Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Barackvirág ivadéka II. rész

2011.05.25
IV.
 
KRISZTUSKERESZTEN
 
 
…az Istennek a nékem adott kegyelme szerint, mint bölcs építőmester, - fundamentumot vetettem… de más épít rá..: hogy is van hát? Imádkozom a lélekkel, de imádkozom az értelemmel is; énekelek a lélekkel, de énekelek az értelemmel is…
Hiszen ha az élettelen hangszereke, - akár fuvola, akár czitera, nem adnak megkülönböztethető hangokat: mi módon ismerjük meg, a mit fuvoláznak vagy cziteráznak…
 
         /Pál I. levele a Korinnthusbeliekhez: 3:7, 3:10, 14:17/
 
 
 
 
 
 
Exodus
 
        Uram, nehéz a te kereszted,
         de én raktam rád.
         Véres ruhád önmagamon tépem.
 
         Pannonhonunkon történelmi árnyék,
         trianoni-korpusz – mohácsvirág.
         Hogy ilyen lett a világ, s hogy
         minden reggel kérdez a Hajnal;
igen, stációk közt édeni bajban
         ébred a kerecsen madár
         s magyar - Hargita.
 
         Tépett ruháját féreg marja:
         na, rajta, - előre, - utánam!
         Márvány arcomon viasz vigasz:
         emlékező gyertyák vírasszatok!
         Bíborban ébredve kérdők a hajnalok.
 
         Magyarok!
         Roma, német, horvát, zsidó,
         vagy legyél bármilyen más náció,
          gyermeked magyar Igével ébred!
 
          Hit a gerince!
 
          Uram, tekints le a síkra,
s a bátor bércek közé:
          hol a te igazad?
 
          Utak ágaznak el ereinkben.
          Magyar múltunk kutakodva kering.
          Jelenések könyve
          vak – nem vagyok!
 
          Bár megkötözve két kezem,
          kutakodom,
          kíváncsi az értelem.
          Fényes csillagoktól kérdezem:
 
          harmadnapra halottaiból feltámadott?
 
 
 
 csillag ragyog
 
        kacagókék dél-zalai égen
millió szerelmes szikra
szerelemre
szomjazó szivárvány
buja orgonák illata száll
a májusi szélben
 
himnuszom szárnyán
szívembe mar
a kacagó hang-harang:
otthonom s magyar Hazám
 
édesanyám karjába vágyom
apám gyermeki hangja
már bölcs öröm
 
szívemben
hangos a köszönöm:
 
szabad hazának
szabad fia vagyok
fénylő csillag ragyog
homlokomon
 
 
Homo sapiens
 
Árnyék rajzolja                    fáradt arcod
utad felén túl vagy sorsod harcod örök
 
te vagy az út   s az út menti      kereszt
te vagy        a sors       mely   útbaigazít
vagy                                         tönkretesz
 
te vagy az   árny    de te vagy      a fény    
vasárnap gyertya és teremtés ünnepén
 
te vagy a szó de te vagy az elszámolás
végzeted valós vagy torzó újraálmodás
 
te vagy Krisztusban     az örök gyermek
Ádám Éva a Teremtő paradicsomi álma
és   az életünk                         hordaléka
 
te vagy                   az igen       és a nem
te    vagy    a hit               és a küzdelem
te vagy    múltunkból a jelen    és jövő
te vagy ki boldogít     te vagy a temető
 
Tündérkert álom
 
Ikaroszi szárnyakon
kerecsen madárként
szállni hív a kíváncsi képzelet
csillogó kékszememet
már nem égeti könny
a bántó tanulság:
 
Pannonföldi magyar vagyok
tárogatós múltam emberként él
s ha utam odáig ér
magyarként temet.
 
Íme ezüstkoromra
már búcsúzó tőlem
a lázadó ifjúság
 
nem bánom
véreim pannonként élnek
magyarként beszélnek
 
ikaroszi szárnyakon
kerecsen madárként
száll a köszönet
 
magyarként köszönöm meg
a magyar Istennek
a bús eltávozott kedvest
a tündérkerti álmot
büszke gyermekemet
a magyar valóságot.
 
 
       
Kitaszított
 
Vele kezdődött, s nélküle lesz vége.
 
Kincse - nincs a nincstelennek.
 
Üres, szakadt szatyrát markolva
kloakás bűzben fekszik a kövön,
csontjaiban érzi - kifutott az időből.
 
