Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az ősz gyorsan hervadó virág

2012.07.22

 

 

 
 
Riersch Zoltán
 
 
 
 
 
 
 
Az ősz
gyorsan hervadó virág
 
 
 
 
 
 
  
 
 
                        Tizenkettőt mutat a toronyóra
 
Megyek ki a hétközi napból.
Úgy nő lépteim hossza,
mint, nagyító alatt az árnyék.
Még egy - tört, szürke pillanat:
már nem csak a sötét mozdulatlan.
 
A Berzsenyi utca fülesbaglyai
megvetően és kérdőn néznek
egy magányos álmatlanságban
szenvedő ifjú feketerigóra –
 
vaksi szemük riadttan rebben,
mikor éji ércesen éjfélre kondít
a harang, - s tizenkettőt mutat
a Deák - téri toronyóra…
 
 
 
Megbocsátok
 
Mondod –
nincs miért.
Mit tehet,
aki nem vak?
 
Makacs az igazság.
Én megbocsátok
a nem is kevés -
semmiért és mindenért…
 
 
 
 
Az Úr az én pásztorom
 
Van otthonom.
Van illata.
Van, ki esténként
lekapcsolja a villanyt,
és… aztán…
 
Miért félnék a sötétben?
Az Úr az én pásztorom.
 
 
 
 
Múltam öröksége
 
Néha úgy érzem,
üresnek tűnő batyuval
ballagok kifelé
a lassan már tovatűnő
megőszült évekből.
 
Mosolygós és könnyes,
szelíd és néha vad,
mégis árva ifjúságom
nehéz terhét –
nehéz sokáig cipelni.
 
Egy szál gyertya fényében
borostás arcon borostás gondolat.
Emlékszem a téglavörös és fehér
muskátlik, az égkék petúniák nászára:
Múltam öröksége…
 
 
 Ima köszönti a naplementét
 
Vissza, visszatérő álmaim tornyán
magas templomi kereszt fészkel.
 
Délceg bujazöld vadgesztenyefák
szólítanak esti áhítatra.
 
A felzúgó nagyharanggal
felesel a kicsi giling-galangja:
 
Isten ítéli az ember napi tettét,
ima köszönti a komári naplementét.
 
 
 Néha benövi a fű az utat
 
Egykor belsőd otthonába hívtál
hosszú utadra ifjú útitársnak,
 
mint a Hold az éji végtelenben
a sápadtszemű csillagot.
 
Reggel már nem voltál.
Könnyet ejtett a feketerigó.
 
Pedig, ahogy az élet elvonult –
a végtelenben még szebb leszel.
 
A lélek nem hal meg, csupán a test.
Csak néha benövi a fű az utat…
 
 
 
 A Fény nem azonos a világossággal
 
Igaz, néha ráncos redőjű homlokkal,
a vágytól - és szerelmi láztól
meggyötört arcra ébred a reggel,
 
de az esendő hajnali pillanat
megtanult a párás, pőre csendben
kakaszóig lábujjhegyen járni.
 
A sötét mögött maradt csillagnyoszolyán
éji fények násza utáni álmot alszik
a Fiastyúk és a Göncölszekér.
 
Az ezüstfényes sötét, kékes szürkületbe,
pirkadó, vereslő, reggeli bíborba vált.
Uram, a Fény nem azonos a világossággal,
 
lám, mégis, milyen csodálatos a Világ!
Nem hiába tetted, amit tettél… -
Pokolba süllyed, ha hitvány a gondolat.
 
 
 
Hit az Úrban
 
Kinek lelkében
nyoma sincs az Úrnak,
üres, elhagyott ház
 
A Teremtő mosolyát
esti imáimban viszontlátom
halott anyám arcán.
 
 
Pillangót kergettem
 
Pillangót kergettem.
Látom a rétet…
Nemcsak sárgát,
Zöldet, pirosat, kéket.
 
Méhcsókolt mezei virágok
örömkönnyeim tanúi –
cseppjei lucernára s szénára
cseppenő gyermekkori csodák.
 
 
 
A volt nincs tovább
 
A szürkület rám esteledett.
Elmúlt. A volt nincs tovább.
Gyermekkor. Bohó ifjúság.
Felperzselődött lépteimnek útja.
 
Nedveimből nem fogan több élet,
se pőrére vetkőzött gondolat.
Szilánkokra tört homokórában
nem pereg a homok.
 
Tovább megyek – semmiség.
Már a Föld sem forog talán.
Összeszorított kezeim, zárt tenyerem
nyílik - s tovarebben a Semmi.
 
 
 Ózon
 
Megálltam az üres utca
szélfútta sarkán –
megvárom, míg a lámpa
zöldre vált.
 
Tüdőre szívom
a ma csendes Ady utca
busz - gázas ózonját.
A lámpa ismét piros.
Fel-feltör belőlem a köhögés,
olyan vérfélét köpök.
 
A nyolcas és a gáza elment.
Olyan nagy a csend, hogy
minden üvölt körülöttem.
 
 
 Isiászom
 
Istenemre, ha fáj is,
leghűbb társam,       
nem akarom, mégis jó barátom,
napi keservem:
húsomat s csontomat marcangoló
fáradhatatlan isiászom.
 
Ha nem lenne – lehet,
színesebb lenne a világ,
de van, én a frásztól nap, mint nap
színes fájdalmat szikrázó
csillagokat látok.
 
 
 
Szürke világ
 
Szürkül az alkonyat.
Megkopott színe
a mezei virágnak.
 
