Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Életút 2012

2012.04.23

 

Őszidőm emlékezetes pillanatai
(Kiskomáromtól a néha meghasonlott világon át Zalakomárig)
 
 
 Riersch Zoltán:
 
Valamikor ifjúkoromban, mesevilágban
 
Valamikor ifjú koromban, tán még gyermek is voltam. Petróleumlámpa fénye mellett varázslatos estéket töltöttünk el együtt nagyanyámmal és testvéreimmel.
Meséket, verseket olvastam fel a szülőhiányos, csonka családomnak.
 
Akkor születtem, mikor leszállt az este: Anyám halódó testére fáradtan hunyorgott a Hold.
Apám zavarában a bagóját kereste, s az örömködő pálinkás butykos is becsukta szemét, mikor, öregapám szájában megcsikordult a pipa.
 
Még a kakas is keverte az órát, rekedten megszólalt, az esti vecsernye konduló hangjára, s drága jó mamám, dehogy is ment litániára, hiába várta a fekete ruhás sereg.
 
Az öreg bába, első titkaim tudója, nem helyezett anyám pihegő mellére, köldökzsinórom fogva, látta semmiségem; csak az Isten volt tudója, megérem - e - a reggelt.
 
Lassan múltak a gyermekágyi órák, s az öreg, vályoglábú zsupptetős házban, a Teremtő figyelme is másfelé fordult; bár, fölvágtam az élet elém tett első kenyerét, jogot formált egy szeletére az alvilági sors.
 
Aztán hirtelen eltűntek a csillagok, s az álmos Holdat aludni zavarta a ködbe burkolózó novemberi Nap. Hogy hogyan, már nem tudom, de, csenevész pupillám keskeny rését csípni kezdte a kapadohány füstje:
 
Az öreg férfi, no meg a fia, hol sóhajtott, hol az üres pipát szívta.
 
A hét évtized bölcse a szalmaágy felé mutatott, az ablakba szállt cinke is szárnyával – felém:
 
S én még láttam mikor valami fekete árnyféle lehajtott fejjel tovalépett a mindszenteki ködben…
 
 
Petróleumlámpa mellett
 
Én nagyon szerettem olvasni. Ők pedig csillogó szemekkel és a történetek, versek fordulatos izgalmaitól is, kipirult arcukkal élvezték a számomra is nagy boldogságot okozó kezdeti kalandozásaimat a szépirodalomban.
 
Szinte még égeti arcomat a lámpa melege. Közel kellett hajolnom hozzá, már akkor is rossz volt a szemem.
Emlékszem, hányszor elakadt a számban a szó, látva öcsém s húgom, no          és vén öreganyám szemében a fel-felvillanó, csírájából kipattanó értelmet. Húgom s öcsém szeme is száját tátotta, s mamám arcán is követelődzött a kíváncsiság.
 
Egyszerű, puritán parasztasszony volt, kevés szóval a száján. Kevés „csinált” szót is értett meg. De az esti petróleumlámpás felolvasások felcsigázták kíváncsiságát, s segítettek legyőzni előítéleteit.
 
Az hogy a könyv úri huncutság és kiváltság, lámpásszavaim hatására hamar tagadni kezdte.
 
Aprótermetű csendes asszony volt. Szűkszavú, csak a családért élő. S csodák csodájára, napról napra nőtt a szomja a szép szavak után. A mesék árnyékában különösen Petőfit, Aranyt szerette, meg kicsit később, Adyt, József Attilát.
 
A Mama volt a kedvence, s talán nem is véletlenül. A falusi munka mellett ő is mosónői krajcárokból tartotta el, ruháztatta, etette az élet (kor) által megörökölt unokáit. Mosott ruhái ugyanúgy „szálltak, repültek a magosba”, mint József Attila Mamájának, s a kékítő színe és illata sem volt másabb. A különbség az, hogy én most is „nyafognék, de már késő”, - nagyon fáj, hogy sosem mondtam meg a mi Mamánknak, nekünk testvéreimmel, ő volt az Óriás!
 
 
Mégis anyatejillatú a csend
 
A mához, már oly távoli születésem. Anyám törékeny termete is már a röghöz kötött. A tuják, s fenyők között, a lankás domb mögül felkelő Nap kíváncsin tekint a megtévedt látogatóra; tekintetében az olvadó arany fekete árnyú könnycsepp.
 
