Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az idő fogságában I. rész

2011.05.06

I.

Az embernek joga van a titkaihoz

 

 

 

Az embernek joga van a titkaihoz

 

Csak az Isten a tudója,

életre, vagy halálra ítélt - e a Nap, a Hold.

 

Én, már néha sánta, évei terhétől vajákos

vén kobold, öreg, ősz hajú, kissé bolond,

mára súlytalan pertuban vagyok a csillagokkal.

 

Hiába már, no, hiába:

nap mint nap látom

amint - néha már sámánként, -

sorsunk tanújaként kanosszámat járom,

 

hosszú utam szürke poros kövére

szürke tócsát köptek, - bár hinném,

e látvány pár csepp múló eső nyoma…

 

Így, az úttól már hatvankétszer,

meg ki tudja hányszor felmart lábbal

megpihenni egy asztalhoz ülnék veled Uram:

 

szorítsd meg a kezem, parolázzunk:

 

szemben, az erkélyen száradó ruhák

vitorlákat csapdosnak a szélben, -

aztán harangoznak, mint délben,

de az is lehet, hogy illúzió az egész…

 

Bennem az elmenetel ősze tavaszi béke.

Különben is:

az embernek joga van a titkaihoz…

 

 

 

Himnusz Zalakomárért

 

1.

Áldd meg Uram Komár népét!

Adjál nekik lelki békét!

Hitet, erőt, egészséget,

szülőföldi büszkeséget!

 

2.

Árpád apánk ősi népe,

s a végvárak hős vitéze -

nézz le ránk a felhők mögül,

nézz ki az égi trónus mögül!

 

3.

Igaz hitünk, s bölcs reményünk:

kéz a kézben egyért éljünk!

Fonjon koszorúba a szeretet

minden komári szívet s kezet!

 

4.

Áldd meg Uram Komár népét!

Adjál nekik lelki békét!

Hitet, erőt, egészséget:

szülőföldi büszkeséget!

      

 

Refrén:

Óh, mily’ rőzsemeleg a Kolon menti tűz,

óh, mily’ nemes a lány, ki szerelmére fűz,

s az utód, az újszázadi  Magor és Hunor:

a komári  paraszt, a munkás, a békés tudor,

a pap és a roma, a falubéli koma -

Halleluja! Halleluja! Halleluja!

Istenhez szól büszke dalunk:

zengjen hát fel a himnuszunk!

 

 

 

 Keblére ölel a Mosó-patak

 

Az Esthajnal pislákoló mécses,

fényruhába öltözteti a falut.

Születésem messzi pillanat,

s a ház, a kicsi sárga ház ajtaján

csak a huzat kopogtat helyettem.

 

Haragoszöld, pergető nyári zápor

utáni  virágok, üde növények,

telt, kövérbarna kerti barázdák,

s a csapási szőkén szilaj homok:

ezer éve büszke ősi föld-rokonok.

 

A magos templomtornyi fülesbaglyok,

óh idők, óh Uram, ifjúkori féktelen

szerelmek, neszek és a hangok,

barátok, kalandok, első iskolám,

öcsém, húgom, tovatűnt nagyanyám!

 

Szülőfalum, óh ezerszer áldott földje,

mily’ büszke rád Kiskomárom szülötte!

A templom felől homokot pörget a szél.

Zsongó – bongó családi kaptár a falu,

szorgos nyár reggeli méhek döngése.

 

 

Nem szégyen a könny, végig gurul az arcon.

Hiába ősz a fej, a szív tétován beleremeg.

Térdem imára bíztat, letérdelek a parton:

Keblére ölel a lassan kanyargó Mosó - patak,

mielőtt a távolba, az ismeretlenbe szalad.

 

 

 Megtisztul a koldus

 

A Hold fénye végigcsörtet

a táncoló hullámokon,

vidáman fürdőzik a vízben

a tajték - tarajos hab.

 

A parton sátrat vert a nyomor.

Az árnytáncos sötétben

a szennyes víztől

megtisztul a koldus.

