Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Barackvirág ivadéka I. rész

2011.05.25

BARACKVIRÁG IVADÉKA

válogatott versek 60. születésnapomra

a Krúdy Kör kiadásában

 

 

I.

 
FOGADJ VISSZA SZÜLŐFALUM
 
 
 
 
 
 
…ne félj tehát segítséget kérni, vagy beszélni és sírni…
 
                                                                       /Példabeszédek 17:17/
 
               Amikor születtem
 
Akkor születtem, amikor leszállt az este. Anyám halódó testére fáradtan hunyorgott a Hold. Apám zavarában a bagóját kereste, s az örömködő pálinkásbutykos is becsukta a szemét, mikor öregapám szájában megcsikordult a pipa.
 
Még a kakas is keverte az órát, rekedten megszólalt az esti vecsernye konduló hangjára, s drága jó mamám dehogy is ment litániára, hiába várta a feketeruhás sereg.
 
Az öreg bába, első titkaim tudója, nem helyezett anyám pihegő keblére, köldökzsinórom fogva látta semmiségem. Csak az Isten volt tudója, megérem-e a reggelt.
 
Lassan múltak a gyermekágyi órák, s az öreg, vályoglábú zsupptetős házban a Teremtő figyelme is másfelé fordult. Bár fölvágtam az élet elém tett első kenyerét, jogot formált egy szeletére az alvilági sors.
Aztán hirtelen eltűntek a csillagok, s az álmos Holdat aludni zavarta a ködbe burkolózó novemberi Nap.
 
Hogy hogyan, már nem tudom, de csenevész pupillám keskeny részét csípni kezdte a kapadohány füstje: Az öreg férfi, no meg a fia hol sóhajtott, hol meg az üres pipát szívta.
 
A hét évtized bölcse a szalmaágy felé mutatott, az ablakba szállt cinke is szárnyaival felém, s én még láttam, mikor valami árnyféle lehajtott fejjel tovalépett a mindszenteki ködben.
 
 
 
Mégis anyatejillatú a csend
 
A mához oly távoli születésem. Anyám törékeny termete is már a röghöz kötött. A tuják és fenyők között, a lankás domb mögül felkelő Nap kíváncsin tekint a megtévedt látogatóra; tekintetében az olvadó arany fekete árnyú könnycsepp.
 
Közelítek bölcsőm ringatójához, de másfél méter mélyen nyugszik születésem édes szószólója. A napkelte, s a korai cinke megdöbben, nem értik, mégis, miért anyatejillatú a csend.
 
A majd’ elfelejtett síron, a nefelejcs s a kökény kékjében pirul a gyermeki késés szégyenétől a hajnalharmatos tulipán, s tán még a tavalyelőttről ott maradt árva árvácska.
 
A napkelte édesanyaarcú árnyat rajzol homlokomra. Szívemet a hiány markolja, megszólalásra bír a vajh’ miért felejtés, s a már kései köszönet.
 
Megkésett jöttömet nem értik az aludni vágyó baglyok, nem értem én sem, de hiszem, nem csak remélem, anyám tudja a miértre a választ.
 
Bár másfél méter mély és tizenöt év választja el a tegnapot a mától, nem a hiánytól fényezi arannyal a napkelte a tájat. Mindent megbocsátó anyámat látom a sírok, s felettem, a fekete fecskékkel az ég felé repülni:
 
Szárnykezében a most elhozott egy szál fekete rózsa, s mint régen, engem féltve és szeretve, még nem el nem késett üzenetként, felém integet…
 
 
Petróleumlámpa mellett
 
Én nagyon szerettem olvasni. Testvéreim és nagyanyám csillogó szemekkel és a történetek és versek fordulatos izgalmaitól is kipirult arcukkal élvezték a számomra is nagy boldogságot okozó kezdeti kalandozásaimat a szépirodalomban.
 
Szinte még égeti az arcomat a lámpa melege. Közel kellett hajolnom hozzá, már akkor is rossz volt a szemem.
 
Emlékszem, hányszor elakadt a számban a szó, látva öcsém s húgom, no és öreganyám szemében a fel-felvillanó, csírájából kipattanó értelmet. Húgom s öcsém szeme is száját tátotta, s mamám arcán is követelődzött a kíváncsiság.
 
A Mama egyszerű, puritán parasztasszony volt, kevés szóval a száján. Kevés „csinált” szót is értett meg. De az esti petróleumlámpás felolvasások felcsigázták a kíváncsiságát, s segítették legyőzni előítéleteit.
 
Az hogy a könyv úri huncutság és kiváltság, lámpásszavaim hatására hamar tagadni kezdte.
 
Aprótermetű, csendes asszony volt. Szűkszavú, csak a családért élő. S csodák csodájára, napról napra nőtt a szomja a szép szavak után. A mese árnyékában különösen Petőfit, Aranyt szerette, meg kicsit később, Adyt, József Attilát.
 
A Mama volt a kedvence, s talán nem is véletlenül. A falusi munka mellett ő is mosónői krajcárokból tartotta el, ruháztatta, etette az élet és a kor által megörökölt unokáit. Mosott ruhái ugyanúgy „szálltak, repültek a magosba” mint József Attila Mamájának, s a kékítő színe és illata sem volt másabb. A különbség az, hogy sosem mondtam meg a mi Mamánknak, nekünk, testvéreimmel, Ő volt az Óriás!
 
 
Mama, segíts!
 
Mama, kérlek, segíts Holle anyónak pihe – puha hótollat szórni; unokáid, már rég akartak szólni, tudod, hiányzol – nagyon!
 
Kinézve az ablakon, mikor látom az emberek rohanó sietségét, én is kérem az Úr segítségét: te is siess velük – haza! Hiányzol, nagyon hiányzol Mama!
 
Tudom, te csillagszőnyegen sétálsz, ott már nem fájnak lábaid, de itt, lenn, lányaid s fiad, unokáid, s ki miatt szerelembe estél, minden estén hiányolunk nagyon!
 
Rohanón közelgő ünnepek, - tudod, már, Ádvent van - ritmusa megtörik. A gyúló gyertya rítusa, meg az utolsó haláltusa odavisz az ablakokhoz keresni képeket, földön fáradó fényeket, egyedül, nélküled üres lakásban, s tán már lelkiismeret furdalásos gyász-hiányban:
 
Te, ott, már boldog vagy, nagy barátságban Holle anyóval: Kérlek, találkozz a kérő szóval, s segíts Holle anyónak unokáidnak pihe-puha hótallat szórni.
 
 
 
         Murai szél
 
        Fúj, susong a Murai szél,
esőt hozva, múlt-jövőt mesél
Kollátszeg felöl.
 
Ősz emlékeztetőt, télelőt.
Veri a háztetőt, veri a
jelen ritmusát, sírva-súgva
nyárt bújtatva,
már elfelejtett meleget
susongva emleget.
 
A Légrádi-hegy felől
Kollátszegre dől több ezer év,
a közös történelem.
 
A te jövőd, s az én jelenem!
 
Miattunk
robogva robbanón rohan
a Mura,
fúj, susong a Murai szél:
hozzánk beszél, szívet remél;
 
múltat mond,
jelent s jövőt mesél.
 
Mond tavaszt is, meleg nyár előt:
te, a keresztúri ház előtt állj meg,
 
halld, és értsd meg őt!
 
Ha fúj, susong a Murai szél,
ha érinti a Légrádi hegytetőt,
ha esőt is hoz, ki itt élsz
mondj emlékeztetőt
 
Hazád és történelmed,
a Mura, s a Murai szél előtt!
        
        
 
         muraháti keresztségben        
 
könyörgőre kalapálni konok kaszákat
kesergő kalászost kaszálni kenyérnek
muraháti szegénynek
 
emlékezőt mirtusz-koszorút kötni
vérző pipacsból kéklő búzavirágból
az út menti krisztuskeresztek
magányos Mária szobrának
muraháti keresztségben
 
emlékező imára intőt kondul
a keresztúri kesergő
horvát magyar roma vérnek
verejtékéből István napi kenyérnek.
 
 
Őszi eső
 
            Borostyánsárga szeptemberben a fecskék hosszú útra térnek. Rideg ködben ébrednek a reggelek, ereje van a kora őszi szélnek.
 
          Múló a nyár, mint a délre induló fecskepár, búcsút int. Őszi eső veri a maradék nyári port az őszi rózsák közt a hervadó kertben. Odakint, a murai füzek között, a vízi récék nászába szeptember végi szerelemtűz költözött. Nézd, öreg barátom! A gólai tőkéken mézízű a szőlő! Forrt musttá érett!
 
          Borostyánsárga haldokló párja a barna falevélnek. Dibegnek, dobognak a szomjas hordók. Táncoló gyertyák lángja kiáltja világgá, az üstben büszke férfi főzte rotyog. Körtáncot jár a kínáló korsó, verejtékkel telve kacag a pohár.
 
          Élete őszén járó és fiatal szerelmes kólót, s söprűs táncot pörög, forog, mint a szorgosan dongó méhek.
 
          Duhaj fiú, köszöntőt csókol egy epervörös szájra, köszöntőt kiált a muraháti tájra:
 
          Az őszi esőben múlóban múltunk gyalázatának fáradt könnycseppjei.
 
 
         
          Identitás
 
          Szeretnéd-e ismerni a horvát embereket? Kíváncsin lapozod az anyakönyveket, a templomit is, ízelgetve a neveket; - idegen, te nem tudhatod, a nevek mögötti múlt mit rejteget!
         
          Pedig, minden név teremtő sors, maga a történelem. Benne az öröm, a gyász, a félelem a harctalanságtól.
 
Te nem tudhattad;
 
a horvát harcai, verejtékező arcai, rángón-ráncos kubiklapátos kezei, a mezei munkás napégetései a tarlón, hasznán gyarlón mások élvezkedtek, - közben a horvátok két ország közt tengtek-lengtek, honban hontalanul.
 
Mégis, két hazát is védve, ha kellett, a croa büszke öntudattal ott termett – szótlanul. Tellett a horvát becsületből, s ha nem jutott levesből, énekelt! „Tamo dalekot” több szólamban. A többfogású étek helyett.
 
Idegen, ha tiszta a becsületed, lapozd a horvátok történelem könyvét! Ember vagy, ha leveszed kalapod, s meghajtod fejed.
 
Együtt, egy Hazában, közös Jövővel. Együtt Istennel, és a kutakodó Idővel.
 
 
krisztusi tűz hevít
 
          komáromi szívem
oroszlánok közé vetve
          földárnyékomat megremegve
          befonja a Hold
 
          szétszórt szószikraként
fojtogat a Mosó-parti múlt
          és a gyermekkori volt
 
          gondolataim már száradó faágak
krisztusi tűz hevít de láza űz
 
          mert lenne bennem vágy
álom gyanánt langy melegre
 
de hitem nélkül a hűtlen szó
bölcsőm ifjúkorom iskolám
kegyetlenül kinevetne
 
 
Komáromi karcboros pohár
 
Tűző nyár hevíti
a Szentháromság szobrát,
pihegő a csend a temető felett.
Lázadó ifjúságom nyomában
kíváncsin kacag köszöntőre
a megtért fiú szívében a Hazahívó.
 
Nézd, öreg barátom!
Falevélként pereg a múló ifjúság!
 
Történelmünk húga,
öcsénk s gyermekünk,
génsebzett unokánk
múltunkat féltőn ölelő faág karjaink
véd-árnyékában pihen.
 
A kéklő hegyek felől
kérdő hang morajlik.
Felém villan a fény.
Újkori Prometheusként őrzöm,
vigyázom gyertyavilágát!
 
Lám, ha néha mostohán is bánt
velem a megvallatott Élet,
ezüstkorom kócos gyermekeként
hallom, hogy köszöntőmre koccan
a komáromi karcboros pohár.
 
Álmosan álmodó öreg Mosónk
szelíd vize beteg szívem
ritmusára csobban.
Mit nekem csalfa Tiszának
kérész szőkesége,
a kék Dunának
történelmünk vérével áztatott büszkesége,
Komáromban nem fészkel
hiúságra a budavári gőg.
Komár várának kései gyermeke szívében
a bölcső szentsége oly szelíd,
mint a büszke végvárak korában.
Magyar!
 
Felkiáltó szavam, halld régi önmagam,
körbefon az Idő és a Tér!
 
Meszes ereimben táltosok táncát járja
köszöntőmre az emlékező első vér;
ősz hajú gyermekként érzem:
Hazatértem!
 
Meghajtom fejemet
az esti harangszó előtt,
mint azelőtt, hogy
sorsvirágfüzérnek sodort
a halhatatlan Végzet.
 
Megtért gyermekként
a költő feloldozást kéri!
Az ártéri békanyál illatára
szerelmesen szomjaz.
 
Ezüsthajú gyermeki gondolat
sötétéji fényem nappali azúrja.
Már nem gond a tébolyfertőjű
Zaklatott Világ:
e perc sortűzként villan.
Elmémben a szívem megharcolt
„szabadakarat”
 
Szülőfalum gyermeke, kérlek,
fogd meg a kezem,
keressük együtt közös jövőnkben
a Kékmadarat!
 
Vérünk verejtéke hulljon
tört ezüst pohárba;
köszöntőre emelem borom,
tűz s alkony mámorára!
 
Kuruc Istenünk! Adj békét,
hogy boldog legyen a földön,
s kéklő hegyen a merengő!
A lázas Mosó partján
a Kútfő és az Elme!
 
Szülőfalunknak egy az édesanyja,
sorsunknak közös a titka és rejtelme!
 
A vízparton táncoló cirip
megkéri az ezüsthajú Holdat,
figyelmezze Istent;
közösek az Álmok, közös lesz a Holnap!
 
Egy szív, egy test formájában
álmodik az Isten,
sodor sorsokat az Élet
Zalakomárban…
 
 
Ezüstvonó balladája
 
merre vagytok régi utcák
         régi harcok cigányzenés
         kiskocsmái
         merre vagytok holdvilágú
         kisablakok – alattatok
         szoktam állni
merre vagy te csalfa leány
         tűz etette mikor szólsz rám
 
 
         hol van az én édesanyám
         elhagyott a hitét szegő
         hűtlen rózsám
 
         hol vagy cigány jó barátom
         mért nem húzod talpam alá
         múlttaposó haláltáncom
hol vagy felhő fényes csillag
         kit az isten ígért nekem
         tanulságra egyszer eljő
 
         mennék veled messze – messze
         ítélővel a felhővel emelt fővel
         utolérlek - utolérlek megölellek
         kisgalambom tűz etette
         te – ott várj rám – ezüstvonós
         cigányangyal égi utcás
         kiskocsmában húzd a nótám…
 
 
         áldd meg Uram
 
        szerelemes a szerelem
         szilveszteri éjszakán
csillagfénye holdtükrében
hold leánya ezüst fényben
de szerelmes néz reám
 
körben koccan a pohár
szilveszteri éjszakán
éji csillag féltő fénye
ámor isten büszkesége
 
körbezár a szerelem
éjasszonyát követem
lám a fénye csapodár
 
körbejár már a pohár
szilveszteréj éjszakán
robban szana-szerteszéjjel
téli pásztor büszkesége
teli pohár életnedvvel
szememben a kedvesemmel
 
nedve párlat szeme könnyes
ezer évnek szenvedésnek
történelmünk illatának
magor apánk hű fiának
vérnek szennynek rettegésnek
öröm illat büszkeségnek
 
dalunk szárnyal át az égen
átriadva ezer éven
isten áldd a büszke magyart
s áldd az anyát, áldd az apát
áldd meg uram ezt a hazát
 
ha majd utunk végét járjuk
büszkeségünk eléd tesszük
kérjük kedved igazságod
te alkottad e világot
 
szóljon dala zeneszónak
örömszónak búcsúzónak
táncold magyar sámántáncod
borral köszöntsd új világod
 
köszöntsd újabb ezer éved
gyermekedet kicsi lányod
testvéredet büszke párod
 
istenadta teremtette
pezsgőspohár körbe-körbe
kiálts imát köszöntődre
 
szerelmetes szerelemmel
kipirulva könnyes szemmel
 
 
Fogadj vissza szülőfalum
 
Megszólítalak szülőfalum, fogadj vissza, és örökre, - ha már embernek felneveltél, megtanítottál sírni és nevetni, a gondra és örömre.
 
Rég nem öleltek engem át a komáromi gesztenyefák, én is ott hagytalak egykor magadra, de te megtartottál emberednek: hallgattam bölcsen intő szavadra, mikor emberré nevelted kuruc vérem, s utamra bocsátott magyar igazságod.
 
Te, mint minden igaz, és féltőn büszke apa mondtad: bölcsen, igazan járd az utad, végig! Ha sorsod világát te megismerted, menj a csillagokkal, fel az égig! Szeresd a földi sors megnyíló virágát, s ítéld meg te a hamis istenek hamis igazságát!
 
Én tettem a dolgom, s dolgom jól, rosszul megéltem. Ekképpen volt igaz szerelmem, és istenhitben nemzettem a gyermeket. Megteremtettem a csalódást és betegséget. Üldöztem és óvtam a sorsot, s néha, könnyes a bűnöm, elhibáztam a rosszul értelmezett dolgokat, - eleresztve simogatva szorító kezét a bölcs segítségnek.
 
Őszi fehérré szelídültek bennem az indulatok. A búsuló felhőkkel társam már messze ment, itt hagyott. A derűt a dologba már nem nagyon várom, - ütött kopott roncs lélekvesztőmmel egyedül járom még megmaradt álomországom útjait.
 
Szülőfalum! Most, mint egy örök gyermek, akinek nagyon hiányzik apja szava, és édesanyja tejmelege, visszavárom megszólító szülői szereteted! Már vágyom újból zöldben látni a téged megölelő karosi hegyeket. A kígyóst kanyargó öreg Mosót – partján ölelve lázasan megismertem a rám köszönő ölmeleget és asszonyvágyat -.
 
És a te istenedtől büszke templomod, ahol igaz hitté erősödött bennem Jézusban az isteni akarat. Hitéből hittem is, és reméltem a Kékmadarat, s talán bölcs igazságát a földi világnak.
 
