Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Peróleumlámpa árnyékában

2010.03.07

 

 

 

 

Riersch Zoltán

 

Petróleumlámpák árnyékában

 Nagykanizsa

 

2006

 

             Előszó helyett…

 

 

Minden ember pedig az ő maga cselekedetét vizsgálja meg, és akkor csakis önmagára nézve lesz dicsekedése, és nem másra nézve…

 

(Pál levele a Galátziabeliekhez 6. 5.)

 

 

És az én beszédem, és az én prédikálásom nem emberi bölcsességnek hihető beszédiben állott, hanem léleknek és erőnek megmutatkozásában…

 

(Pál I. levele a Korinthusbeliekhez 2. 4.)

 

 

 A leghűségesebb társ

 

Hová mész? – kérdi jó barátom, leghűségesebb társam, egypetéjű ikertársam, az Árnyék.

-         Nem tudom. Se előre, se hátra. Csak nézek ki a fejemből. Ráadásul a fejem sincs mindig a helyén. Hiányolja is rendesen a nyakam.

-         Nincs dolgod? – hitetlenkedik a választól a hozzám eddig még mindig hűséges.

-         Nem mondja senki. Nem invitál senki. Nincs is miért. Már a „miért” sem azt jelenti, amit valamikor.

-         Hívni kell, mondani kell? Hány éves vagy?

-         Sok. Most már nagyon sok. – rebegem alig halhatóan.

-         És a család, az asszony, a gyerekeid és az unokáid mit szólnak mindehhez?

-         Elmentek! Mind! – szakad ki egyszerre a csend és a szó légszomjas mellkasomból. - A párom elment a csillagokhoz, megkeresni halott kislányunkat.  A többiek önálló életet élnek, s az unokák, bár érzem szeretetüket, még nem kérdeznek.

-         És fognak? – fog kérdőre, nagy hirtelenséggel.

-         Nem tudom, – válaszom bizonytalan – jó lenne. Nagyon jó lenne. Nagyon jó lenne! De már nem tudok semmit elölről kezdeni. Nem is akarok. Öreg vagyok. Fáradt vagyok. Beteg vagyok. Egyedül vagyok. Már nem tudok változtatni.

-         Szeretnéd? Igazán akarod? Teszel is kellőképpen eleget érte? - Szarkasztikus, tán még cinikusan morbid is a kérdés. A szobasarki pókházaspár is kényszervigyorog rajta.

-         Igen, amit csak tudok – nyöszörgöm keserűen - de valami sötétség átka ül a mellemen. Vagy csak azt hiszem. (Vagy csak azt akarom érezni? Hmmm. Talán sajnálom is magamat.)

-         Mi dolgod volt az életben? – provokál a számonkérő.

-         Kevés. - Megdöbbenve konstatálom, kései igazamat: valóban igazat mondok? Hát csak ennyi, és vége?

-         Miért? – hallom a tömör kérdést.

-         Nagyon hosszú. Valamit nagyon elrontottam – mondom hebegve – és még magam is kétségbeesek megszeppent válaszomon.

-         Mit rontottál el?

-         Rossz korban, rossz időben és rossz helyen születtem. (Arcom pirul. Érzem ám a sántaságát válaszomnak!)

-         Ez csak mellébeszélés! - szól a verdikt – Mindenki akkor és ott él, ahol, és amikor esélyt kap, amikor próbára bocsátja a teremtő!

-         Én esélyt kaptam? Mikor, hol, és kitől? Miért nem szólt az Isten?

-         Tényleg nem szólt? Vagy csak nem hallottad?

-         Nem tudom. – mondom bizonytalanul - Már nem is emlékszem, oly régen volt az a ködös reggel, amikor születtem.

-         Nem tudom, nem tudom… Mindjárt dobok egy hátast! Mit tudsz egyáltalán? – mordul rám Ő-hosszúsága, szürkén döbbent és csodálkozó képén nem titkolt haraggal. Testét megnyújtotta a szobámba beszűrődő, langymeleg vigyorú késődélutáni Nap.

-         Most már semmit. Elfogyott az erőm. – Az arcpírom bizonyítja, szégyellem szavaim csámpaságát.

-         Az erő nem fogy el. Az elhasznált energia átalakul múlttá és jelenné. Az igazán akart jövő útjának kezdete a lecsillapodott és újrahasznosított energia természetes tisztasága! Csak a múlt tanulsága és útmutatása a fontos. A többi lényegtelen salakanyag. A semmit nem lehet megmagyarázni, a valamit meg nem kell!

