Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az Idő fogságában II. rész

2011.05.06

 III.

Veled halok szenvedéllyel

 

 

 Sehová a semmiért

 

Kitomboltam magamból

a szerelmet.

Tudatom, testem

izomláztól ténfereg.

 

Valahol a távolból

kajánul fintorog

ami igazából sosem volt:

megvénült testemmel

kopott asszonyisten oltára előtt

látomást, fantomot látva térdelek.

 

Vágyam halott.

Magját nem őrli már se szél

se szerelemmolnár:

Úgy voltál nekem, hogy

igaz s valódi sosem voltál.

 

Messziről jöttél,

s már a távoli messze vagy:

Lassan én is tovamegyek,

óh ti villámot szikrázó egek:

sehová a semmiért…

 

 Álmodj égi társat

 

Alszol – e még síron túli Kedves,

vágyod – e, látod – e igazad,

látod – e az ősz, reszkető embert,

küldesz – e számára Kékmadarat?

 

Haragszol – e még az önző igazára,

hallgatsz – e ott fenn hívó szavára?

Álmodj csak Kedves, álmodj boldogságot,

halhatatlan szerelmet, igaz igazságot!

 

Álmodj új szerelmet, gyermeket és vágyat,

kérj simongást, meleget, szellő fútta lágyat,

ringatón ringó ágyat, - szép legyen és igaz:

álmodj égi társat egy igaz Kékmadárnak.

 

 

 

Vágyam, jer, gyere

 

Idős ujjaim násztánca,

csendes, ritmikus mozgása,

 

már ráncos, reszkető kezem,

tenyerem le s fel ingása,

 

nedve s ingersüllyedése,

arcod titkos ránc-simítása,

 

s hetyke melled puha fészke,

arcod pírja, sötétsége,

 

szemed vágya szemed fénye

könnyeim rejteke:

 

őszi vágyam jer, gyere,

téli vágyam, jer, gyere!

 

 

Veled halok szenvedéllyel

 

Egykor pihegve zuhantunk

öled mélyébe kedvesem,

ma valóban távol a messzeség,

már nincs hová, és nincs miért.

 

A csókok íze távolít,

úgy pislákol a gyertya fénye,

mint szemed kékje, -

s feketéje, - a mély mélye.

 

Egykor hittük, ez kezdet,

és nem lesz soha, soha vége.

Mint a Nap – bús lementébe,

fenséges e pusztulás:

 

A sötét éjbe emel a szó,

fekete lyuk, űri métely,

s a csillagok részletében

veled halok szenvedéllyel.

 

 

Frissítő szellő vadsága

 

Jer, kedves, jer velem

fűszálat rágcsálni,

 

csókolni, csókolni, csókolni

az erdei tisztáson, -

 

feltárni melleid kerekét,

forró öled mélyét,

 

átélve a tavaszi zápor dobolását,

a frissítő szellő vadságát,

 

és simogató szelídségét,

hogy ne csak az emlékeimben

 

élj tovább fűágyra terülve,

fűszálat rágcsálva csókolózás közben.

 

 

A szerelmet már elűzöm

 

A szerelmet már elűzöm – daccal,

bár visszavárom minden tavasszal,

s kéklő május virágzik a kertben,

szélfutta, rideg tél él a szívemben.

 

Még vágyom ízed, hattyúnyakad,

ölellek csókkal, - ruhád szakad, -

hályogot kéne vetni szememre,

kérlek mégis, kedves, ülj az ölembe!

 

Hadd érezd kezem vénülő fogását,

hadd halld az ősz férfi halkuló sírását!

Hadd érezd fáradt szemének melegét,

hadd mondja neked: nagyon szeret még!

 

A szerelmet már elűzöm váddal, daccal,

Bár visszavárom még minden tavasszal,

ősszel, télen, a Nap - perzselte nyárban:

de már csak az álom él e kései vágyban.

 

 

IV.

Tavaszváró

 

 

Tavaszváró

 

A téli köd homályában

alászáll a szutykos este.

A távolból kürtöl a hatos,

az üres sárga busz fara

salsát táncol a hóban.

 

Az Eötvös tér vacog

fázós csillagruhájában,

vállán a sárga lámpák fénye

majdnem aranyhermelin.

 

A Fő úton baktat

két apró gyalog,

két szál gyufa-árny,

mögöttük vonyít egy

magányos korcskutya.

 

A Felsőtemplomi harang

szóra bírja az álmos galambokat:

téli éjre kondít a giling galang.

 

Százfelé törik a téri fa

fagyos hótól vastag ága:

 

odébb rebben két vagy három

éhes, éjfekete kánya, -

 

csendbe borul város.

 

A távolban a még hófedte

Szentgyörgyvári - hegy

lassan szóra bírja a tavaszt…

 

 

Kankalin - dúlt sárga

 

 

Kitátanám a szám a tavaszra.

Jötte elragadott álmélkodás.

 

E száj a szó után nyitott a tájra.

Ráköszöntött a világra a hó virága,

 

A kékesen s lilán kacér ibolyavirág,

a napsütte délben dalra kél a világ.