Te most fogadd vissza, és fogadd örökbe saját, és sorsvilágából megtért fiadat! Tedd öledre, szeresd újból, örökre, s ítéld alkonyának szerető mosolyod, a Komáromtól búcsúzó napsugarat!
 
Te tedd véglegessé az egészet, s én a gyermeki hűséget visszaadom, hogy megkaphassam tőled a születés és halál igazságát, kegyelmét szülőhazámban, a szülőföldi temetőben!
 
 
 
 
II.
 
 
 ÉRTÜNK SZÓL A HARANG
 
 
 
 
 
Tudod, holnapra elmúlik a tegnap. Ami volt, ami tegnap történt, az csak egy dolog… de nem lényegtelen, miértünk, velünk történt. Az a lényeg a tegnapban, amit tanulságként megtartottál – önmagadnak!
 
                                                                           /A szerző/
 
 
 
 
 Kérd meg a rózsát
 
Kérd meg a rózsát
veled énekeljen
s adja neked harmatát
 
kérd a szerelemtől
tüzes Napot
ne szárítsa föl a harmatot
 
melegítsen
szélfútta felhőt
rózsadalban
simongó szellőt
 
esőjéből harmat legyen
rózsavízből dallam legyen
 
hogy a rózsa énekeljen…
 
 
madárdalban
 
télt takarón virágszőnyeg
kék már az ég olvad a jég
 
tavaszt ölel a természet
zöldellő rét vártam már rég
 
télt temető lázadások
újra éledt régi álmok
 
madárdalban virágillat
új életem jó hogy itt vagy
 
 
Hajnalarcú lányka
 
Tearózsaszirom                   rajza homlokomon
tavaszi barázda          hajnalarcú            lányka
 
hej de nagyon vágyom   hűs csókod a számon
Hajnalarcú lányka                hajnalfény virágja      
 
sárga      tearózsa                könnyeid nektárja
megszólító illat köszönöm hogy           itt vagy 
 
tavaszarcú álom               ölelésed       vágyom
sárgatearózsa        szívem                rabtartója
 
de          jó rabnak lenni         ölelni     szeretni
ambrózia         álom       csillagfény     virágom
 
 
mennék
 
mennék tündérországba
álomkaput nyitni
hús vér szerelmet
emberszóra bírni
 
mennék a halálba
feltámadást vinni
öröklét kelyhéből
nektárcsókot inni
 
 
Kérlek, írj nekem
 
Kérlek, írj nekem,
és én szeretném a szavakat,
mit küldenél!
 
Ha benned elakad a gondolat,
gondold azt, hogy ott vagyok
holdudvarodban…
 
Ott, szeretnek a csillagok,
szeretnek a nappalok,
a tőled átvirrasztott éjszakák;
s kérhetem Aphrodité vigaszát.
 
Te csak írj, ha nem jöhetsz:
a levélpapíron át – ölelsz, és én,
majd megcsókolom a papírt,
mely szerelmes kéztől érkezik!
 
 
tűzima
 
meggyötört és csapzott
férfiszemérem szólal fel zengeni
testünk és lelkünk dicséretét
 
emberillatú az éjszaka
verejtékes hajnalainkban
könnyeddel játszik ki bántja
törékeny termeted
 
fátyolos szemed hajnalpírvirágát
telt karjaid fűzfaágát
remegő kezem fond koszorúba
 
verejtékező bőrömön érzem
nedved reszketésed
csókjainkban elakad dicsérő szavam
 
óh asszonyi lélek vágyam dicsérget
tűz imával téged
vágyaink tengerében
óceánná tágul a lélek vihara
 
kristálytestedben a hajnal
zöldülő szemű vérpiros szörnyeteg
óh leány ölj vagy ölelj meg
csillagszemed hajnaltüzével.
 
mit bánom én halál vagy élet
mit is tehetnék mást ha így
csak így szerethetlek téged
 
 
égitestek
 
te vagy a büszke Holdleány
és én az örök Nap fia
én napsütte karjaimban tartalak
te holdfészket raksz az éj
szerelmes hajnalaiba
 
bíborban ringanak melleid
melengnek a tüzes napcsóvában
te nem kéred számon a Napfi tetteit
éji büszkeséged holdudvarában
 
a Napfi tüzétől követelőn csókolsz
lám kíváncsi rám a kíváncsi szád
jaj Holdleányszerelem az égi fényben
már nem is érdekel mi lesz ezután
 
 
Vártalak
 
Vártalak,
mint a reggel a Napot,
mint a múló tegnap a holnapot.
 
Vártalak,
Mint a szomjúzó a tiszta vizet,
vártalak,
mint a hűségében hívő
a tiszta hitet,
 
mint zsongó – bongó méhek
az akácvirágot:
látod, vártalak,
mint még más soha
együtt élni egy csodás világot.
 
 
csak szólj nekem
 
csak szólj nekem            és én leszek        a végzet
ha              a szerelmes szó      hiányát          érzed
 
csak szólj nekem            és én leszek      az ágyad
hol             megpihenhetsz           én elringatnálak
 
csak szólj nekem          jeged       tüzemmel oltom
remegve   ne fázz    százszor ezerszer        ölellek
 
csak szólj nekem           s a pokolba is     követlek
angyalüzenetet vinni csókkehelyből nektárt inni
 
csak szólj nekem           én   hosszú utamra lépek
ha utam végére érek   te leszel      a nyughelyem
 
 
 
Vérszerződés
 
Hogy vártalak, ne kérdezd,
nálam hosszú hajad kíváncsin
kuszálja a murai szél.
Gondolataid velem pulzálnak,
csábító illatod a távolból is
ideér.
 
Ideér s megérint,
várva téged, engem szeret,
hogy vártalak, ne kérdezd,
érezd, miért kérdezgeted?
 
Érezned, értened és tudnod kell,
ha itt felkel a Nap, veled ébred,
s ha a nappalokat kérded,
azok szótlanok: nem vagy itt!
Az üres szólamok, meg kinek, miért?
 
Hinni az emberben,
a szerelmes asszonyi vágynak:
nekem
önmagamért az egész kell
útitársként útitársnak.
 