-         Én nem értem, nem érzem a jövőt! Hol van hát a beígért változás? Nem csak ígéret?

-         Keresd meg! Éld meg! Nyitott szemmel és szívvel. Töltsd meg tartalommal! – szól az, irgum-burgum, az őszinte ikertársi verdikt.

-         Félek a jövőtől! – már én is érzem a kekeckedő, minden kákán csomót kereső mellébeszélést, de valamiért nem teszek ellene semmit. Haragszom is magamra, de magam ellen mit is tehetnék?

-         Ne félj! A te jövőd, gyermekeid és unokáid jövője is!

-         Mit tegyek hát? – Ébredésnek indult bennem a már tán nem hiába való gondolat.

-         Valamilyen felelőséget mindenkinek vállalnia kell. Azt mondtad, sok éves vagy. Tedd hát a még rád váró dolgod! Ki ne fuss az idődből! Az idő nem végtelen, csak annak látszik.

-         Segítesz? Te vagy a leghűségesebb, legkitartóbb barátom!  - mondom reménykedve.

-         Segíteni önmagadon, csak te tudsz! dörmögött az Árnyék, aztán beleszürkült az égig érő félhomályba…

 

 

 

Mea culpa

 

Alázatom, gyászom, vágyam, dühöm, örömöm kinek számít? Már nem figyelnek rám a haragosok.

 

Birtokom három köbméter agyag, némi puszpáng, fikarcnyi fanyar fagyal.

Régóta ősz s bolond fejem, valami sötét (vagy fényes) furcsa ismeretlenről agyal, elmémet napfogyatkozás takarja.

 

Már nem ülök bódultan kocsmalépcsőn, bagót sem szíttam évek óta.

Kinek számít, hogy hagytam magam?

Bűnös is voltam - aztán becsapott, naiv, álmodozó, időutazó, idealista idióta.

 

Mea culpa - mea maxima culpa! De ki törődik bűneimmel?

 

Itt a földön - már nem is számít. Odafenn meg - Isten ismer!

Van úgy, hogy nem érek rá semmire

 

Van úgy, hogy nem érek rá semmire. Se élni, se félni. Persze, közben (vagy utólag) tudom hogy élek, csak akkor, azokban a pillanatokban nem érzem a hétköznapi élet amúgy megfogható részleteit.

Valamikor ezt az állapotomat úgy fogalmaztam meg eszmélésem után: „lebegek, - még akaratom ellenére is”. No, nem kézzelfogható narkotikumoktól, hanem, csak „úgy”. Olyankor, illetve leginkább utána, van mit mondanom, s mondanivalómnak van előjelekkel behatárolható tanulsága is.

 

 

Egy méterrel a föld felett

 

Ha lebegek, akkor gondolataimra korlátok és szabályok nélkül rá ül a képzeletbeli szép és a jó. Hallucinációk nélkül. Tiszta szívvel, őszintén, mellébeszélés nélkül.

Abban az állapotomban tudom az igazságot, a nagy titkot.

 

Mindenkit szeretek és mindenki szeret engem is. Csak jóval később, a nagy varázslat után jövök rá, nincs körülettem senki és semmi. Se ember, se állat, se személyiséggel, vagy testtel bíró tárgy. Csak valami holdkóros légüres tér…

 

A legnagyobb tragédia meg akkor ér a lebegés után, amikor rájövök, a mély gödréből visszaemlékező gondolataim is hiányosak. Hallgatóságom, igazi és vágyálmaim, lebegő kitárulkozásom tanúja, az ilyenkor velem szemben ülő, inkognitójától megszabaduló, és emberként viselkedő kisbetűs isten.

 

Később egy darab karctalan papír meg a toll. Jó barátaim. Fehér és fekete. Egyszerű és tiszta. A velük közös rovátolás, olyan, mint a jóízű, tartalmas, szerelmesen igaz szeretkezés. Ilyenkor, illetve most is, bárki mondhatná: És én akkor, ezek miatt a tucat-kérdések miatt miért, minek ébredjek fel?

 

Élni, tenni, máshogy nem tudok. Nem is akarok. A csatlakozásról lekéstem. Ha erőszakosan beleavatkozok az álmodó gondolataimból kiköszönő, már nem ifjúkorú életembe, (a másik, a mások életéről nem is beszélve) csak kárt okozok.

 

Az önző, és mégis csodálatos, a képmutató, ám mégis nélkülözhetetlen életnek is. