajnalarcú lányka hajnalfény virágja      

 

sárga tearózsa könnyeid nektárja

megszólító illat köszönöm hogy itt vagy 

 

tavaszarcú álom ölelésed vágyom

sárgatearózsa szívem rabtartója

 

de jó rabnak lenni ölelni szeretni

ambrózia álom csillagfény virágom

 

 

mennék

 

mennék tündérországba

álomkaput nyitni

hús vér szerelmet

emberszóra bírni

 

mennék a halálba

feltámadást vinni

öröklét kelyhéből

nektárcsókot inni

 

 

Kérlek, írj nekem

 

Kérlek, írj nekem,

én szeretném a szavakat,

mit küldenél!

 

Ha benned elakad a gondolat,

gondold azt, hogy ott vagyok

holdudvarodban…

 

Ott, szeretnek a csillagok,

szeretnek a nappalok,

a tőled átvirrasztott éjszakák;

s kérhetem Aphrodité vigaszát.

 

Te csak írj, ha nem jöhetsz:

a levélpapíron át – ölelsz, és én,

majd megcsókolom a papírt,

mely szerelmes kéztől érkezik!

 

 

 

tűzima

 

meggyötört és csapzott

férfiszemérem szólal fel zengeni

testünk és lelkünk dicséretét

 

emberillatú az éjszaka

verejtékes hajnalainkban

könnyeddel játszik ki bántja

törékeny termeted

 

fátyolos szemed hajnalpírvirágát

telt karjaid fűzfaágát

remegő kezem fond koszorúba

 

verejtékező bőrömön érzem

nedved reszketésed

csókjainkban elakad dicsérő szavam

 

óh asszonyi lélek vágyam dicsérget

tűz imával téged

vágyaink tengerében

óceánná tágul a lélek vihara

 

kristálytestedben a hajnal

zöldülő szemű vérpiros szörnyeteg

óh leány ölj vagy ölelj meg

csillagszemed hajnaltüzével.

 

mit bánom én halál vagy élet

mit is tehetnék mást ha így

csak így szerethetlek téged

 

 

égitestek

 

te vagy a büszke Holdleány

és én az örök Nap fia

én napsütte karjaimban tartalak

te holdfészket raksz az éj

szerelmes hajnalaiba

 

bíborban ringanak melleid

melengnek a tüzes napcsóvában

te nem kéred számon a Napfi tetteit

éji büszkeséged holdudvarában

 

a Napfi tüzétől követelőn csókolsz

lám kíváncsi rám a kíváncsi szád

jaj Holdleányszerelem az égi fényben

már nem is érdekel mi lesz ezután

 

 

Vártalak

 

Vártalak,

mint a reggel a Napot,

mint a múló tegnap a holnapot.

 

Vártalak,

Mint a szomjúzó a tiszta vizet,

vártalak,

mint a hűségében hívő

a tiszta hitet,

 

mint zsongó – bongó méhek

az akácvirágot:

látod, vártalak,

mint még más soha

együtt élni egy csodás világot.

 

 

csak szólj nekem

 

csak szólj nekem és én leszek a végzet

ha a szerelmes szó hiányát érzed

 

csak szólj nekem és én leszek az ágyad

hol megpihenhetsz én elringatnálak

 

csak szólj nekem jeged tüzemmel oltom

remegve ne fázz százszor ezerszer ölellek

 

csak szólj nekem s a pokolba is követlek

angyalüzenetet vinni csókkehelyből nektárt inni

 

csak szólj nekem én hosszú utamra lépek

ha utam végére érek te leszel a nyughelyem

 

 

 

Vérszerződés

 

Hogy vártalak, ne kérdezd,

nálam hosszú hajad kíváncsin

kuszálja a murai szél.

Gondolataid velem pulzálnak,

csábító illatod a távolból is

ideér.

 

Ideér s megérint,

várva téged, engem szeret,

hogy vártalak, ne kérdezd,

érezd, miért kérdezgeted?

 

Érezned, értened és tudnod kell,

ha itt felkel a Nap, veled ébred,

s ha a nappalokat kérded,

azok szótlanok: nem vagy itt!

Az üres szólamok, meg kinek, miért?

 

Hinni az emberben,

a szerelmes asszonyi vágynak:

nekem

önmagamért az egész kell

útitársként útitársnak.

 

Az alkonyest a madárdallal

rólunk szól, meg a várakozásról.

A csókjaidról, - a gyengéden lágyról,

s az akarnok keményről.

A bizalomról, a beteljesülő

Reményről.

 

Az újezredi éjszakák álmodozók.

Bennük, mint rendhagyó mesében

a törpéből is lehetnek Óriások,

s a csillagfényű csodamanók

szerelmes útmutatók.

 

Egyszer egészen ideérj!

Ne félj megtenni az esküt,

amit a szerelmes asszonynak

meg kell tennie az emberéért!

 

A kéz a kézért,

és a közös alázat

legnyilvánvalóbb szentségéért:

Az első közös vérért!

Isteni bizalomban aláírni

jövőnk Vérszerződését…

 

 

 

 

Ez már nekem is fáj

 

A kesergő könnycseppek

leperegnek az arcodról,

a téli Nap fényében

ott csillog a bántás.

 

Riadt szemedben

fáj a néma csend,

nem hallatszik el szívedig

a féltő kiáltás.

 

Nem dereng fel

az ébredő reggel.

Zavaros szemekkel

a „sehovába” nézel.

 

Nem is veszed észre:

Könnyeid nem értünk peregnek,

csak az eltévedt percnek.

Te így azt sem veszed észre,

ez már nekem is fáj.