Az alkonyest a madárdallal
rólunk szól, meg a várakozásról.
A csókjaidról, - a gyengéden lágyról,
s az akarnok keményről.
A bizalomról, a beteljesülő
Reményről.
 
Az újezredi éjszakák álmodozók.
Bennük, mint rendhagyó mesében
a törpéből is lehetnek Óriások,
s a csillagfényű csodamanók
szerelmes útmutatók.
 
Egyszer egészen ideérj!
Ne félj megtenni az esküt,
amit a szerelmes asszonynak
meg kell tennie az emberéért!
 
A kéz a kézért,
és a közös alázat
legnyilvánvalóbb szentségéért:
Az első közös vérért!
Isteni bizalomban aláírni
jövőnk Vérszerződését…
 
 
Pille szállt a homlokomra
 
         Pille szállt a homlokomra,          éjfélre jár
         Fáradt fényű lámpám    figyelmez a szóra
         Ránézek                                   a pillangóra
Pille…        pille…      több kell         neked
fáradt              szemek                 énekénél 
 
         Melegágy      és könnypatak szerelmetes
szerelem    körbe - körbe             szédülés         
pille pille szédülés     és én hogy elkérjem
istenedtől               erényednek      kulcsát     
mert velőm maghasadás        oly robbanó
oly furcsa          mi csak másoknak idegen
 
Pille            pille         halj meg           kicsit
hogy                          életre szerethesselek
 
A            derengő reggel fénye   figyelmez
homokórámon              peregnek a percek
időm        fogyó     de             én itt vagyok
fényes      csillagmanó      s mit bánom én
ha csak egy nap is    veled             az élet
élek             aztán         jöhet a búcsúztató
 
beteg           szívemben      perceg    a szú
és         mégis          holdkoszorú ölelésed
 
pillém vagy   nekem   s könnyű pilleálom
pille álmú mosoly         hajnali lámpámon
 
 
Ez már nekem is fáj
 
A kesergő könnycseppek leperegnek az arcodról, a téli Nap fényében ott csillog a bántás. Riadt szemedben fáj a néma csend, nem hallatszik el szívedig a féltő kiáltás. Nem dereng fel az ébredő reggel. Zavaros szemekkel a „sehovába” nézel. Nem is veszed észre: Könnyeid nem értünk peregnek, csak az eltévedt percnek.
Te így azt sem veszed észre, ez már nekem is fáj.
 
 
 
 
 
            Repülni utánad
 
Ha élni tudnék,
élni tudnék „veled több” életet,
nem sírnék titokban,
befelé hullt könnyeket.
Nem szoríthatnának,
fekélyes gondolatvágyak,
s a Nap fényétől látnám arcod.
Sötétségében „pihent” agyam
helyet adna
a reggelt simító napsugárnak:
Ha mindent tudnék,
repülni tudnék,
repülnék, mennék utánad…
 
 
Mikor még nem voltál
 
Én nem tudtam sokáig, mit is jelent -igazán- szeretni. Most fogod a kezem, s az én kérgesem féltve borzolja kacér fürtjeid. Érezlek és látlak! Az azúr és a szivárvány között látok, egy már nem szirént, már nem csak álmaimban, értem, miattam nevetni.
 
Látom a vágytól, s a varázstól párás íriszed, mellemen érzem szíved, és a jövőnk dobbanását.
 
Mit is mondhatnék többet és bölcsebbet az őszinte –szeretleknél-, s mit adhatnék többet a téged ölelő, kérges két kezemnél?
***
Mikor még nem voltál, nem értettem a szél sietségét, a madarak énekét, nem tudtam, miért suttognak az őszi lugason a megsárgult levelek.
 
Most már tudom, ha értelmetlen az élet, szélként, viharként rohan az arctalan végzetébe.
         ***
Már tudom, te kellettél nekem. Nélküled, remeteként, sötét erdőben éltem, s magányos társaim voltak a mohák és a fák.
 
Most már téged szolgálva földig hajolnak előtted a bükkök és a tölgyek, s a zöld levelek titkait megfejtette már a mohaágyon nyugvó idő.
***
Kedvesem! Az „álmok nem hazudnak”! Kicsi laknak, kicsi zúgnak, fehér falu meszelt szobának rabjaként, asszonyként, asszonyodként szeretlek.
 
Látod, ott fenn, az éji azúrban, a Hold és a Csillagok reánk nevetnek. Kérges kezednek puhaságát érzem, s mégis ősi erőd ad nyugalmat.
 
Hiszem szerelmed, s a szód, -nagyon szeretlek- elég! Dacos szemed fényében ég, lángol a Vágy és a Hit; számomra éji lámpásként világít!
***
A bükkök és a tölgyek, a hegyek és a völgyek, a vonuló madarak, a vad vizek s a halak, a mezei virágok, a városok, világok, fiatal és öreg, szalma és törek, ocsú és búza, a harang s aki húzza, száraz lugaslevél, a fecske, ki útra kél, kín és gyötrelem, hit és szerelem, mind – mind te vagy nekem!
***
A Nap estére nyugovóra tér, s a Hold hidegen világít. De kezed kezemig ér, s érzem, e perc, e tett, biztonság, puha s meleg.
 
Óh, te kedves, halld, e szó is beleremeg! Te vagy, és már vagyok neked!
 
 
Kicsi kéz simul a kérges tenyérhez
 
Látod, ott a kerítés melletti, őszi kikericset gyűjtő, fehér fejű Barkót, Kedves, s hallod az igazat szóló jóslatát a kakukknak, ott lenn az aranybarna-rögben?
 
Simogató csendben a magány barnaszemű lányról álmodik, álmában május-ízű a Kedves, fiatal, mint a kezdetekben, mikor még a kakukk igazat szólt, s emberarcú volt az ősz.
 
A kerítés menti magányos látomása igétlen, földöntúli Szó, mit te mégsem mondasz el, s a kétségbeesett „hiányzol” mára már barna falevélként pereg alá a rögmelletti fáról.
A Barkó járni, s látni próbál, de a mindig, egy lépés előre, legtöbbször már hátra, mindhiába a földöntúli ”itt vagyok”.
 