Hitt, de hite illanó kedvében tovatűnt,
mint az egykori kedves:
 
Megváltozott éveinknek
mit számít már, a teremtés igéje,
s nem igaz, az
„ember küzdj, és bízva bízzál”.
 
Az élet jámboraként
szégyenének rongyaiba bújva,
menne előre, de előtte
a szürke égig magasodnak
a huszonegyedik századi falak:
 
Hátra néz, de mögötte az utcán
újabb emberek, éhesek – alszanak.
 
 
Valamit nagyon elrontottunk
 
A megtapasztalt miértet és hogyant, az újszázadi boldogot és boldogtalant -érte és miatta- barlangfalra festeném, de a csendes eső dacosan lemosná.
 
Érzem, de nem értem, most már, és így, hiába. És mégis, a kétségbeesett életösztön miatt -rövidlátón és vakon-, az édeni mindent feledve, tagadva, - kitaszított kutyaként koncért szűkölve:
 
a teremtő és teremtettje közötti moderátorként az édeni almafába vésném; mit tettünk, s mit nem tettünk az életért - és ellene:
 
önmagunk, légszomjunk, így tüdőnk fakoronái ellen… s értük…
 
Elhessentve, megrettenve életünk hosszának jósát, a kakukkot! Igazat szól, vagy sem, már nem is ez számít…
 
Tudatunk tudja, bár amortizációjában nem érti, születésünk óta kakukk-illúziókban élünk!
 
Mert, mit tettünk, vagy, mit nem tettünk, lám’ mára falrahányt borsóként lepereg a teremtés vásznáról.
 
Hogy kinek a hibájából, már nem is érdekes. Valamit valamiért nagyon elrontottunk.
 
Valamit nagyon elrontottunk…
 
 
 
még kérdeznék
 
zuhog                      az eső                      alatta állok
 
nagy kérdés      s talán         még annál is nagyobb
mit akarok                    meddig akarok             nőni
s utána mi lesz belőlem   orvos    kocsis        tanár
piacon                      vásárolt                      diplomás
vagy               jól fizetett                    munkanélküli
 
a         tavaszinak tűnő    eső cseppjei      kimosták
kényszercsipás szemem              de még sem látok
 
kiszolgáltatott          bohócnak érzem         magam
félek a naggyá tett jövőtől        bár           mondják
nagy           mulatság                                          lesz
 
térdem                      az ígérettől                  reszket
 
vénségem motorja lerobbant forró olaja szivárog
égeti                                a megsanyargatott testet        
 
még kérdeznék egyet s mást            de senki sem felel
 
 
 
Azért a két kiló húsért
 
Akarod? Ja, hogy minek?
Tegnap te is akartad!  
Igen, tegnap. Az más volt.
 
Vállalod? Hogy most is félsz?
És amikor korrumpáltad?
Akkor más volt? Zsaroltak?
 
Azért a két kiló húsért,
amit hazavittél?
 
Én vittem kenyeret is,
meg szenet loptam a vasútról!
Fáztam, éheztem.
A gyerek is csak azért született,
mert melegítettük egymást
a csak széngázzal fűtött
társbérletben.
 
Nem így volt?
Tagadod?
Hogy az akkor volt?
Miért, most mennyivel jobb?
 
Most már szenet sem lehet lopni,
villannyal jár az, amivel nem utazol:
Távfűtés, meg gáz van;
 
meg gáz van,
         mert a gázt kikapcsolták!
 
Tegnap még voltam,
ma még vagyok,
 
holnap, lehet, hogy segget nyalok,
egy seprűért és lapátért:
 
Interjúra megyek a kukásokhoz.
Éljen a köz - tisztaság!
 
Valami vagy valaki mindig mocskos!
Talán lesz munkám.
 
Ha felvesznek.
 
Vállalom. Jössz?
 
Ja, hogy te tanár voltál?
 
Én meg könyvtáros!
 
 
 
Minimálbéren élve
 
           
Cigaretta füstjétől szárad a papír, s hogy az erőszakos tollam szóra bírja, mit ne mondjak - nikotinos ujjammal szorítom szorgos munkára.
 
Mondanivalóm lenne száz, s mit el nem mondhatok, - tiltakozik; ellenemre, de mégis értem magyaráz.
 
Volt, mikor mondtam, hiába, nem hallgatta senki sem, Illetve, ki hallotta, s vallotta is szavaim igazát, izmusoktól ferdített egója rabjaként, tagadott engem, s önmagát.
 