Közelítek bölcsöm ringatójához, de másfél méter mélyen nyugszik születésem édes szószólója:
 
A napkelte, s a korai cinke megdöbben, nem érti, mégis, miért anyatej illatú a csend.
 
A majd’ elfelejtett síron, a nefelejcs s kökény kékjében, pirul a gyermeki - késés - szégyenétől, a hajnalharmatos tulipán, s tán, még a tavalyelőttről ott maradt, árva árvácska.
 
A napkelte édesanyaarcú árnyat rajzol homlokomra. Szívemet a hiány markolja: Megszólalásra bír, a - vajh’ miért - felejtés, s a már kései köszönet.
Megkésett jött-tömet nem értik az aludni vágyó baglyok, nem értem én sem, de hiszem, nem csak remélem: Anyám tudja a miértre a választ.
 
Mert bár másfél méter, és tizenöt év választja el a tegnapot a mától; nem a hiánytól fényezi arannyal a napkelte a tájat: Mindent megbocsátó anyámat látom a sírok, - s felettem, a fekete fecskékkel az ég felé repülni:
 
Szárny-kezében (a most elhozott) egy szál fekete rózsa, s mint régen, - engem féltve és szeretve -, túlvilági, - még el nem késett üzenetként: Felém, integet…Na, de erről majd egyszer, később.
 
 
A mi Mamánk
 
Azt viszont az én gyermekszemem és gyermekértelmem is észrevette, a mama szókincse napról, napra változott, bővült, finomodott. S bátrabbá is vált a társalgásban.
 
A szép szó, a míves irodalom jól végezte dolgát, s talán én sem tettem rosszul a dolgomat. Öcsém és húgom, amíg az élet engedte, hogy velük éljek, esténként Grimm mesére, Móra novellára, Weöres versre álmosodott el, s engedte később, hogy én tanácsolhassam, mit olvassanak.
 
Természetesen, nekem is volt egy nagy szövetségesem, a televízió hiánya. Igen, lehetett úgy is élni!
 
A testvéreim anno meg tanultak magyarul beszélni, mi több az identitásuk sem lett zavaros. Azóta is Kazinczy nyelvén beszélnek, s bár már nekik is unokáik vannak, és a kor is megtette szóromboló hatását.
 
Kicsit elkalandoztam – hol is kezdjem
 
Kicsit elkalandoztam. Lehet, hogy ez is a célom az írással? Lehet, hogy az egy méterrel a föld felett lebegés segít feldolgozni a leélt, több mint hatvan év történéseit?
 
Hol is kezdjem, hol az eleje? Honnan jöttem, és hová megyek?Vajon volt–e értelme az eddig-voltnak, s lesz-e a még hátralévő éveknek?
 
Szeretnék választ adni hatvanhárom évem alatt felmerülő, az utóbbi időkben már kínzó kérdéseimre. Csak úgy össze vissza, de mégsem céltalanul.
 
A visszaemlékező, no meg a filozofálgató gondolatok, mint a réti pillangók, szállnak virágról virágra. Úgy össze vissza, látszólag terv és cél nélkül. Pedig ez nem igaz. Mint ahogy azsem, hogy a visszaemlékező történetek elmesélésében sem fontos a kronológia. A történetek, a gondolatok jönnek. Egyszer az elejéről, máskor a vége felöl. Mikor melyik pillanat erősebb, kedvesebb, fontosabb. Csak hát… -
 
egyáltalán, érdekel ez valakit rajtam kívül? Tudja-e valaki, merre van Kiskomárom, születésem, gyökereim bölcsője, hiszen már rég más a neve. Politikai és egyéb, számomra megmagyarázhatatlan okokból összeolvadt az ősi, mondvacsinált ellenséggel, ellenféllel, jóbaráttal, testvérrel, Komárvárossal, s a mai közös nevük az öszvér Zalakomár.
 
 
Megszólítalak szülőfalum
 
Megszólítalak szülőfalum, fogadj vissza – örökre, ha már embernek felneveltél! Megtanítottál sírni s nevetni a gondra s örömre!
 
Rég’ nem öleltek át engem a komáromi gesztenyefák. Én is otthagytalak egykor, magadra, de te megtartottál emberednek.
 
Hallgattam bölcsen intő szavadra, mikor emberré nevelted kuruc vérem, s utamra bocsátott magyar igazságod.
 