A Nap aláfordul
.
A világ rá sem csodálkozik
saját fakóságára…
 
 
Én, Te, Ő
 
Én voltam.
Te még vagy.
Ő meg kisbetűs istennek
képzeli magát.
 
Én hittem.
Te ezt elhitted.
Ő meg fel akarja építeni,
 
amit Mi közösen
rég felépítettünk…
 
 
Emlék
 
Egykor levetkőztettelek
huncutkodó szemmel.
Szerelmes szerelemmel.
 
Ma már a szexi ruháidat is
magad veszed… -
azt még látom,
le és fel.
 
 
 
Folytatása következik
 
Te elkezdted.
Én folytatnám.
Nem hagyod.
Hol az igazság?
 
A valami a semmi ellentéte.
A semmi láthatatlan.
A láthatatlan megfoghatatlan.
A megfoghatatlan -
kiknek közös, kiknek cél.
Hol isteni, hol istentelen.
Folytatása következik.
 
 
Még vagyok
 
Vagyok. Még vagyok.
Egyedül – többedmagammal.
 
Néha rácsodálkozom
a valamiért meghasonlott világra,
többedmagammal, mégis egyedül.
 
A magány rossz tanácsadó.
Tanácstalan is vagyok.
Még vagyok.
 
 
Valóság és valótlanság
 
Minden fontos –
istentudjamiért – újra.
És minden haszontalan.
 
Beszélgetés és szeretkezés
az élőnek tűnő halottakkal
és a halottnak tűnő,
kifacsart élőkkel.
 
Valóság és valótlanság,
valamiféle naplemente,
valamiféle múló élet
kopott kapualjában.
 
 
 Tükör
 
Ha néha kíváncsiságom
balgán bűnözni vágy,
kacér szemed a tükröm.
Fel felpislant benne két,
egykor kék, ma már
szarkalábas szemem.
 
Szakállas szám sarkában
még ott bujkál a csókok vágya,
de te ma már a minapi ifjúságom,
a múlt, s a tükör párja vagy:
Benned látom a kimenetelt
még megmaradt mindenemből…
 
 
 
Fakóság
 
A fehér árnyéka
szürke és fekete.
A felkelő Napé is.
 
Színtelen Nap.
Színtelen ok.
Színtelen – le – menő.
 
 
 
Seperi a huzat a Fő utat
 
Jobbról s balról
seperi a huzat a Fő utat.
A Deák téri fák
izmosan kacska ágkezeiből
kitépi az őszi szél a megsárgult,
foltosanrozsdás faleveleket.
 
A fáradtan hunyorgó októberi Nap
még megmelengeti,
s megborzolja néha
a kurukkoló galambok foltos tollhaját,
de már párakékes füstöt húz maga után
a kerregő, harákoló busz, a sárga hatos.
 
A fák mögött az égre törő
délceg templomtorony
beletöpörödik az őszbe,
az aligködmögül lassan kikandikál
a Mindenszentek hava.
 
 
 Tavaszi megtisztulás
 
Tavasszal ki érzi a széna illatát?
Lecsukott szemeim mögött
nem érzem testem ernyedését.
Mégis, régóta ébren alszom,
álmom fikció, vágyott valóság.
 
Tavaszi záporként hull a könnyem.
Megtisztítani önmagam
belefekszem a márciusi sárba:
kikel, mi kikel, bimbós az orgona,
összenő, ami összetartozik.
 
Szemem rebben, majd nyílik.
A pislákoló gyertya oldja a sötétséget.
Visszanézek – már nem látom az elejét:
Ha, elmondanám, se nagyon lenne,
aki biztatna - s hinne benne:
 
Még élek, de ha nincs halál,
nincs feltámadás sem…
Lám, zöldell a fű, s imitt amott
a kiskertekben vetik a magot,
s a rigók hazavárják a fecskéket.
 
 
Gyűrű versek
1.
Két kis gyűrű a párnánkon,
két kis könnycsepp szempillánkon.
Arany gyűrűk, gyémánt könnyek:
boldog percek, s évek jönnek.
Két kis gyűrű a párnánkon,
rózsa virul az orcánkon:
boldogságot, s kéklő eget:
ezt kívánjuk mi - gyerekek.
 
2.     
Két kis gyűrű, csengő bongó,
két kis gyermek, pörgő forgó.
Fehérruhás rózsabokor.
az arcokon boldog mosoly.
Fehér ruha, rózsa ara,
büszke anya, büszke apa,
zengve zengő giling galang:
esküvőre szól a harang.
 
 
Összeér, ami összenő
 
Jeleket karcolok jeltelen papírra.
Mi lesz a sorsuk, Isten a tudója.
Betanult szignó, önéletrajz,
vers, esetleg szerelmes levél.
Kezdet, melynek sosem lesz vége,
ha összeér, ami összenő…
 
Múló gondolatként
 
Lassan, ahogy megy le a Nap,
fájós térdemig ér a szürkület.
Hetedik évtizedem koraestjén
hajam is, szakállam is szürke.
 
Nem vagyok már holmi
földi törvények rabja.
Ujjaim közt nem forog már
betűformát a kék ceruza, piros toll,
A computer billentyűje lélektelen szablya.
Múltamat gyötri, jelenembe hatol.
 
Körön kívűl kísértetként élek,
moharuhában gondtalan:
az égig érő fán bérlőként lakozva,
múló gondolatként boldogan…