Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Édesanyám! Édesanyám! Köszönöm, hogy vigyáztál rám!

2011.04.28

Riersch Zoltán:

Édesanyám! Édesanyám! Köszönöm, hogy vigyáztál rám!

A kései tél, még alig csendesedett el. A februári, márciusi nem kevés havat nehezen elszóró, kéznyúzó, kéreg-bőrcserző nyoma is ott van tenyerem mélyén. S lám, itt a krisztusi kereszthalál és a feltámadás ünnepe, s közelít az anyák napja. A kései tőzike, a hóvirág és az ibolya után, nagy titokban virágzik az aranyeső, a korai nárcisz, jázmin. Rügybe pattantak a fák, s a tavasz legszebb, legnemesebb, legillatosabb virága, az orgona is rácsodálkozik a már lengébben öltözött lányokra, legényekre. A vajh’ mitől morózus férfiakra, a dél-zalai, muraháti, muravölgyi nőkre.

Igen! Mifelénk csodálatosak a lányok, asszonyok! Zaklatott, a napi gondoktól és egyéb mástól morózus életünk legbiztosabb, legbiztonságosabb kikötői férfisorsunk hajójának, életünknek. Legmelegebb színű, legillatosabb virágai az itt élő teremtés koronáinak. Leginkább csak rajtuk múlik a családi élet milyensége, a gyermekek, unokák tiszta és őszinte emberré nevelése.

A tavasz egyik legszentebb ünnepe, amikor nőnapon átadjuk (nem kevés bűntudattal) az egy szál virágot, s május első vasárnapján szerelmetes gondolatokkal megköszönjük életünk legszebb ajándékát, a teremtés, a születés pillanatát!

Ha még él édesanyánk, felnőttként is bennünk féltő könnyes íriszébe nézve, a könnyek tükrében, fel-felvillan születésünk első pillanata, a boldog gyermekkor, amikor még mi is „szilaj nádparipán lovagolva” fújtuk tiszta tüdőből a „fűzfa sípot”, szembesülve az egykori ölelés, az akkori otthon melegének a hiányával. Megcsókoljuk a miattunk is ráncos kezet, a bennünk féltő könnyes szemeket, s kissé sután a felnőttként is ránk törő gyermeki vágytól, átadjuk a köszönet és a hála, a szeretet virágait. Igen, ha még él anyánk!

S ha nem, mit is tehetnénk mást: kimegyünk egy nagy halom röghöz, s elhaló hangon köszönjük meg születésünk, s valljuk meg a hiányt a másfél méter mélyen porladó, születésünk édes szószólójának… S otthon, zavartan és meghatódva, de büszkén nézzük gyermekeink, unokáink óvodás és kamaszos zavarát, mikor átölelik a mamát és anyát. És a mama és anya végre őszintén boldog a mindent köszönő szavaktól, a virágoktól, bár már abban a percben tudják, ez csak egy múló pillanat, mert a huszonegyedik századi világ, már csak ilyen. Szégyelli kimutatni az igazi, az őszinte, a romlatlan, a legszentebb érzéseit…

 

Egy szál virággal kezemben

Egy szál virággal kezemben tétován állok előtted anyám, lám, apám fáradt szemében is tehetetlen a döbbenet: Elmegy a kedves, a gyermek, a féltett! Üres lesz a fészek, mint kirepülés után az odú a fán. Itt, ma délután, asszony lesz a lányból: Búcsúzik a termés a fától, s a mától - a sok közös pillanat. Köszönnöm kellene mindent, visszatartva a hálás könnyeket, de a búcsútól fagyos a csend: Ez a természetben a rend, amióta világ a világ! Búcsúzik, mindent köszönve a gyermek, a diák, a kicsi, a féltett: köszönve értelmét és létét! A soha el nem tépett családi köteléket! Egy szál virág. Egy csók. Egy ölelés. Ami még megmaradt, az, az – emlékezés! Soha nem felejt, kit dédelgetett a sorsa! Ezt köszönöm én is! S ez az egy szál rózsa

 

Valamikor ifjúkoromban. Lámpa mellett.

Valamikor ifjú koromban, tán még gyermek is voltam. Petróleumlámpa fénye mellett varázslatos estéket töltöttünk el együtt nagyanyámmal és testvéreimmel. Meséket, verseket olvastam fel a szülőhiányos, csonka családomnak. Én nagyon szerettem olvasni. Ők pedig csillogó szemekkel és a történetek, versek fordulatos izgalmaitól is, kipirult arcukkal élvezték a számomra is nagy boldogságot okozó kezdeti kalandozásaimat a szépirodalomban. Szinte még égeti arcomat a lámpa melege. Közel kellett hajolnom hozzá, már akkor is rossz volt a szemem. Emlékszem, hányszor elakadt a számban a szó, látva öcsém s húgom, no és vén öreganyám szemében a fel-felvillanó, csírájából kipattanó értelmet. Húgom s öcsém szeme is száját tátotta, s mamám arcán is követelődzött a kíváncsiság. Egyszerű, puritán parasztasszony volt, kevés szóval a száján. Kevés „csinált” szót is értett meg. De az esti petróleumlámpás esték felcsigázták kíváncsiságát, s segítettek legyőzni előítéleteit. Az hogy a könyv úri huncutság és kiváltság, lámpásszavaim hatására hamar tagadni kezdte. Aprótermetű csendes asszony volt. Szűkszavú, csak a családért élő. S csodák csodájára, napról napra nőtt a szomja a szép szavak után. A mesék árnyékában különösen Petőfit, Aranyt szerette, meg kicsit később, Adyt, József Attilát. A Mama volt a kedvence, s talán nem is véletlenül. A falusi munka mellett ős is mosónői krajcárokból tartotta el, ruháztatta, etette az élet (kor) által megörökölt unokáit.