 

Szám becsukom füttyenteni készen,

Hangom trilla, friss, üde tavasz-madár.

 

A hó elolvadtával jött a tavasz, végre:

Zöld, kankalin dúlt sárga már a határ.

 

 

 

Itt a tavasz, itt a tavasz

 

A tintakék éji kéj sötétet

egy  pillanat alatt feledni vágyva

a nyújtózkodó horizonton

bíborban pirkad az ifjú  másnap.

 

A réveteg hajnal szemében

száz s ezer szikra lobban,

napfényfáklya gyúl a világra:

 

a reggel dalra fakasztja

a pihegő pacsirtát,

s a remegő feketerigó

rárikolt a százszorszép

sárga, piros, kék virágra:

 

itt a tavasz, itt a tavasz!

 

 

 Szilaj szél vágta

 

Bachi fuga, szilaj szél vágta,

hinném, végre már tavasz van,

 

s a zöld fűszálak között megbúvó

nyolcpettyes katica hol dobol,

 

hol társával vad és buja táncra kel,

s a tücsök ciripelő száján megszólal

 

a sárga s kék virágból szőtt hárfa.

Bachi fuga, szilaj szél vágta,

 

sárga s kék virágokból szőtt hárfa, -

mily csodás hangok, mily csodás zene

 

a kikelet jötte, a tavasz első üzenete!

Újjászületése az isteni kezdetnek…

 

 

 Kikelet

 

A téli csönd nesze

halott gondolat.

A tavaszé zeng,

harsog, kiabál,

hasítja a földet, az eget.

 

A téli égen

nem világít a Nap,

tavasszal már lángol,

felém kacsint, integet.

 

A téli táj, a kert

halott virágok

halott temetője,

mementó,

múlt üzenet, -

 

a tavaszi határ zöld,

piros, kék s sárga:

tobzódó paletta,

üde pajzán kikelet.

 

 

 Mikor kankalinkék és sárga volt

 

Felzaklat a sosem múló januári tél.

Türelmetlenségem égeti a belsőm.

 

Belülről jön, mint a magányos gondolat,

szemközt a türelmes tavasz valósággal.

 

Kimostam belsőm téli szutykát,

mégis látszanak a foltok.

 

Birkózom a fagyos erénnyel -

s lassan belém költözik a csend.

 

A téli éjben jégben fészkel a feketerigó.

Rég nem felesel vele a szemtelen cinke.

 

Istenem, rég, de csoda – csoda szép volt,

mikor kankalinkék és sárga volt az égbolt!

 

 

Ősz fejemen hetyke tavaszi kalap

 

Lassan feszes íjjá hajlítja

a fürge feketerigók súlya

a rügybe pattanó hársfa ágát,

rég feledőben a karácsony titka.

 

Az óévi utolsó éjszaka méla búja

életre kelti napsütte tavaszvágyát

a vidáman turbékoló gerlepárral

szemező szemtelenül ifjú párnak.

 

Rigófütty, hétágra süt a Nap,

ősz fejemen hetyke tavaszi kalap,

kopogó lépteim egykori sántasága

újjászületett ifjú suhanc sietős lépte.

 

Isten pompás természettemplomában

tavaszköszöntésre ereszkedem térdre,

csillogó szemekkel felnézek az égre:

tavasz van, tavasz van már – végre!

 

 

V.

Mintha mindig vasárnap volna

 

 

 

Ruhám sáros

 

Ruhám sáros.

Beázom, mint a ház.

A rozoga tetőn túl

a csillagok erdejébe

fészkelt a boldogság.

 

Ruhám sáros.

Őszi esőben álmodom

a tavaszi megújulást.

 

Ruhám sáros.

Vajon hová leszek,

ha már névtelenül,

megérkezem valahová?

 

Ruhám sáros.

Megérkeztem.

Hiányzik az estéből

a Hold delejfénye.

 

A torz élet rejtélye

túlvilági világosság.

Ruhám még mindig sáros.

 

 

 Régi történet

 

Úszómester

és pék akartam lenni.

Sosem küldtek kapálni,

hiába akartam.

Régi történet.

 

Szerettem utazni, de

az állomás távol volt.

A távolból hallgattam

a kattogást.

Régi történet.

 

Vonattal jött a szerelem.

Vele is távozott a kedves.

Nem volt az ifjú türelmes.

Régi történet.

 

Micsoda nappalok,

micsoda éjszakák!

Gyermeki reggelek,

borgőzös cimborák:

tovatűnt szerelmek,

tovatűnt ifjúság.

Régi történet.

 

Megy a gőzös, ment a gőzös

s jött a gőzös - Kanizsára.

Nem megyek én

már máshova, más határba!

Hmmm… majd visznek...

elmenőbe keresztúri temetőbe,

egy más világba:

 

De ez egy másik történet.

 

 

Levél unokáimhoz

 

Boldogságban született

ifjú gyermekek vagytok,

tőletek zene a sírás,

dallama van a szónak.

 

Boldogságban született

gyermekek vagytok,

tőletek ünnep az ünnep,

bölcsőben ringó szeretet.