Kerítésbe, és fába kapaszkodva egyenesedik, de a messze vagy igazsága tüskeként simul a puszpáng illatú galagonyába…
 
A már minden hiába hangulatban unokaillatú a Csend. Kicsi kéz simul a kérges tenyérhez.
 
Már nem számit, hogy a rögben, az idő és a tér eggyé válik, s a múló élet csendes csobolypatakként hátán sodorja a Sorsot…
 
Odüsszeiám
 
Embervadak közelében
kétségtől fortyog tudatom.
Meszes csontjaim
ránehezedő terhei
épülő panteonomnak.
Prometheusom
rég nem őrzi már
hitem tüzét.
Odüsszeiámat járom
szerelmét kereső utamon,
halott asszonyszirén
halott álma kísér.
 
Időskorom őszi útjain
hidegfényben
kanosszát járok:
hogy elölről kezdjem,
már nincs erőm.
Letűnt csillagfényem
múló titkát
távolodó galaxisban
vadak kutatják
és a tudat többé
már nem értem fortyog…
 
 
Kócos hajnalok
 
Gyűrött párnák között testemet kétség marja, tarka – barka álmom országútjait egyedül járom. Néha, fel-felvillan egy kép, álom – mosoly, és én kócos ébredésekről, álmokról álmodom.
 
A hajnal harmatos szemébe nézek, de az álom csalfa, nincs velem;
s hogy a lázas álmomtól tisztul-e a látás. pusztába kiáltás; hiába kiáltom a reggeli madárnak: hess, menj! - ha nem hívja senki, nem talál oda; akkor mindhiába a kócos hajnalok kócos álom – mosolya…
 
 
A gyászév után
 
Testem zavart,
s elmém verejtékben vergődik.
         Életem tanulságreptétől
vagyok garabonciása
         e megvallatott földnek.
 
         Emberarcú halottak rajzanak
kitágult ereim párafelhői felett:
csak lassan alél bennem
a sértett és dühödt hormon.
 
Ingerhabjaimban alámerül
a távolodó Múlt:
 
Utolsó utam, mégis az első,
 
érzéseimben már
lágy fuvallatként simong
gyászom örökölt
hogyan továbbja.
 
         Garabonciás vérem lüktet.
Elmém s szívem érzi:
már nem minden hiába.
MÁR NEM MINDEN HIÁBA!
 
Asszonyillat
        
         Én de régen voltam
                            asszonytestű ágyban
                            asszonyillatával
                            telítve a vággyal
        
         Asszonytestre vágyom
                            asszony-ember ágyra
                            asszonyillatával
                            telített szobába.
 
         Melle melegére
                            csóktól csókos szájra
                            asszonytól kapható
                            isteni csodára.
 
         Asszony nélkül múlnak
                            fölöttem az évek
                            nem maradtak mások
                            csak az emlékképek
 
         Jer – gyere asszony
                            hozzám boldogságra
         hozzon szép megváltást
         kettőnk gyötrő vágya
 
 
 
 
 
 
Kései szerelem
 
Halld meg bús énekem kései kedves, ki távol vagy tőlem, s mégis oly közel; ki álom-országom otthonában fáradt szívemmel ölelkezel.
 
Halld meg hívó szavam, kellj útra: szállj szerelmes – szabad szelek szárnyán! Várlak én…
 
Magamban, s magam börtönének rabja vagyok… Nem vidítanak fel ölelő karok, csillagmezei csókok, nem ébresztenek kócos hajnalok…
Magamban vagyok, magamban élek:
 
Kérlek, légy oly szabad madár, ki ha hívják, odatalál, hol börtönömben rab lehet, kiért börtönöm ajtajából kiverem a vasszeget…
 
Madár rabként madár nem lehet. Rabőr rabként nem igazán szeret. Én a Kékmadár őre vagyok. Szerelmes múzsák, égi angyalok ülnek légszomjas mellemen:
 
Követem a Fényt, hosszú útra vágyom. Kérlek, kései kedves, légy velem! Jöjj, kései párom!
 
Szirének közt haldoklik a költő!
 
Légy ölmelegem, légy asszonyom, légy bölcső, hol újra születhetek! Légy koporsóm, - mit bánom én, temessetek! Csak jöjj, fuss, ölelj, szeress ezüstkorunk ételmének alkonyán, büszkén felvállalva a még nem kései örömöt:
 
Szerelmünk tavasz a télben. Nyárban, aszályban májusi eső: szeretni tudó, akaró, és embert felemelő…
 
 
 
 Értünk szól a harang
 
Korán szól a hajnal
a vénülő legénynek:
Fájó derékkal, isiászos háttal
hamar van a reggel.
 
Kávét kortyolgatva
füstfelhőburokban,
öreg és hűséges fotelom
karjai közül nézlek kedves;
te még, - vagy már, így
nem ölelhetsz – engem.
 
Még alszol, s én vágyakozva,
gyönyörködve nézem,
mikor elfordulsz kelet felé,
álmodban is érzékelve
a dombok mögül
kíváncsi fürgeséggel előbúvó
aranyecsettel festett képet:
 
Borzos hajad tincseit,
pihe – puha szőrzeted
helyettem is borzolja,
az ablakon át beszökő
kora nyári szellő;
borzolja a függöny redőit is.
 
Lám! Fejed felett
kecsesesen hajlongnak
a habfehér tüllbalerinák!
Simogatják, meg – meg érintve
alvó arcod, a mosolygó szád.
 
A merengő reggeli csendet
eltöri a bachi fugaként
első imára szólító,
felzúgó giling – galang.
 
Füsti fecskepár,
fehér galamb húz el
a hársfák felett.
 
Te alszol még,
én téged nézlek,
és érzem:
 
Értünk szól kedves
(de leginkább érted)
a harang.
 
 
 
III.
 
FOHÁSZ
 
 
 
Csak azt akarom megtudni tőletek: a törvény cselekedeteiből kaptátok - é a Lelket, avagy a Hit hallásából?
 
                                    /Pál levele a Galátziabeliekhez - 3. 2./
 
 
 
 Én hiszem Istent
 
Én hiszem Istent. Nem titokban mondom az imát. De nem vagyok bigott. Istenhez nyitott szívem faragott szobrokat, festett képeket nem imád.
 