Olyan világ volt, - emez sajna ilyen, s tán’ olyanabb.
 
Nem lehet vigasz: A se nem rosszabb, mint a volt, - se nem igazabb.
 
Olyan semmilyen: Színtelen – szagtalan, ki hiába kiabálja a máz nem emberarcúságának hamis ellen - igazságát: Az is, hangtalan.
 
Megyünk előre (mondják), de hogy hová jutunk, Krisztusi kérdés.
 
Egyet vissza, egyet hátra s hiába az uniós eszme fixa ideája, messze, nagyon messze a választottaink által álmodott közös Út vége:
 
Globalizációnkban másfélmillió élettértelen szegény kenyérfilozófiája szól ellene, ellenére, reményében – érte. (hmmm)
 
Ötvenezerből virul az élet, s jut sóra, borsra, paprikára.
 
Néha, s vajon miért, gondűzőnek, illúziónak, gyógyszer helyett, műpiára:
 
S hogy a kenyér is legtöbbször másnapos, mint, ki eszi, - a napi politika lerázza, leteszi válláról:
 
Ez nem teher:
 
Majd az unióban jobb lesz! - szól a fáma, ha akkor még élsz, - ha még létezel.
 
Tudom, az ötvenezerből élők is tudják, kesergő énekem szóigazsága,
 
- de hát, minden hiába,
 
e multiktól zaklatott világ szóutópiát szül, emberarcú ember helyett:
 
Idegenek szabnak szabályokat, s az újkori törvényhatásokat minimálbéren élve élni; csak műbor segítségével lehet, hideg fejjel, csukott szemmel az utcán élve megítélni.
 
Izmusok változnak, rendszerek jönnek, mennek. Már nincs jelentősége minden percnek:
 
Az órák, a napok könyörtelenül tesznek látszatigazságot:
 
S a szolgált és kiszolgált rendszerek kétlakisága másfélmillió emberben ébreszti fel a kitántorgás százéves emlékeit:
 
Elmegyünk, elmennénk, mert voltunk, még vagyunk, bár nagy a magyar elme, de vajon így, s emígy, - amúgy meddig leszünk?
 
Cigaretta füstjétől szárad a papír:
 
Nekem még, bár tán’ szégyellnem kellene, jutott dohányra.
 
Nyugdíjam, amúgy többnyire nyögdíj, a patikára szánt forintjaim bánják büdös bagóm, s műpiám árát. Kékesszürke füstöm ködében gondjaimnak ránca, s szavaim románca a lét és nemlét, kor igazsága.
 
Vajon így, és mindezekért, minden hiába?
 
 
 
Apokalipszis
 
Odakinn furcsa csend van.
Már Isten sem szól senkihez.
 
Ami még lelkünk
sápadt fényét melegíti,
alvilági, üszkös fáklya.
A teremtőnek is néma a nyelve:
 
Megszállottak eszelőségével
küzd az elmúlás
a mából - kiűzetés ellen.
 
Mert mit nekünk
a tízparancsolat,
Golgota tanulsága:
némi nehézség csupán
ebben a fertőnászban.
 
Trendi
a tagadás és a nem.
 
Más asszonyát ölelni mennyei kéj,
s a verd ki a fogát – mindennapos.
 
A farizeusok templomában is
azok ülnek az első sorban,
kiknek a hit
divatos hóbort, képmutatás.
 
Mit számit ma Jézus, Saulus,
Júdást-követő
a leamortizált világ!(?)
 
Ki tudja, honnan vett pénzből van
a meggyalázott korpusz,
 
bár teste fekélyes,
nem kényes erre
az átoperált - újgazdag orr.
 
Beleszagol e világ illatába
a feketelábú, a patás hittérítő,
s gőgicsélve röhög
megtérített nyája háta mögött:
 
Tette mit tett, - s meg is tehette!
 
Odakinn kénes a naplemente…
 
 
Mire jutnánk az éveinkkel
 
Mire jutnánk az éveinkkel, ha a szívünk nem lenne rossz, ha nem gyötörne múltunknak a vére, s a Kánaánt is ígérő gonosz?
 
Mire jutnánk a politikával, ha dolgunk nem mondaná a „más”, ha nem lenne benne követendő az egymásra mutogatás?
 