 

Háncsruháját hínárra cserélve

meggyötört homloka ráncai közt

a gond gondtalan üresség.

Minek. Kinek. Miért.

 

Az álmos partifecskéktől

egy röpte csak a jegenyék sora.

Sudárságukban

versenyt futnak az idővel.

 

Út a semmibe.

 

 

Emlékeimben keresem a menedéket

 

Soha ilyen kék még nem volt az ég.

A szél, hol barázdázza a port,

hol simogat, hol hárfán szól,

hol könnyből forrást fakaszt.

Belém költözött a csend.

 

Hogy félek - e tőle, nem tudom:

szememben a riadt zavar,

égő erdőből menekvő állat.

Hiába zúg, hamis az esti áhítat,

a harang giling-galang szava.

 

Hogy este van, vagy ismét reggel,

nem számít, nem kábít rabsága

a semmirevaló semmire se jónak.

Odakinn, a hársak alatt az elmúlt nyarak,
feketerigók mutatják az időt.

 

Úgy szédülök e gondolatba,

mint lámpa fényébe az éji lepke.
A sárga homály kelepcéjében

vesztében találja, mi másnak egyre megy.

Soha ilyen fényes nem volt az ég.

 

 

Tintakék csodái utat mutatnak a vágynak.

Az éj - forró, csak a csillagok csendje hideg.

Parázslik emléke a hosszú forró nyárnak.
Emlékeimben keresem a menedéket,
hol a tavasz a téllel testvérként összenőtt.

 

 

 

 Az idő fogságában    

/anyám emlékére/

 

A harmat frisse felszáradt,

a reggel varázsa elszállt.

Az utolsó este titka oly közel.

A Nap már túl a horizonton.

Emlékeim az élet avarját tapossák.

 

Szorítom, vagy szakítom a múltat,

a meg nem lelt teljességet keresve?

 

Egyszer, - tízszer… 

tíz ujjam izzásig fehérlik,

de sosem ér már el a tavasz:

csípőmig ér a kora őszi tél.

 

Pedig még repülnék veled,

ha lábaimnak szárnya volna.

 

De véges, ami véges,

s ami örök, az - az Idő rabja.

 

Egy csepp könny a búcsú.

Egy utolsó mosoly – aztán…

 

Csak a szél járhatja szabadon

a maga útját.

Ha szerettél,

örökül hagyom a hiányomat.

 

 

 Szemeim Péteri sziklák mélye

 

Gábrieli szárnyakat adott a Sors.

Hittem, - hitem tanított röpülni.

 

Mára lelassult gyalogos utam,

lépteimből vissza - visszanézek:

 

amit a délibáb kapujában látok,

nem számít, nem a legfontosabb,

mégis rám telepednek a régi emlékek.

 

Uram, ha egykor meghalok,

a pillanatot hadd ne vegyem észre,

ha már az életem olykor láthatatlan,

porszemnyi üzenet a messzeségbe!

 

Rég nem sírok, minek, kinek:

ma már nem élnek holmi íródeákok

sereget toborozni szavakból,

s lejegyezni a fontos dolgokat.

 

Te nem hiába raktad rám a kereszt jelét:

 

de megjelölted azt is,

amit csak a kiválasztottak látnak.

 

Csak egy kósza pillanatig éltem,

mégis száz s ezer évig szerettem:

 

ágas-bogas bokrok, fák, levelek,

mohakoszorús kereszt előtt siratnak,

de nem temetnek,

csak tort ülnek felettem:

 

Szemeim gödre Péteri sziklák mélye.

Könnyeim elapadt forrás cseppjei.

 

 

 1956

/öt haiku/

 

Ébred a hajnal.

Új szív a trikolóron.

Tizenhármat ver.

 

Ébred a hajnal.

Molotov-koktél fénye:

népünk reménye!

 

Halott a hajnal.

Ruszki csizmák a véres

avarban – konec.

 

Isten igazi!

Isten becsukta szemét.

Tizenhárom nap.

 

Hóhérszegecsek.

Rabláncból köldökzsinór.

Haljon a haza?