Te, mint minden igaz, és féltőn büszke apa, mondtad: bölcsen járd az utad, végig! Ha a sorsod világát megismerted menj a csillagokkal, fel az égig! Szeresd a földi sors megnyíló virágát, és ítéld meg te a hamis istenek hamis igazságát!
 
Én tettem a dolgom, és dolgom jól, rosszul megéltem. Ekképpen, volt igaz szerelmem, és istenhitben nemzettem a gyermeket. Megteremtettem a csalódást és a betegséget.
 
Üldöztem és óvtam a sorsot, s néha (könnyes a bűnöm) elhibáztam a rosszul értelmezett dolgokat; eleresztve simogatón szorító kezét a bölcs segítségnek!
 
Őszi fehérré szelídültek bennem a gondolatok. A búsuló felhőkkel társam már messze ment, itt hagyott. A derűt a dologba már nem nagyon várom. Ütött kopott roncs lélekvesztőmmel már egyedül járom még megmaradt álomországom útjait.
 
Szülőfalum! Most, mint egy örök gyermek, akinek nagyon hiányzik apja szava, és édesanyja tejmelege, visszavágyom megszólító szülői szereteted!
 
Már vágyom, újra zöldbe látni a téged megölelő Karosi – hegyeket. A kígyóst kanyargó öreg Mosót. (partján, ölelve, lázasan, megismertem a rám köszönő öl meleget, s asszonyvágyat)
 
És a te Istenedtől büszke templomod, ahol igaz hitté erősödött bennem, Jézusban az Isteni Akarat! Hitéből hittem is, és reméltem a Kékmadarat, s talán bölcs igazságát a földi világnak.
 
Te most, fogadd vissza és fogadd örökbe saját és sorsvilágából megtért fiadat! Tedd öledre, szeresd újból, örökre, és ítéld alkonyának szerető mosolyod, a Komáromtól búcsúzó napsugarat!
 
Te tedd véglegessé az egészet, és én, a gyermeki hűséget visszaadom, hogy megkaphassam tőled a születés és halál igazságát, kegyelmét szülőhazámban, a szülőföldi temetőben…
 
Igen, itt születtem
 
Igen, ott születtem, nem messze a Mosó - patak partjától, nem sokkal a második világháború után, de már jócskán benne a frissen hatalomra jutott, fényes szellős Rákosi rettenetbe. Egy ködös mindszentek-napi reggelen, negyvennyolcban. Petőfi forradalmi irodalomkurzusának centenáriumán.
 
Vártak is meg nem is. Akartak is meg nem is. Én ezekről semmit sem tudtam, s nem is tehettem. Ha tudom, lehet, hogy nem igyekeztem volna olyan gyorsan közölni a bábaasszonnyal – itt vagyok!
 
Ez volt az eleje. De ezt nem én akartam! Akkor hát mégis hol van az eleje? Tulajdonképpen én minek az elejét keresem, s azt is minek.
 
Az élet legnagyobb része más és más okokból, vagy csak én miattam, egy tömör, megfoghatatlan ellentmondás. Volt. Volt? Remélem csak volt.
 
Régóta magamnak való vagyok, magamnak élek. Magamnak? Miért? Hosszú évekkel ezelőtt meghalt a gyermekeim anyja.
 
Csak hát a magamnak való élethez ez nem elég indok. Nem az akkori feleségem halála miatt vagyok magánzó…
 
Mindig is az voltam, csak nem vettem tudomást róla. Mások meg mindezt elintézték egy kézlegyintéssel, én meg bele is egyeztem, pedig szele is volt a legyintésnek. Mi több, ereje is.
 
Az is igaz, a gyász segített tisztázni sok mindent. A volt és a még lehetséges lehetőségeimet, s azt, eddig mire jutottam velük. Igen, amikor kellett, esélyem sem volt a nagy lehetőségre.
 
Utólag, magyarázkodhatásnak is tűnhet, de így a vége felé, amikor valakit megcsapott a krizantémok illata, az ember már nem magyarázkodik.
 
Valóban nem volt esélyem. S erre, se arra. S az sem biztos, hogy mindezekért megnevezhető a felelős. Így volt. Ilyen egyszerűen.
 
Születtem, és, bármennyire is csavarom a szót, nem kellettem. Nagy ajándéka a sorsnak az első fiúgyermek, de én akkor, bár szüleim első végtermékeként jöttem a világra; akkor és ott egy: szükségtelen és koraszülött gyermekként érkeztem.
 
