Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A régi ház előtt esti csendben

2011.06.16

 

 

 Ima köszönti a naplementét

 

Vissza, visszatérő álmaim tornyán

magas templomi kereszt fészkel.

 

Délceg bujazöld vadgesztenyefák

szólítanak  esti áhítatra.

 

A felzúgó nagyharanggal

felesel a kicsi giling-galangja:

 

Isten ítéli az ember napi tettét,

ima köszönti a komári naplementét.

 

 

 Néha benövi a fű az utat

 

Egykor belsőd otthonába hívtál

hosszú utadra ifjú útitársnak,

 

mint a Hold az éji végtelenben

a sápadtszemű csillagot.

 

Reggel már nem voltál.

Könnyet ejtett a feketerigó.

 

Pedig, ahogy az élet elvonult –

a végtelenben még szebb leszel.

 

A lélek nem hal meg, csupán a test.

Csak néha benövi a fű az utat…

 

 A régi ház előtt esti csendben

 

Ha álmodom, mélye egy régi - régi ház,

előtte moharuhájú foltozott deszkakerítés.

A sárgára meszelt csipetnyi lak előtt

nagyokat sóhajt az égig érő vén diófa.

 

Borzas leveleit zúgatja a nyári szellő,

zöld s barnalombos ágkarjaival átöleli

a vályogfal előtti csöppnyi padon üldögélő

feketeszoknyás, és meggyfapipás bölcseket.

 

Az aranyától hunyorgó Nap lemenőre készül.

A kisház kockaablakai kíváncsi kék szemek.

Fáj a hiány, - mintha gyermek maradtam volna,

s most is haragos fűzfavessző csipkedné ülepem.

 

Öreganyám alkonyatruhájában lépdel felém

az estére forduló Mosó-parti ciripcsendben.

Kettőt vakkant köszöntőre a felkelő Holdnak

öreg kutyánk, aztán a csend - már éji fátyol.

 

Jaj, ülnék én még gyerekként a régi ház előtt

esti szürkületben, rám telepedő éji csendben,

de éveim tovatűntek csendesen, mint nagyanyám,

a hiánytól jeleket írok megszürkült papírra…

Múltam öröksége

 

 

Néha úgy érzem,

üresnek tűnő batyuval

ballagok kifelé

a lassan már tovatűnő

megőszült évekből.

 

Mosolygós és könnyes,

szelíd és néha vad,

mégis árva ifjúságom

nehéz terhét –

nehéz sokáig cipelni.

 

Egy szál gyertya fényében

borostás arcon borostás gondolat.

Emlékszem a téglavörös és fehér

muskátlik, az égkék petúniák nászára:

Múltam öröksége…

 

 

 Ima köszönti a naplementét

 

Vissza, visszatérő álmaim tornyán

magas templomi kereszt fészkel.

Délceg bujazöld vadgesztenyefák

szólítanak  esti áhítatra.

 

A felzúgó nagyharanggal

felesel a kicsi giling-galangja:

Isten ítéli az ember napi tettét,

ima köszönti a naplementét.

 

 

Néha benövi a fű az utat

 

Egykor belsőd otthonába hívtál

hosszú utadra ifjú útitársnak,

mint a Hold az éji végtelenben

a sápadtszemű csillagot.

 

Reggel már nem voltál.

Könnyet ejtett a feketerigó.

Pedig, ahogy az élet elvonult –

a végtelenben még szebb leszel.

 

A lélek nem hal meg, csupán a test.

Csak néha benövi a fű az utat…

 

 

 

 

 

 

 

 

Tizenkettőt mutat a toronyóra

 

Megyek ki a hétközi napból.

Úgy nő lépteim hossza,

mint, nagyító alatt az árnyék.

Még egy - tört, szürke pillanat:

már nem csak a sötét mozdulatlan.

 

A Berzsenyi utca fülesbaglyai

megvetően és kérdőn néznek

egy magányos álmatlanságban

szenvedő ifjú feketerigóra –

vaksi szemük riadttan rebben,

mikor éji ércesen éjfélre kondít

a harang, - s tizenkettőt mutat

a Deák - téri toronyóra…

 

 

Megbocsátok

 

Mondod –

nincs miért.

Mit tehet,

aki nem vak?

Makacs az igazság.

Én megbocsátok

a nem is kevés -

semmiért és mindenért…

 

 

 

Az Úr az én pásztorom

 

Van otthonom.

Van illata.

Van, ki esténként

lekapcsolja a villanyt,

és… aztán…

Miért félnék a sötétben?

Az Úr az én pásztorom.