 

Megköszönöm a sorsnak,

hogy nagyapa lehetek,

csak ne lássak többé sírást,

könnyet ne sírjon szemetek.

 

Ha elestek, ha fáj, dühöngjetek!

Attól válik az akarat igazi tetté,

csak ne sírjatok többé,

ne könnyezzen szemetek.

 

Ha majd elmúlnak az évek,

ha már nem lesztek gyerekek -

emlékezzetek a dühöngő szóra,

igaz felnőtté, emberré lettetek.

 

Aki örökségétől emberré válik,

nagyapós bölcsessége a múlt,

értelme volt a vigasztaló szónak:

teljessé vált múlt, kerek a holnap.

 

 

Múltam terhe

 

Múltam terhével,

jövőm tervével

bűn - ruhában

állok az Úr előtt:

halk mea culpa paródia

rebben riadtan a számon.

 

Múltam hol súlyos,

hol súlytalan terhe

nem lehet igaz,

valódi terve jövőmnek,

de a fény és az árnyék

játékában színét veszíti a tudat.

 

 

Más vagyok

 

Más vagyok, mint aki

nem hasonló hozzám,

más vagyok, mint akit

az igaz szó vadít, elűz.

Más vagyok, mint

holmi celebek, nagyok,

mint a kortárs divatpapok.

 

Másként más, mint

a kicsorbult velőtlen gerinc,

mint az utolsó pillanatban

kábult bódulatban élő.

Más vagyok, mint aki más,

a semmit, nem a mindent kérő.

 

Más vagyok, bár néha

szívesen halnék veled -

más vagyok, mert

a rám talált képzeletben

hinni tudok az egykor

oly véges végtelenben…

 

 

A kortárs szemét

 

Ha arra gondolok,

a kapuk alatt alvó

hajléktalanok

a kukák vértestvérei,

tudatom a fejét falba veri.

 

Hogy nem lépte túl a világ

rég letűnt idejét!?

 

Törött padon alszik a férj.

Büdös kukák között a nő:

Eggyé vált a jelen, – és a múlt idő.

 

Hogy Isten néha becsukja a szemét?

Nem véletlen, ha

az embernek nevezett

kortárs - szemét.

 

 

Csak Isten ítéljen felettem

 

Kóc hajam szélfútta.

Lábam porbakancsos garabonciás.

Messziről jöttem,

s tán messze megyek.

Nem kérdezték - miért,

Nem kérdezték – minek.

 

Én tudom, az élet ítél,

több már a valódi,

több már a sok,

mint a semmitmondó semmi.

 

Időm rengeteg, mégis parány, -

tudom - tettem, amit tettem:

 

csobolygó víz, surranó ér, patak,

robajló ég, vad fergeteg:

csak Isten ítéljen felettem!

 

 A kérdést sem érted

 

Néha egyedül vagyok

magammal,

nem én, az élet ostoba.

Vagy ez jajkiáltás?

Játék a magányos szavakkal,

ha nincs kihez, és miért

sietni, menni - már soha?

 

Még lenne bennem vágy,

álmom ágról ágra léptet:

mégis, egyedül vagyok

szemben magammal,

hogy miért, te sem kérded.

Hibás feltevés: a kérdést sem érted.

 

Távolodom

 

Még néhány hónap, -

majd ingyen utazom a buszon.

 

Hatvanhárom vagy hatvanöt év,

egy idő után - mindegy.

 

Az Idő hol felemel,

hol egyre vadabban

 

érzékelteti velem

egyre több nyavalyámat.

 

„Tettem, amit tettem”-

hol temettem, hol életre leltem.

 

Siker, kudarc, nász, aztán csend.

 

Rég nem cseng már fülembe

az életet jelentő iskolacsengő.

 

Lehet, hogy valóban

meg akartam váltani a világot,

 

de ki látott már halandót kalandozni

a hamis halhatatlanságban?

 

Így múlik el, ami sosem volt dicső.

Felszállok a távolsági buszra.

 

Kérek egy regisztrációs jegyet.

Távolodom.

 

A Szó táplálja a szeretetet

 

Az életem alázat - fa,

avarpárnára hullajtja száraz leveleit.

Az ősz rozsdabarnán virágzik.

Így a vége felé

már késve kel fel a reggel.

 

Sötét az éj – apám sehol.

Anyám tejillatát is tovasodorta

a vénségére megszelídült Idő.

Hatvanhárom év.

Hatvanhárom születés és halál.

 

Hatvanhárom ölelés.

Hatvanhárom mondat.

A Szó táplálja a szeretetet.

Még van miért, -

hát ölellek, s írok tovább…

 

Mintha mindig vasárnap volna

 

Ki - tagadod létét az értelemnek,

a hitesnek, és az igaz hitnek,

el kell, el kell végre hinned:

hiába a törött torztükör,

nem testvére a tűz a víznek!

Nem testvére a tűz a víznek!

 

Ha megszólítalak téged,

Apám felel vissza a hangomon,

s amikor hazajön hozzám a Szó,

bölcsességét csipkés

gondolatruhába öltöztetem,

s mintha – mindig vasárnap volna.