Oda, ahol, tulajdonképpen csak egy idős sokszoknyás asszony fogadta szeretettel csenevészségemet. A nagyanyám. Nem volt véletlen az sem, idővel ott is ragadtam nála – évekre.
 
 
Hiány és hiányosság
 
A baj, a félreértés, a tévedés, a rossz, az egész történetben csak később történt. Amikor a hiányos családmodell segítségével, (vagy, miatta) rájöttem, a mamánál mindig elbújhatok. Minden és mindenki elől. Nem tudott mindezek miatt kitenyésződni nálam a valós biztonság, a biztonságérzés. Nem tudtam, nem is tudhattam, hogyan kell megvédeni magamat. Nem is értettem meg, miért is kell védekezni a különböző negatív hatások ellen.
 
Idealistának születtem, s elhittem mindent – mindenkinek. Hogy hol volt a jó időben kapott atyai pofon, s miért nem láttam azt, amit egy működő családban csak az nem lát, aki genetikailag hibás? Ez egy nagyon összetett dolog.
 
Sokáig csak az, azóta, már rég eltávozott szüleimet hibáztattam. Bocsáss meg nekik Uram, nem tudták mit cselekedtek! Bocsáss meg nekem Uram, nem volt igazam!
 
Felelőtlen gyerek-felnőttek voltak, amikor megszülettem, és bizony bőszen fújtak a „fényes szelek”
 
A háború utáni nagyhatalmi megegyezés egyoldalúvá és követhetetlenné tette a magyar belpolitikát. Aztán győzött a forradalmi lendület, s bizony sokat tett azért, hogy én megfoganhassak.
 
Apám gyerek volt, anyám gyereklány. Manipulálható tizenévesek voltak, mint a kortársaik kilencvenkilenc százaléka. Csak nem mindenki csinált gyereket a „fényes szellők” fútta fák és a kor szocializációjának árnyékában. Apám – anyám csinált. Ez voltam én. Én voltam a forradalmi lendület.
 
Viszont a lendülethez hely is kell, meg idő – én meg útban voltam. Nem is kellettem igazán másnak, csak a mamának…
 
 
Csak egy kávé, de az, szenvedéllyel
 
Nyitott az ablak a szobában. Nyitott vagyok én is egy kávéra. Ennyi maradt a szenvedélyekből mára. Bár mondják, árt a szívnek. Valahol tudom, de filozófiám fordítottan arányos. Egykor, egy rosszullétem miatti korházi kezelésem alkalmával a kardiológus doktorom azt mondta: azon a szíven, amely nem bírja ki a napi kettő – három kávét, nem tud ő sem segíteni. Persze, nem nekem mondta, de én azért néhány-tíz körömmel ragaszkodom a hallottakhoz.
 
Csábító illatok keltenek vágyat bennem. Csak egy lépés a konyha, párom már ki is öntötte a dupla duplát a kedvenc poharamba.
 
Igen, eljutottam már odáig, van kedvenc kispárnám, kedvenc poharam… s mint egy kisdedóvós, úgy tudok ragaszkodni a rég’ megszokott tárgyaimhoz. Ez nem fetisizmus, messze van attól.
 
Ez maradt mára a rigolyáimból, vagy csak ennyit veszek észre. Annyi mindenről leszoktam az utóbbi években, hónapokban. Hála Istennek, még emlékszem.
 
Az utolsó cigaretta
 
A tavaszi szél susogásában tompán zúg fülembe, törve, búgva ébreszti, kóbor, reggeli gondolataimat a távoli, hajnali misére hívó harangszó: Tétova, s mégis figyelemre intő kongásától meszes csontjaimat rágják a rám találó gondolatok; koncát keresve a tettnek, s az elmúlt időknek.
 
Zargatott, s a sors által megvallatott életemben - tettem, mit tettem, s mit nem, az is igazát keresi. Égig érő fává nőtte ki magát közel hatvan évem reménye, hite, hitetlensége: A világ ifjonti megváltása, az álmodozások kora, s a később lecsendesedett vágy, szándék, akarat.
 
A hajnal éberen talált, mint évek óta mindig. Tétova kezemet a cigaretta felé vezette az első követelődző reggeli inger. Tüdőmben szétáradt a megkívánt kábulat, s a becsapott, néha már lusta tudat szárnyalni kezdett:
 
Istenem! Lassan, már hatvan éve, születésem, s létem alaphibája, - fantáziálásom - az ilyen és olyan élet kábítószermentes jobbítása. Mégis hű szárnysegédem az első slukk, s az általa indukált világmegmentő gondolat.
 