 

 

 Lőporfüst és rózsa

 

Vérében haldokol a hűség,

könyörög, kezében kereszt:

Rózsafák, rongyos kuruc zászlók

rebellis románcát reméli,

ifjú vére tenni akar,

csillagtüze is magyar,

magyar szívet takar!

 

Szemében lőporfüst,

szívében szabad az akarat:

a hazaszeretet Szabad Szava!

 

Hiába hanyatló a hatalom,

bölcsessége tankoktól bátor,

vér vérért kiált a magyar utcákról,

s a levert holnap sakál szagú döbbenet:

 

Magyar vér hagy a jövőnek

Mindenszentekre gyertyalángos üzenetet!

 

Kivágottszívű rongyzászlók,

a mást akarók és forradalmárok,

ifjú sírok mellett - ifjú sírásók

rekviemet énekelnek:

 

 

Kuruc vérben magyar ősz,

minket senki le nem győz

tavaszillatú októberben!

 

Vérében haldokol a hűség.

Könyörög, - kérdez.

A sírokon miért nincs kereszt?

 

És mégis magyar, aki magyar!?

 

A fiú, az apa, az anya és a lány,

kiknek kezében még ott lobog zászló:

Mert a zászlót nem érdekli, - nem rettenti

a harckocsik nyoma:

 

A nemzetvéres magyar zászló:

Újjászületés.

Boldogasszony Anyánk.

Levert, megsarcolt nemzetünk

Nagyasszonya!

 

 

Ősz szélben hátba szúrtak

 

Prológ:

 

Alél az Ősz, - a szél – temet.

Temetői szél, - lélegző gyökér.

 

1.

Az elmúlástól dadog a szám.

Dadogó a gondolat:

születésem - halál.

A halálom kezdet,

ha kell lázong, lázad!

 

2.

Néha posztmodern alakban

a lényegtől tovaszaladtam:

elűzött a hatalom.

Éveim már - hat halom:

tova, túl - a rám dőlt falakon.

 

3.

Az özönvíztől sáros cipőm

a sárgaságtól nagyot koppan.

Mégsem érti ezt a lármát:

 

nem is zavarja senki álmát

nem is zavarja senki álmát.

 

Epilóg:

Megyek tovább:

lassan, - útnak:

őszi szélben - hátba szúrtak.

                                  

                                    Eső hosszú szárazság után

 

Még alig múlt a tél.

Nincs itt az ideje a tavaszi viharnak.

 

De hirtelen feltámad, morajlik,

dörren, villám hasítja a tavaszt:

 

a rigók, a cinkék, a fecskék helyett

feketelelkű, fekete  szárnyú varjak

károgását veszi hátára a haragos szél.

 

A megriadt Nap fénye

nem tömjént, - füstöt szitál.

A vihar fákat csavar ki tövestől.

 

Kapaszkodunk a „valamibe”,

ami legtöbbször a „semmi”,

csakhát, ha megfordulnánk,

vissza is kéne néznünk…

 

Valahol mindig ásnak egy sírt.

Egy év, hatvan vagy hetven,

mindegy, - csak egy pillanat.

A bába és a sírásó ugyanaz.

 

 

Mi akartuk így, adja tudtul az Úr:

kegyelméből - halálunk

születésünk első napja!

Mennyei beteljesülés.

 

Gyászunk vigalom,

könnyünk örömkönny,

eső, hosszú szárazság után…

 

 

 

 II.

Az isteni mérhetetlen

 

 

 Kérdés

 

Keresem a szavakat.

Tovatűntek a mondatok.

 

Pennám, más irónom nincs.

Ceruzám hegye elkopott.

 

Papírom könnypára pergamen.

Szólnék még, de szavam

a távolból egyre halkabb.

 

Mit is hagyhatnék még örökül

a végtelen csenden kívül?

 

 

 Menedék

 

A rengetegben

magányos a fa.

Koronája

a csillagokhoz tűzve.

 

Gyökér karjai

apám csontjait ölelve

az én menedékem.

 

 

 

Idős korom ritmusa

 

Ta ta tam, dum dum, ta ta tam!