 Azt viszont az én gyermekszemem és gyermekértelmem is észrevette, a mama szókincse napról, napra változott, bővült, finomodott. S bátrabbá is vált a társalgásban. A szép szó, a míves irodalom jól végezte dolgát, s talán én sem tettem rosszul a dolgomat. Öcsém és húgom, amíg az élet engedte, hogy velük éljek, esténként Grimm mesére, Móra novellára, Weöres versre álmosodott el, s engedte később, hogy én tanácsolhassam, mit olvassanak. Természetesen, nekem volt egy nagy szövetségesem, a televízió hiánya. Igen, lehetett úgy is élni! Az úr bölcsessége találkozott egy idős asszony kíváncsiságával, s a gyermeki szívek kitárulkozásával.

 

Mégis anyatejillatú a csend

 

A mához oly távoli születésem.

Anyám törékeny termete is már a röghöz kötött.

A tuják és fenyők között,

a lankás domb mögül felkelő Nap

kíváncsin tekint a megtévedt látogatóra;

tekintetében az olvadó arany

fekete árnyú könnycsepp.

 

Közelítek bölcsőm ringatójához,

de másfél méter mélyen nyugszik

születésem édes szószólója.

A napkelte, s a korai cinke megdöbben,

nem értik, mégis, miért anyatejillatú a csend.

A majd’ elfelejtett síron,

a nefelejcs s a kökény kékjében pirul

a gyermeki késés szégyenétől

a hajnalharmatos tulipán,

s tán még a tavalyelőttről ott maradt árva árvácska.

A napkelte

édesanyaarcú árnyat rajzol homlokomra.

Szívemet a hiány markolja,

megszólalásra bír a vajh’ miért felejtés,

s a már kései köszönet.

Megkésett jöttömet

nem értik az aludni vágyó baglyok,

nem értem én sem, de hiszem,

nem csak remélem,

anyám tudja a miértre a választ.

Bár másfél méter mély

és tizenöt év választja el

a tegnapot a mától,

nem a hiánytól fényezi

arannyal a napkelte a tájat.

Mindent megbocsátó anyámat látom

a sírok, s felettem, a fekete fecskékkel

az ég felé repülni:

Szárnykezében a most elhozott egy szál fekete rózsa,

s mint régen, engem féltve és szeretve,

még nem el nem késett üzenetként,

felém integet…

 

 

 

Az idő fogságában    

/anyám emlékére/

 

A harmat frisse felszáradt,

a reggel varázsa elszállt.

Az utolsó este titka oly közel.

A Nap már túl a horizonton.

Emlékeim az élet avarját tapossák.

 

Szorítom, vagy szakítom a múltat,

a meg nem lelt teljességet keresve?

 

Egyszer, - tízszer… 

tíz ujjam izzásig fehérlik,

de sosem ér már el a tavasz:

csípőmig ér a kora őszi tél.

 

Pedig még repülnék veled,

ha lábaimnak szárnya volna.

 

De véges, ami véges,

s ami örök, az - az Idő rabja.

 

Egy csepp könny a búcsú.

Egy utolsó mosoly – aztán…

 

Csak a szél járhatja szabadon

a maga útját.

Ha szerettél,

örökül hagyom a hiányomat.

 

Csendben köszönj

(Zita emlékének)

 

Hogy még van édesanyád,

Köszönd meg. Örülj, szeresd!

Ha már nincs, - elment,

Menny hozzá a temetőbe:

Siess, - keresd!

 

Ha van édesanyád,

Csókold meg

Érted dolgos két kezét,

Fáradó szemébe mond nevét:

 

Édesanyám! Édesanyám!

Köszönöm, hogy vigyáztál rám!

Köszönöm, hogy felneveltél!

Keresztúri fakeresztnél

Csendben köszönj, sírvirággal!

Halott anyád fáradt lelke

Emlékező – halk madárdal.

Dúdold csendben madarakkal

Emlékező köszöntésed!

Hajtsd meg fejed szép emlékek

gyermekkönnyes emlékének!

 

Elfelejtett édesanyák

 

Temetőfenyők.

Örökzöldek, sírvirágok.

Meg nem gyújtott gyertyák

Kesernyés illatába

Elfelejtett édesanya

Gyermekéért kiáltott.

Temető végében

Kettétört korpuszos kereszt.

Alatta csendesen sír a Sir.

Vértől fogant,

Vérben született,

Vérverejtékkel felnevelt

Vérére vár az édesanya.

Aki – volt, s már sosem lesz

Gyermekének bölcsőt ringó

Puha ágy,

Elringató csupa vágy!

Sírgazos magányában kiabálni segít

Az el nem hozott egy szál virág

Az elfelejtett édesanyák

Emléknapján…