Én nem járok farizeusok templomába, bennem nincs képmutatás. Hiszem, hogy a parancsolat-tudat: magadban, egyedül imádd az Urat! Keresd imahelyed, ha kell, szabad ég alatt…
 
Én csillagok hálójában mondok hálát, örömöt, - mondom bajaimat, kettesben ajánlva könnyes bűneimet Atyámnak – Ámen
 
 
Könyörgés
 
Istenem, hallgass meg!
Áldásodat kérem:
Döntsd el élettelen sorsomat,
vagy átkozd meg
gyűlölve - Emberi lényem…
 
 
Nappalok és éjszakák
 
Én szabadnak születtem,
mégis rabmadár vagyok.
Bezárt a sötétség,
nem engednek a hajnalok.
 
Nem tudom széttörni
a börtönöm ajtaját:
bilincsemnek súlya van:
nappalok és éjszakák.
 
Nem hoz a hajnal, fényt,
nem világítja az éjszakát:
Uram, tiszta az én lelkem,
elfelejtette már indulatát.
 
Átölelné a Napban a Fényt,
már rabbá tenné az éjszakát,
dalt dalolna kék égen át:
a hajnal bíbor indulatát…
 
 
 
Álmodik a magány
 
Mérges beletörődéssel
alkuszom Istennel.
A jó és gonosz
harcok után álmodom.
 
Egyszer
nem leszek vesztes.
 
Kérlek Uram, így legyen!
 
 
Isten veled énekel
 
Oly csendes ma az éj, mégis szörnyű, majd minden zaj elveszett. Angyalezredeiddel Istenem énekelj, zenélj, mert dal van a szívedben – hát lelkünk rajta, ha dalod hamis:
 
Szóljon, zengjen hát itt a földön is az égi ének – mint egykor örökként ígért – ma és holnap is! Ébredj hétalvó világ! Lásd, halld, a szeretet szeretni vágy!
 
Lágy hangfutam, fuvola szól – szélben szárnyal a dallal. Versenyre kél velünk éneklő kéklő madarakkal.
 
Dalban ébred a Nap, s még kíváncsi csillagot simogat a szellő. El jő, már egy felhő szélén énekel a Holnap.
 
Dal van a szívedben – hát harsogd, énekeld te is! Legyen az égi dalban az ég és föld – egész:
 
Nézd! Isten veled énekel, s idenéz…
 
 
Esti imádság után
 
Már elmondtam a Miatyánkot,
mondtam Áve Máriát,
nem találom igazságom,
szemeimre nem jött álom.
 
Életemet rendezgetem,
a múltamat áttekintem.
Volt-e múltam, becsületem,
s lesz-e jövőm, van jelenem?
 
Hol van az én akaratom?
Isten hitem nem tagadom,
nem tagadtam sorson át;
kértem áldást gyermekeimre,
felvállaltam bűn porát.
 
Istenem,
ki gyermeked feláldoztad
az Eredendő Bűn miatt,
Jézus után
ki vív csatát Luciferrel,
pokoltűzzel föld alatt?
 
E földre jön-e béke,
s mért gyilkolnak az emberek,
vagy embereknek elnevezett
pokoltüzű Luciferek?
 
Mikor leszünk egyenlőek
a Teremtő asztalán,
s mikor jut majd az egyenlőből
mindenkinek, igazán?
 
Igazság és egyenlőség
mikor válik igazzá?
Mikor lesz a földi bőség
egyenlő lehetőség,
s a könyörgés vigasszá?
 
Könyörgöm,
és kérlek Uram,
tedd látásom tisztává!
 
Adj reményt és igazságot,
bűneimben vigaszságot,
meleg ételt az asztalra,
adjál áldást nyugalmamra!
 
Add meg nekem lelki békém,
s adj szerelemet, újat, másat,
tiszta szívet, büszke társat!
 
 
Életerőt, egészséget,
s békességet a világnak!
Igazságot igazságnak!
 
Ha majd
utam végén járok,
bátran mondok Miatyánkot,
mondok Áve Máriát.
Uram, bátran eléd állok,
te tudod az Igazságot!
Én elfogadom ítéleted!
 
Ámen
 
 
Fohász
 
Uram, adj erőt az úton végigmenni,
hogy földi dolgom betudjam, fejezni!
 
Ura, adj erőt, erős tudjak maradni,
szeretetből, kalászost tudjak aratni!
 
Uram, adj erőt a földi világnak sátán
keresztjét levetni - Új Ember fiának!
 
Uram, adj erőt, hogy csak igazat lássak!
Uram, fogadj magad mellé földutam végén
 
társnak!
 
 
Uram! Hogyan tovább?
 
Uram! A te kegyelmedből hiába tavaszodik ki újra meg újra, hiába öltöznek zöldbe, aztán hiába virágoznak a Csengery úti hársfák, mi, kik a te kegyelmed által itt (és máshol) élünk, újra meg újra tévedünk, vétkezünk, bűnbeesünk, - akarva, vagy akaratlan. 
 
Bocsáss meg nekem, hiszen én sem különböztettem meg a tavaszt az ősztől, a miértet a miért nemtől! Pedig időm végét járom, s csak te vagy a tudója, merre visz az utam, s mikor lesz majd vége… hogyan lesz majd vége…
 
 
Uram! Akarattal, vagy sem, része voltam s vagyok az árnyéknak és a bűnnek. Alkotóelemeimre, atomjaimra szedett a láthatatlan patáslábú és köre. Hogy mi végre maradtam kegyelted mindezek ellenére, azt csak te tudod Uram. Ami az én hátralévő földi életem része, az a Te egyedüli ajándékod és kegyelmed!
 
Te vagy a titkok tudója, és ennek a rám eső felelősége, az én viselkedésem felelősége! Az én tőled kapott ideiglenes kegyelmem a végső utazás, az Ítélet előtt…
Uram! Könyörgöm, bocsáss meg nekem, gyengének s néha igaztalannak!
 