Mire jutnánk a lelki törmelékkel, ha csak építenénk a házakat, ha nem gyűlölködnénk naphosszat a másra, s nemcsak mutogatnánk- jobbról és balról - az újratemetett - csontvázra?
 
 
 
          Látod barátom
 
Látod barátom, falevélként pereg a múló ifjúság. Utolsó tusáját vívja a rég’ született első pillanat.
 
Hogy kő kövön nem sok maradt, s hogy sírcsokor-szárnyú, fekete madarak szállnak felettünk, a rég lecsendesedett, múló ifjúság keresztje.
 
Lehetne más is a szó, de mint régi hajós, öreg utazó, tudom: Életünk viharos tengerén a passzát és az antipasszát, néha korcsmasszát gyúrt belőlünk.
 
Hogy még élünk, - nem érdem. A megvallatott sors így rendezte el. Először én, aztán majd te következel.
 
Értelmünk nehéz, kacsázó kavicsként, még maradna, nem sodorta tovább sebes patakja búcsúzó életünknek.
 
Maradt még bennünk elég gondolat. De a sok évtized megélése, sorsa, egyre feketébb árnya fojtogat.
 
Hogy mi volt, még mi lehetett volna, szólna is reszkető kezünkben a toll, de már a testből a tett gödréig hatol.
 
Drága barátom! Járt így már más is. Hol van már az először kimondott szó? A születés, az első megszeppent pillanat? Az utolsó őszi levelek peregnek a fáról!
 
Hát búcsúzzunk el a színtelen mától, s a sírcsokrainkba bújtatott virágtól:
 
Tettünk, mit tettünk! S mit nem, lám’ már az sem a mi gondunk: Hagyaték az utánunk maradóknak: A holnap! És a rajtuk is múló kétarcúsága!
 
Mi, már csak voltunk, s ami még maradt:
 
Méltóság és a búcsú!
 
Csak egy pillanat…
 
 
Krisztuskereszten
 
Uram, rád figyelő csend van
a magyar Golgotán,
Keresztjeid között
egyedül vagyok.
Szóljon hát a hamis fanfár,
hamis múzsák
tömjénfüstös hamis angyalok.
 
Zengjen, dübörögjön
villámló tűzben,
vert viharban a luciferi éj,
nekem hozzá nincs közöm.
 
Megharcoltam már
krisztusi múltamat.
 
Évezredeken át dúlt
az ádámvéres édeni viszály.
Percember emberére kiáltott,
hite hamis volt,
jövője nincstelen.
 
Hogy ki kit értett és ölt meg
Isten ebben önös,
a nagypéntek
az én véremtől is bíborvörös.
 
Jelen érzéseim gonoszra futnak,
fáradt testemet féregsereg marja.
 
Na rajta, most lefekszem,
de ki mondja meg
mikor kelek emberférgek,
féreg percemberek?
 
Keresztrefeszített Atyám!
A bennem élők
izzó tekintettel rád figyelnek.
Elhagyott temetőkben
tőled remélnek
megváltást s keresztet.
Értük nem gyújt gyertyát senki?
 
Hát csak ennyi, és vége?
 
Jó Uram! Vedd észre,
Mária országának büszke népe
tekintetemből vérrel öntözi
újkori csipkebokor tűzben
a magára hagyott magyar golgotát!
 
Idegenek közt hallgat az élő!
 
Tudod, Uram,
most nagy a csend.
 
Itt a magyar földön,
itt az ugaron, itt idelent…
 
 
 
 
 
 
 
V.
 
AZ LÉGY, AKI VAGY – KÖLTŐ ÉS EMBER
 
 
Mert nem a vér és a test ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, az élet sötétségeinek világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen…
 
                                 /Pál levele az Efézusbeliekhez 6:12/
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Letettem tollam
 
Letettem a tollam, s mint ki ettől bamba,
elmém éhes: újat, másat, csak falna, falna.
Éhes. Újra falna.
 
Letettem a tollam, valami másra vágyok!
Kinyitni ablakot, ajtót, s beengedni rajta
az Értelmes Világot!
 
 
átutazó vagyok itt a földön
 
átutazó vagyok én a földön
kutakodó vándor
garabonciás diák
 
átutazó vagyok én a földön
áldást álmodó
aszteroidák
 
álmodozó vagyok itt a földöm
nem kérem
könyörgöm a hit-rapszódiát…
 
 
Barackvirág ivadéka
 
Álmomban
barackvirág ivadéka vagyok,
fürge, pattanásnyi rügy
a májusi fákon.
Pasztellképnyi
pihe-puha szösszenet
egy szenvedélyes álom
alkonypalettáján.
Hajnalfehér, pünkösdbordó
illatozó orgona,
ölelkező gyöngybetű
egy szerelmes papíron.
 