Cigarettám vége örökmécsesként világít, gyűrt pizsamámra hullt hamuja látszatszürkeségem hajnali hírmondója.
 
Káosz van fejemben, szívemben hiába ifjú – újra az élet új hajnalára hívó kikelet: Lecsengett majd’ hatvan évem! Bár gondolataimban, vágyaimban, még ifjonti tűzzel csalogatom a kékmadarat, de tavaszi kertemben, már csak őszirózsa, s kikerics nyílik.
 
Házam felett már nem húz el a gólya, csak a fekete varjak szállnak felette, a temető felé, s azután az égig tör szárnyuk verdesése. Magamra maradtam, bár nem vagyok egyedül:
 
Párom jó barátom, - szerelmes, hű, szerető, de már nem is ritkán, megcsalnak az ifjúkori álmok.
 
Hajnali harangzúgás, no meg prosztatám kínja ébreszt, s testamentumversekben rejtem el a végrendeletet. Epigrammákból is írok, hasítok néha egy – egy szeletet. Bár nem éltem hiába, - már jól tudom - ez nem mindig vigasz!
 
Az igaz társ, ki végig követte Canossám, s Odüsszeiám, a kegyetlen és büdös bagóm, az első reggeli cigarettám. Nagyot szívok belőle, majd meg fulladok, de jó; aztán földre dobva a végét, megtaposom, mintha tehetne róla, hogy szinte csak ő maradt az életem korai hírmondója.
 
Na, álljunk meg egy szóra! Hogy is van tehát?
 
Miért is hagyom ki mindig a reggeli kamillateát, s iszom meg helyette a méreg-feketét? Érte, tán miatta csücsörítő szájjal, mint az út menti ribanc, már – már orálisan közösülve az első staubbal: Nagyot szíva belőle újra meg újra, fuldokolva, s kitéve magamat a reggeli első furcsa kérdésnek és gondolatnak: Koncként odavetve az életem értelmét és értelmetlenségét?!
 
Odakint, a hajnali szürke, tavaszharmatos kékbe vált. A harang másodszor szólít.
 
A szél susog, majd néha – néha felkiált. Aztán csendesedik, mint bennem a kábulat, s a dühödni vágyó hormon.
 
Bár kapar a torkom, s fáj a gyomrom, kezem nikotinos ujjai rásimulnak az éjjeliszekrényen pihenő csábításra.
 
Szikra rebben, láng lobban, s a második cigaretta füstje szerelmesen hozzásimul az ablakon beszűrődő langymeleg, törtfényű napsugárhoz…
 
Odakint harmadjára szól a harang, s könyörgőre szólít a tévelygőkért az ornátusba bujtatott ige. Hogy is jutottam én el ide?
 
Sosem kártyáztam pénzben, s a csajozás is csak anno (de akkor nagyon) érdekelt. (vagy csak azt hiszem, így emlékezem; de hát korlátjai vannak a kornak, nemcsak érdemei) Nem iszom, nem csavargok.
 
Kivették az epémet, elpotyogtattam fogaimat, s a szívem is visszabeszélt a tegnapnak. A bagót is abbahagytam egyik napról a másikra - büszke is vagyok magamra – pedig több mint negyven évig csak a cigi nem hagyott cserben…
 
Illetve, dehogy nem. Fájt tőle a gyomrom éjjel – nappal. Fulladtam, s fújtattam, mint a korabeli négyhuszonnégyes…
 
 
Kit érdekel, miért lettem s miért vagyok
 
Eh! Kit érdekel, miért lettem, s miért vagyok? Majd később, majd egyszer folytatom születésem s pokoljárásom (?) történetét. (Vagy még ebben az időutazásban, fél óra múlva – vagy csak majd holnap, holnapután…)
 
Annyi vihar, mit vihar, tornádó tombolt már át és át az életemen, meg kell várnom, hogy az utolsó is lecsendesedjen. Csak akkor tudom megmondani, mi maradt utánam.
 
Régebben egy toll, vagy kihegyezett ceruza, egy darab papír, néhány éve a számítógépem – háttérzenének bármi, ami segít erőszak nélkül leírni a gondolataimat, adott esetben fantazmagóriáimat, bölcseleteimet.
 