Zsenge vetéskoromban nem vett gondjába kertészem, sodródtam a szélborzolta magára hagyott levéllel – bár ez önmagában, csak magyarázkodás, nem magyarázat. Vétkeztem. Hibáztam. Hagytam magamat befolyásolni, s nem tudtam mi végre az igazság és az igazságtalanság. Nem tudtam, mi a tett, nem tudtam (vagy csak nem akartam tudni) mit teszek.
 
A te kegyelmedből a kezdet után jön a bizonyság és a kétség. Az értelmes, örök életre teremtett homo harca, bizonysága csak az igaz ígéret érdekében. Igaz, a te ígéreted a végső valóság. Hit és nem hit kérdése. Én hiszek benned Uram, s hiszek a túlvilági Csengery út, virágzó hársfáiban is.
 
De beteg vagyok, gyenge és sokat kísértett. Az is igaz, leginkább magamnak (mint mindannyian) köszönhetem nyűgöm – bajom, mint ahogy tetteimnek csak én lehetek az egyedüli vádlottja, - de élvezője is…
 
Uram! A te Fiad már bizonyított. Én csak bizonygatok. Fiad áldozataival, tanításaival megmutatta az Utat és az Igazságot! Nekünk, miattunk, tévedéseink, vétkeink és bűneink miatt, a megbocsátás, az Örök Élet érdekében!
 
Én néha tévelyegtem, s kerestem az igazságot. Mi az én, a mi nehézségünk ahhoz képest, hogy Ő a vérét, a földi életét adta a hitetlenek, a gyilkosai kezébe – értünk, miattunk, s múltunk szégyeneinek megváltása, eltörlése érdekében! Hitünk érdekében! És mi mégis legtöbben hitetlen Tamások vagyunk…
 
Uram! Így, utam vége felé (gondolom én, tán ezt is tamáskodva) nagy az én bűnöm, vétkem, szégyenem! Gyenge és gyarló voltam! S hogy már erőm fogyóban van, a földi korom szerinti életem vége felé járok, a bűn és bűnhődés tudatától egyre gyengébb leszek. Kitéve az elmémet és énemet ilyennek meg az olyannak, pedig az ilyen és olyan nincs is. Kisbetűs sátáni találmány. Nem segít ellene – leginkább miatta, csak a hozzád való könyörgés Uram!
 
Nézz reám, vessd rám figyelő tekinteted, onnan az ismeretlenből, onnan a végtelenből! Onnan, a te távoli birodalmadból, ahol te mégis közel vagy hozzám, hozzánk! Érzem szíved szeretetét, hallom dobbanását! Mostanában még álmodom is, talán az arcod is látom.
 
Olyan nagyapám féle tekinteted. Meleg, jóságos, és mégis szigorú. Az illatod meg olyan jó pipaszagú. Mert érezlek is itt a közelemben. Vagy nem, csak nagyon szeretném, ha ez így történhetne.
 
Kérlek, bocsáss meg nekem, és adj erőt vétkeim, hibáim, bűneim felvállalásaihoz, leginkább, leküzdéseikhez! A továbbiak megelőzéséhez! Kérlek, segíts, hogy hátralévő földi életemet hitben, hitelesen, békességben, koromnak megfelelő egészségben, magam s mások követendő tanulsága szerint, boldogan élhessem, családom, igaz barátaim körében.
 
Uram! Könyörögve kérlek, vigyázz a gyermekeimre és az unokáimra! Övék a földi és égi jövő. Övék a te hited. Övék lehet a te megígért országod. Övék az én életem tanulsága. Övék az első szelet kenyér, az első gyümölcs a fákról. A csobolygó patak vize, s az első érintés élménye. Az éjből előbúvó Hold csillogása, s az ébredő hajnali fények langymelege.
 
Vigyázz a velem élő hites és hiteles örök nőre! Társamra, páromra, ki legközelebbről hallja lélegzetem, szuszogásom, beteg szívem dobbanását, aki majd legvégül a te kegyelmedből rám ölti majd az útravaló ünnepi ruhát.
 
Kérlek, figyelő szemeddel vigyázz és figyelmezz jó Uram rokonaimra, barátaimra, s minden jóakaratú emberre, mert az életnek és kegyelmének csak akkor van értelme, ha a Szülő példát mutat és felügyeli a cselekedetet…
 
Könyörögve kérlek Teremtőm, Uram, minden eltávozott földi szerettemet, halottamat a te igaz kegyelmedből részesítsd az örök élet igazságából! Hitünk értelméből, a feltámadás szentségéből, hiszen nagy vagy és dicső Uram! Hiteles vagy, bölcs és igazságos! Irgalmas, aki a legnagyobb kegyelem birtokosa! Uram kegyelmezz!
 
Irgalmazz nekem Uram, hogy könyörgésem meglelhesse tanulságát és igazságát. Kérlek, részesíts a megbocsátás és kegyelem szentségében, erősítsd meg hívő szívemet, s tedd látásom az igazságban tisztábbá!
 
Te vagy az egyedüli igaz, te vagy az Igazság és te vagy a Hit! Segíts Uram, hogy tisztességes küzdelmet vívhassak a kísértővel Hitem, Családom, Hazám, az örökkévalóság, az örök élet érdekében!
 
Tudom, vallom és vállalom az igazadat Uram. Te ismered és érted az én napi küzdelmeimet, kétségeimet, talán már nem is hiábavalóságaimat. Hadd járjak Uram a hosszú, igaz Úton, még ha tele is van nem a földön kitalált feketeárnyú akadályokkal! Az akadályok azért vannak, hogy leküzdjük őket a csak tőled és a Hit által kapott segítséggel!
 
Csak egy út vezet hozzád a földi labirintusból. De ez az út ki is van világítva! Kinyitom hát szemem, megpróbálom megkeresni az isteni fényt, a Világosságot…
 
Ugye segítesz Uram? Nekem, nekünk, mikró-porszemnyi ember-valóságoknak? Hiszlek, hiszünk, kérlek és reméllek, kérünk és remélünk! Hogy mit is kell ezért tennünk? Merre és hogyan? Kivel és mikor? Mikor és meddig? Sötétben vagy fényben? Kérlek, Uram! Hogyan tovább? – Ámen