Dobhártyám fellázítja

a techno ritmus, techno dal!

 

Ta ta tam, dum dum, ta ta tam!

Életben tart a düh – ital?

Életben tart a vád – ital?

 

 

Csodálatos világ

 

A szomszéd veri a…

Teljesen mindegy, hogy kit.

Reggel, délben, este,

ma leginkább - kukkolunk.

Csodálatos világ.

 

Már csak az éjszaka

az élhető nappal.

Két vágyesemény között

kifakul az álom színe

a látomás szivárványból.

 

 

 Jutalom

 

Hiába,

ha csak böjti, -

a kavargó por

a szél szerelme.

 

Köpött a múltra,

aki nem halt meg időben.

 

Ha fáj a szív,

az a jutalom…

 

Az isteni mérhetetlen

 

Égig ér az árnyék.

A porpergető szellőt

elbújtatták a lombok.

 

Az esti szürkületében

tenyerébe emeli

a magányos gondolatot

az isteni mérhetetlen,

fel – fel az árnyék mellé,

testvérnek - a magasba.

 

 

 A csillagok titka

 

Az éjszakában

nem történt semmi

A sötétet nem hívta

tetemre a hajnal.

 

A csillagok titka:

a virradat vajúdása

az újjászületett pillanat.

 

 

 Örökség

 

Istent félem,

erős hitem,

 

védeni kéne!

 

legyen a reménység

méltó öröksége, -

 

legyen örökséged

igaz reménysége.

 

 

Előállítanak a szavak

 

Mint egy szenvtelen hatóság,

előállítanak a kopott szavak.

 

Kínvallató lámpaként

szemközt világít a kérdés:

 

vajon kellet-e ami kellett,

s a leírtak valódisága

 

jelen vagy múlt időben

történtek részeg józansága?

 

Mondanivalóm már meztelen.

Torkomban lapul szívem dobbanása.

 

 

 Az Idő makacs

 

Megáll, lassítja a perceket,

de az Idő makacs, halad.

Feje felett a Múlt csillagfelhői,

alatta a pórázon tartott évek.

 

Ha tudná, szóra bírná a halált.

Bele is férne a tenyerébe.

S ha szorosan hozzásimulhatna,

életre keltené valamiért a Semmit.

 

 

Születés és halál

 

A szűz első anyamozdulata

a pillanat vesztesége után

 

még egy, még forróbb ölelés:

kitárt kar a beteljesülés felé.

 

Az anyaméh már nem mozdulatlan.

A vágy és örömkönnyöntözött Mag

 

mélyen befészkelte magát a bölcsőbe:

tette a temetési szertartás kezdete.

 

 

 Az apokalipszis bölcsője

 

A büszke és gőgös ember

porszemnyi semmi,

 

a semmi ma valódi érték

csillagpiszok a végtelenben.

 

A valamire való igaz,

Isten esetlen báránya.

 

A teremtés, - mára temetés:

az apokalipszis valódi bölcsője…

 

 

 A való világos semmi

 

A dülledtszemű múltat

tisztára sikálta a jelen

díszpinty nebulója,

a ma sem osztályidegen.

Többet is keres.

 

Na nem,

sosem volt eres

piáspoharat tartó kezeivel:

a való világos

semmivel.

 

 

 Békesség

 

A Nap delelőn.

Az ajtó nyitva.

A templomi csend

hűvösében

megpihen

a test és a lélek.

 

Együtt Istennel.

Békében önmagával

és a világgal.

Hitler, inkvizíció,

most nem számít:

már nem is számít.

 

 

 A sors viráglánya

 

Múlóban

a derengős téli ború,

reménye már valós

a valódi másra.

 

Szemez velem

a tavaszi szerelem,

hiába ősz fejem,

perzsel, perzsel,

 

s tűzre lobbant

a sors viráglánya.

 

 

Csendesedem

 

Ha nem is kiabál,

hangoskodik velem

az élet.

Csendesedem.

 

A félelem nem barátom.

A csend

a bölcsek fizetsége.

S én napról napra

gazdagabb vagyok.