Ennyi kell, - ennyi az igényem, a kérésem mára a boldogsághoz.
 
 
Majd én megmutatom! És akkor mi lesz?
 
Az átlagosnak vélt filosz (falsgondolkodó) néha erőszakot követ el az eszmélésen, az eszméken, kvázi, téveszmék és érzések között élve bölcselkedik, félrevezet. – Majd én megmutatom! És akkor úgy van, vagy úgy is lesz! – Biztos? Vagy csak egy másik dimenzióban? Egy másik, s nem biztos, hogy a legjobb skálán mérve.
 
Az én gondolataimnak is van mércéje, de minek mérni őket. Én csak írok. Ami velem, miattam történt. Vagy nem, és akkor álom volt csupán az egész. Azt meg nem kell mérni. Adottság és állapot. Nem kell mindent „csakazértis” megmagyarázni.
 
A változások vagy jönnek, vagy nem. Vagy megértjük őket, vagy nem. A történeteket, akár az álomszerűeket is, vagy elhisszük, vagy nem. Nem kell a kákára hármas csomót kötni, énrám se, - én ilyen vagyok, így érzem, ezek történtek velem!
 
Ezt és így tudom megfogalmazni, gondolom a koromnál fogva is kellő bölcselettel – hmmmmmm.
 
Ez nem érdem, ez egy, a hat évtized adta állapot. Ha néha itt - ott van némi képzavar, az sem véletlen, hiszen a hétköznapjaink is képzavarosak – nem mindig tudjuk induláskor, merre van előre, és merre van hátra.
 
Én nem teóriákban, izmusokban gondolkodom, bár izmusok fertőjében éltem le életem legnagyobb részét. Hosszú életem, csalódásaim, tévedéseim, hibáim, veszteségeim ellenére, megmaradtam idealistának.
 
Ráadásul meg is jutalmazott az élet tizenegy unokával. Az utódok jelenléte az életemben, - rendezik a haragomat az eddigi hányadtatásaim miatt az élettel. Letisztítják, majd elfogadhatóan elfogulttá teszik az általam még elkövethető cselekedetet és naivitást. Igen, aki idealista, az egyben naiv is, minden csapdájával együtt.
 
Gondolom, ha az igazi, plebejus filoszok kezébe kerülnének, lepkeként virágról virágra szálló gondolataim, kellőképpen elrettennének őszinteségétől. Lehúznák és megmagyaráznák. Az ilyen „igazi” bölcselkedő, mindent megmagyarázó hamar kimondaná: zavaros fejű, nem a földön járó.
 
Mit mondjak, azért velem meg is történtek a dolgok, nem úgy találtam ki az ezt meg azt! Egyszóval, az idealistát, azt vállalom, s hogy kinek mi a zavaros, azt meg bízzuk a jövőre.
 
Mondanom sem kellene, idővel a simogatások és a pofonok miatt a zavarosnak tűnő gondolatok is letisztulnak. Mit ad Isten, az addigi (látszat) teóriák, vélemények, ideológiák is megdőlhetnek
 
Gondolataim száradó faágak
 
Nos, hogy akkor én miért írok? Jó kérdés. Jól esik. Amúgy, meg, nem tudom. De nem is, muszáj tudnom. Ingert érzek arra, hogy a „gőzt” így engedjem ki, szabadjára engedem a saját különbejáratú palackomból a szellemet. Talán valaki, optimális esetben valakik segítségére, örömére, tanulságára.
 
 
Gondolataim már száradó faágak, Krisztusi tűz hevít, de láza űz. Mert lenne bennem vágy, álom gyanánt langymelegre: De hitem nélkül a Hűtlen Szó, bölcsőm, ifjúkorom, s iskolám kegyetlenül kinevetne
 
 
Egyszer talán elolvassák gondolataimat
 
Felnőtt, családos gyermekeim, unokáim vannak. Egyszer talán elolvassák gondolataimat, talán tanulnak is belőle, talán követendő példát is találnak benne. Mert ezek a teleírt oldalak az ő örökségük. Igaz, kevésnek tűnik, és nincs titkolt vagyonszaga gondolataimnak, s majd későbbi porhüvelyem sem lesz aranyból, de talán, s én remélem is, nem hiába kopogtattam a klaviatúrát…
 