De végképp elveszett,
ki sosem tekint hátra,
ki nem előre váltja meg
majdani sírhelyét.
Ki sosem köpött vádlón
az élet fizimiskájába,
s ki gondolatában sem
lebbentette fel - vadul
tiltott álomasszonyának
csábító pendelyét.
 
Az élet szép,
ha erre képes még a gondolat;
a lényeget nem kell
mindig összevetni a méla tettel.
Az álomban előfordulhat még
száz, s ezer csoda,
s a vén poéta is csókot válthat
a – meztelen szonettel.
 
Lázadó rigmusok
 
Nem érdekel, ha megszól
a divatos pöffedék,
Én így, s nem -úgy- írom
a fák s a szél énekét.
Szóm vigasz, benne így igaz
a megvallatott tartalom;
mit számít hát a kortárs
költői hatalom…
 
Mondják, ma igazat írni
(hmmm) nem lehet:
engem, bíz’ igazolnak
a csillogó kékszemek.
Kék vizek, fény, gesztenyék,
hitben istenes imák.
A csermely tisztasága náluk
hitetlen paródiák.
 
Egy morzsáról nyolc sort
írni lehet, de hát minek,
én csillaghullásról, s fényről
írok - mindenkinek!
A költő látott igazsága
tanulság, hatalom:
nekem erről szól énekem,
azért szól – így dalom.
 
Nem érdekel, mit szól
a divatos pöffedék:
értetek éneklem hitem,
s a vágy öröm-énekét!
Nagyúr a más, sok az átok,
kevés a tartalom:
nekem Ady, Petőfi, Csoóri
a hiteles költői hatalom!
 
 
Számadás
 
Még nem rendelkeztem           mi legyen utánam
ötvenhét évem         csak      ötvenhét      pillanat
 
nem gyűjtöttem    koncot     se rézből   aranyból
koloncot    csak néhány könyvben leírt gondolat
ami      utánam                                        itt marad  

 

Élnék én tovább   szelídíteni   vad hancurunokát
pillegő félő madarat ültetni gyermeklombos fát
kiskerti virágot                 szóra           tettre bírni
a                           zaklatott                          világot
 
Élnék            még vagy harminc         szép nyarat
de         már a télben is       mindszentekruhában
látom                         a reggeli              friss havat      
 
reszkető      kezemmel      karcolja            tollam
amit   utánam hagytam s      az életről mondtam
sántán caplat már bennem                  a gondolat
 
lám                    az öreg hársfa is igenlőn bólogat
még vagyok        de az      útvégi           számadás     
már               mindennél                          fontosabb
 
 
csillagfényem emlékére
 
ha a szív már         nem tud fájni
sírva dobban halkul        roppan
tik tak tik tak     messze megyek
pattannak              a      verőerek
 
szólna    halkan   vérzőn   lassan
én elmegyek   csendben messze
csillagfénynek        a végtelenbe
éjsötétben fényem           ragyog
 
           társaim       az angyalok
vérző szívem     Jézus           vére
csillagfényem                emlékére
 
            Tudathasadás
 
Minek élsz, ha nem vagy, ha csak önmagadnak keseregsz? Hiszed is, a tegnap bűnös temiattad… te maradtál, - önmagadnak…
 
Minek élsz, ha nem is remélsz már holnapot, - ha hited, elméd, tudatod elhagyott…
 
Nem ragyog, ha nincs igényed a holnapra, hol nappal a Nap, este a Hold, a csillagok fényénél még a magukra hagyott világtalanok is tudják:
 
Az élet, csak egyszeri! Gyönyörű tudathasadás! Nem elszakadás a valóstól…
 
szemben jövő
 
hol van egy biztos pont az életemben, - nem miattam, értem… hol van a kezdőpont, s hol van a vége, - kétségbeesetten kérdem…
 
kiabálok az elmúltakkal… vágyódva az újat… a másabb jövőt… nem kérdezve önmagamtól:
 
miért nem látom a szemben jövőt…
 
nincs ott senki… hol van egy ember… férfi-barát… ember-asszony…
 
éjfél táján felriadok… felébredtem… rossz álom volt…
 
már nem alszom…
 
 
Álom – etűd
 
Öreg vagyok, s fáradt az élethez. Tán még némi utálat is volna bennem, ha még ifjan kellene helyére tennem a dolgokat, s nagyon fáj az a gondolat, az ifjúság kék madara tovaszállt…
 
Egykoron még azt hittem, majd ifjún, teli hittel és alázattal szolgálom a sorsot, végig. Most így, és ilyenkor szavam panaszosan feljajong… Égig ér ön-alázatom…
 
Deres hajam hófehérré válva, mára már kellő bölcsességét sugározza életem alkonyának.
 
