Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Előszó Az Idő fogságához Regényi Ildikótól

2011.05.06

Lectori salutem! - Üdvözlet az olvasónak! –

 

Örömmel kaptam kézhez Riersch Zoltán tizenegyedik kötetének verseit. Már első olvasatra is megragadott képteremtő erejével, többszólamúságával és mindenek felett tiszteletre méltó őszinteségével.

Aztán módomban volt a költő által öt ciklusba rendezett verseket mélyebben, ebből a látószögből is megismerni. Alapvelő véleményem nem változott, csak a szerző által mintegy „szerkesztetté” vált.

Az I. ciklus: Az embernek joga van a titkaihoz összegező címet, viseli. Jogot formál a szülőfalu, a szülőföld és a meghatározó történelem eseményeiről versben kimondott véleményére, de mivel vall is minderről, megosztja velünk „titkait”. A cikluskezdő költeményben éveire visszatekintő mérleget készít, két figyelemre méltó, egyedi képpel alapozva meg hangulatát:

„ mára súlytalan pertuban vagyok a csillagokkal.”

„ Bennem az elmenetel ősze tavaszi béke.”

Szülőfaluja iránti rajongását kifejező versei után, egyszerűnek tűnő tömör képekkel mutatja meg együttérzését a koldusok iránt:

„ a gond gondtalan üresség.

  Minek. Kinek. Miért.

…”Út a semmibe.”

Találó pillanatfelvétel!

A rezignált visszatekintést dallamos alliterációval fogalmazza líraibbá: „csak a csillagok csendje hideg”. A kötet címadó versében az elmúlás-elmenés-kényszerűsége, emlékezés fájdalom filozófiája szólal meg:

„ De véges, ami véges,

s ami örök, az az Idő rabja.”

Megrendítően őszinte ez az elmúlás-félelem szülte kép is:

„ Uram, ha egykor meghalok,

a pillanatot hadd ne vegyem észre.”

Feszes, fegyelmezett és találó az 1956-ról írott öt haiku, felnagyított metafora-tanulsággal, alliteráció erejével zárva:

„Rabláncból köldökzsinór.

 Haljon a Haza?”

„Titkai” nagyon emberi titkok, az elmúlás rettenete és az élet múlásának ténye olykor egymásnak feszülő paradoxonokban kap hangot:

„ az élet szépsége becsapott.

Őszi szélben - hátba szúrtak.”

Az isteni mérhetetlen II. ciklusba tizenhat versét sorolta a szerző. Az életére visszatekintve, a hétköznapok minden pillanatban visszaköszönő közönségességét, zajait is zavaró élményként veti papírra: „ ma leginkább kukkolunk”… és az etikai tartásról megvan a véleménye:

„ Köpött a múltra,

 aki nem halt meg időben.”

A világmindenséget fürkészve Istenhez fordul, és pompásan alliterált metaforával: „ a virradat vajúdása” éli meg a pillanatot. Az apokalipszis bölcsője című versben egy átgondolandó tanulságot sugall napjainkról:

„ A valamire való igaz,

Isten esetlen báránya”

Ebben az Istenhez fordulásban elképesztő gondolattal zárja Békesség című versét:

„ Hitler, inkvizíció,

most nem számít:

 már nem számít.”

Veled halok szenvedéllyel, a III. szerelmes verseit rendező ciklusa, vallomás és emlékezés. Sehova semmiért című költeménye szinte csontvázra vetkőztetett őszinte feltárása a jelennek, hogy a „korosztályi” szerelem szemérmesen-szép helyzetelemzését adja másutt így:

„ Idős ujjaim násztánca,

csendes, ritmikus mozgása…”

A ciklust jelző vers vallomás is, emlékezés is, önvigasztalás is:

„ Mint a Nap – bús lementébe,

fenséges e pusztulás.”

Mégsem köszön el az érzéstől, gyönyörű vallomás-sorok ezek a versek, „az őszülő férfi halkuló sírása”- i, aki még visszakívánja a Kékmadarat.

Tavaszváró, írja a IV. ciklus elejére, és mindjárt az első versben pompásan láttatja a tél végi hangulatot:

„ az üres sárga busz fara

salsát táncol a hóban.” – és reméli, hogy a

Szentgyörgyvári - hegy

lassan szóra bírja a tavaszt…”

Ezután harsogó, színes tavasz-dalok következnek, a kék és sárga kedvelt, üde színei mellett a tomboló zöldet és pirosat is megidézi. Cikluszáró versének már a címe is rátarti ellentétpárra épül: ”Ősz fejemen hetyke tavaszi kalap”, s a költemény is tele van reménykedő várakozással, rügyfakasztó, boldog természetimádással, amit nemcsak a turbékoló gerlepár népi ihletésű képe hordoz, hanem remekbe szabott alliterációk is erősítenek, a gerlékkel „szemező szemtelenül” ifjú pár képével, és a fiatalságát megidéző „ifjú suhanc sietős lépte” felemlegetésével.

Reménykedő számvetésnek nevezném az V. ciklus verseit.

Remeklő múltba tekintés az utolsó részegység első két verse, még a „megy a gőzős Kanizsára” ismert dallal is tanulságos nyelvi leleménnyel játszik. Múltam terhe  című költeményében mélyről fakadóan vall:

„ halk mea culpa paródia

rebben riadtan a számon.”

Más vagyok – karakterességének megjelenítése:

„ Másként más, mint

a kicsorbult velőtlen gerinc” – írja. Ebből következően nem véletlenül látja-láttatja meg a hajléktalanokat, a „kukák vértestvéreit”, nem véletlenül perel:

„ Hogy Isten néha becsukja a szemét?

Nem véletlen, ha

az embernek nevezett

kortárs – szemét.”

Ebben a gerincesség-vállalásban az az igénye is joggal szólal meg, hogy „Csak Isten ítéljen felettem” – minden tettemért, hogy aztán, rezignáltan az idő múlásán filozofálva egy profán képpel zárja a távolodás-érzetet:

„ Felszállok a távolsági buszra.

Kérek egy regisztrációs jegyet.”

Saját korával szembesülve, ahol „az ősz rozsdabarnán virágzik”, apja-anyja emlékét is megidézi, hogy a kötetzáró versben levonja a következtetést:

„ Ki kell tépnem bőröm alól. 

és legbelülről a töviseket” -  hogy világíthasson még ez a költészet:

„ nappali szivárvány fényorgiában

az Úton lévőknek…”

Ehhez az újra és újra reménnyel megtelő számvetéshez csak további alkotóerőt lehet kívánni!

Kérem az Olvasót, csatlakozzék jókívánságaimhoz!

 

 

Budapest. 2011. február 24. 

 

                                                                      Regényi Ildikó