Anyám, én nem ilyen lovat akartam! – mondhatnám, mert eltévelyedtem. Még nem akartam végrendelkezni, de egy bizonyos kor, nem kevés betegség után, ha akarja, ha nem, az ember gondol erre is meg arra is. Vagy legalább megteszi az első lépéseket…
 
Amióta elkezdtem írni, egyik vállamról a másik vállamra szállnak fel-felvillanó szemekkel az életemben ekkor és akkor megtörténtek. Már álmomban is vissza-visszatérnek a követelődző emlékek. Éjjelenként fel-felriadok, gondolataim őrült csapongásba kezdenek…
 
Lecsukom szemem, lassan a múltba szenderít a vágy. Visszaálmodni mindent, ami már sosem történhet meg az életemben, de mégis oly kedves, mégis hiányzik… Már a keserű is édes.
 
Lám, ismét emlékszem, harapóstejfogú, boglyas-fejű, de sosem morgós kölyökkutya formájú gyerekkoromban másfélméteres hófalak közé vájt utcákban közlekedtünk…
 
Mikor a faluvégi Török-tanyán csattogott a cséplőgép… s mikor a Paszit Laci szétfejelte a Mosó-parti focipályán a kapufát.
 
Mikor az Arany korcsma előtti hóvágó faeke közé rejtettem el a kondástól elcsent karikás ostort. Porzott is a nadrágom becsületesen utána az igazságtalan veréstől!
 
Az első titkos, velőhasító csókra és ölelésre a nagyon sok mindenről mesélni tudó Mosó patak partján, no meg a fürdőzésekről.
 
Az első megírt szerelmes verseimre, a világmegváltó gondolatokra, a fiatalkori haverokra, a közös jobbnál jobb programokra, mert mi sosem unatkoztunk. Sem a munkában, sem a szórakozásban, sem a szerelemben.
 
A templomkert varázsára, az ünnepi istentiszteletekre, s azutáni rohanásra, hogy odaérhessünk a meccs kezdésére.
 
A fekete klott gatyámra, foltozott nadrágomra meg a gimnazista kurucféle egyensapkámra, a haverokkal közös vagonrakásokra, -
 
Aztán ifjúkori házasságom kezdetére, gyermekeim születésére, a gügyögésre és pelenkákra, a büszke babamutogató sétákra.
 
A halállal való találkozásra és betegségeimre, a hosszú eltékozolt évekre a kórházakban; és a halálfélelemtől, no meg a félrekezeléstől kialakult függőségtől a kocsmákban… et ce tera… et ce tera.
 
A saját erőből elért, poklok s tüzek kínján keresztüli megtisztulásra, az újjászületésre, újrakezdésre…
 
És csak jönnek – jönnek követelődzően a történések… - megírásukra várva…
 
Sorsom zugkamrájában
 
Sorsom zugkamrájában megteltek a polcok, majdnem minden a helyére került.
 
Hogy majd’ hat évtizedemben, mi volt sikeres, s mi nem, hogy mit loptak el tőlem,     s magamtól mit veszítettem el életem - kéz kezet mosása - a megharcolt siker, a gyász és a meg nem értettség közben, - mit számít már? 
 
Nem is ez a lényeg.
 
Mondják, költő vagyok, de ha így van, miért zavar közel hatvan évem?
 
Hogy a majdnem halhatatlanság is fáj, s megvallatott utamon szószikráimból az út porába írtak még nem igazolják garabonciás mivoltomat - nem érdekel! Polcaimon halottak és élők vallják és vitatják gondolataimat.
Zugkamrám délre nyíló ablakai rátok néznek. S lám a beszűrődő fényben, tetteimben újra, értelmét leli megkérdőjelezett hatvan évem…
 
Igen! Kellene tennem valamit. És tulajdonképpen nem is értek máshoz, mint az íráshoz. Veszélyes szakma, tele elrejtett taposóaknákkal. Pedig az emlékek mezején széltében – hosszában végig kell mennem, s fel kell egyenként szednem minden felkínálkozó, mezei pillangó mutatta, egykor elveszejtett, s mára már kora miatt is lecsendesedett gólyahírt, pipacsot, búzavirágot, mezei kökörcsint.
 
Egykor ezeknek meséltem el pihentető, ám mégis magányos sétáim közben a velem történteket.
 