Ha néha lázadozom, álmodva tiszta csókot és türelmetlenül tüzes világmegváltó ifjú embert, - gyermekszületést, s mindent, ami a megszületett élettel összefügg –
 
lázadásom álom-etűd
 
melynek utolsó akkordjai után szobámban ott marad a csend. Ha fáj, mára már tudom – ez a rend…
 
Talán egyszer, majd eljövend az isteni újjászületés - biztatom magamat - meglátom újból a Kékmadarat… s majd tőle és benne az örök ifjúság azt mondja:
 
Akkor, most, előre! És végig! Most már örökre… a csillagos égig…
 
 
Sorsom zugkamrájában
 
         Sorsom zugkamrájában
megteltek a polcok.
         Majdnem minden a helyére került.
 
         Hogy majd’ hat évtizedemben,
mi volt sikeres, s mi nem,
hogy mit loptak el tőlem,
s magamtól mit veszítettem el
 
életem - kéz kezet mosása -
 
a megharcolt siker, a gyász
és a meg nem értettség közben,
 
mit számít már? 
 
Nem is ez a lényeg.
 
Mondják, költő vagyok,
de ha így van, miért zavar
közel hatvan évem?
 
Hogy
a majdnem halhatatlanság is fáj,
s megvallatott utamon
szószikráimból az út porába írtak
még nem igazolják
garabonciás mivoltomat:
 
nem érdekel!
 
Polcaimon halottak és élők
vallják és vitatják gondolataimat.
 
Zugkamrám délre nyíló ablakai
rátok néznek.
 
          S lám a beszűrődő fényben,
tetteimben újra értelmét leli
megkérdőjelezett hatvan évem…
 
 
én is hazatérek
 
ha tengerész lennék         lenne hajó   s kikötőm
ha hajóm lenne                    lakhatnék is    benne
a     tenger engedelmét       hullámzást szeretve
követném a csillagok útját megfognám a szelet             
és                lenne        jogom        a Horn – fokon
ha            elfáradnék             kikötőbe      mennék
szeretőmbe                  ölelném              alázatom
ha         tengerész lennék    elfelednénk mindent
mi     rossz üldözött   hajóznék ég és föld között
míg          rá nem találnék                a       rég várt
ajándék szigetemre   hová mint egykor Szinbád
én is                                                         hazatérek
 
 
Az légy, aki vagy
 
Hogy még van dolgod, mit meg kell tenned, - hiába, ha elfelejted! Gyermekkorod álmodban koboldként rád köszön… Hol születtél a keresztségben? Hol volt a bölcsőd, - és hol lesz a temetőd?
 
Janus arcodra ráhajol a Hold. Az álom – kobold két kezedre vágyik.
 
Simogasd meg hát ezüstderes fejét, s nézz cinkoson a szemébe: A fenébe! Valós rendjét keresd a földi világnak!
 
Esti imádnak hite legyen, és ha könnyezel, könnyed legyen gyémánteső… emlékező tanulság, hogy tudd és akard!
 
Van még dolgod, mit meg kell tenned!
 
Ölelned kell, - s temetned. Ilyen egyszerű, ilyen csodálatos a világ. Míg élsz egy percet is e földön, - diák vagy. Tanulnod kell a jót és a rosszat, mert, bár kétszer kettő néha öt, te az légy, aki vagy – KÖLTŐ és EMBER!
S majd emlékezni fog rád a világ, - hazád, kedvesed, lányod, fiad, és sok - sok unokád…
 
 
 
Utószó helyett
 
 
 
Hála
 
Uram, képedre formáltál,
s én önmagam maradtam.
Követtelek az Úton,
erőt s hitet kaptam.
 
Befogtam a szelet
lélekvitorlába:
Köszönöm, jó Uram.
Nem éltem hiába!