 
Ismét nem sokat aludtam az éjjel
 
Ismét nem sokat aludtam az éjjel. Egyre erősebben éreztem kispárnámmal ölelkezés közben az íráskényszert. Talán valamikor reggel felé bódultam el, s valami csodálatos mennyei aroma illatának orrcsiklandozására ébredtem.
 
Talán még sosem volt ennyi csipa a szememben hat évtizedem ébredései során, s talán még sosem kívántamlehet kérdőjelezni.
 
Belesimulok fotelomba. Előttem, gőzölög a forró kávé. Szemben szemezni kezd velem a számítógépem. Egy korty, majd még egy. Csak úgy, lazán.
 
Újaimban valami olyan bizsergést érzek, mint amikor a zongoraművész hiányolja a klaviatúrát. Egykor valahol láttam is billentyűk nélkül zongorázni valakit. Ujjainak mozgásaiból meg lehetett különböztetni a fortét és a pianót.
 
Be kellene kapcsolni a masinát! Nagyot nyögök - hiába – a hátam, a forgóim tizenöt éve fájnak. Már világít a monitor, s néhány másodperc alatt betölti Andrea Bocelli tenorja a szobát. Könnyű olasz operaáriák, amúgy háttérzajnak. Így szoktam meg, s ebben a korban már nagyúr a szokás joga és hatalma.
 
Tán még kéjelgek is egy kicsit. Ennyi még jár nekem. A kéjelgésből. Igen, ennyi maradt mára a káros szenvedélyekből… az unokáimon kívül. Meg az emlékezés. A régmúltra. A sosem felejtett gyökerekre…
Mert már tudom, a gyökerek, a szülőfalu sem felejtett el.
 
 
Komáromi karcboros pohár
 
Tűző nyár hevíti a Szentháromság szobrát, pihegő a csend a temető felett. Lázadó ifjúságom nyomában kíváncsin kacag köszöntőre a megtért fiú szívében a hazahívó.
 
Nézd öreg barátom! Falevélként pereg a múló ifjúság…
Történelmünk húga, öcsénk és gyermekünk, génsebzett unokánk múltunkat féltőn ölelő faág karjaink védő árnyékában pihen.
 
A kéklő hegyek felöl kérdő hang morajlik. Felém villan a fény. Újkori Prometheusként őrzöm – vigyázom gyertyavilágát.
 
Lám, ha néha mostohán is bánt velem a megvallatott élet, ezüstkorom kócos gyermekeként hallom, hogy köszöntőmre koccan a komáromi karcboros pohár.
 
Álmosan álmodó öreg Mosónk szelíd vize beteg szívem ritmusára csobban. Mit nekem csalfa Tiszának kérész szőkesége, a kék Dunának történelmünk vérével áztatott büszkesége, Komáromban nem fészkel hiúságra a budavári gőg.
 
Komát várának kései gyermeke szívében a bölcső szentsége oly szelíd, mint azelőtt a büszke végvárak korában – magyar!
 
Felkiáltó szavam, halld régi önmagam! Körbefon az idő és a tér!
 
Meszes ereimben táltosok táncát járja köszönömre az emlékező „első vér”. Emlékező gyermekként érzem – hazatértem!
 
Meghajtom fejemet az esti harangszó előtt, mint azelőtt, hogy sorsvirág fűzérnek sodort a halhatatlan végzet…
 
Megtért gyermekként a költő feloldozását kéri! Az ártéri békanyál illatára szerelmesen szomjaz:
 
Ezüsthajú gyermeki gondolat sötét-éji fényem nappali azúrja. Már nem gond a téboly fertőjű zaklatott világ. E perc sortűzként villan. Elmémben a szívem megharcolt „szabad-akarat”… Szülőfalum gyermeke kérlek, fogd meg kezem, s keressük együtt közös jövőnkben a Kékmadarat!
 
Vérünk verejtéke hulljon tört ezüst pohárba! Köszöntőmre emelem borom; tűz s alkony mámorára!
Kuruc Istenünk! – Adj békét, hogy boldog legyen a földön s kéklő hegyen a Merengő! Az áradó Mosó partján a kútfő és az elme! Szülőfalunknak egy az édesanyja, sorsunknak közös a titka s rejtelme!
 
A vízparton táncoló Cirip megkéri az ezüsthajú Holdat, figyelmezze Istent: Közösek az álmok, közös lesz a holnap! Egy szív, egy test formájában álmodik az Isten, s sodor sorsokat az élet – Zalakomárban…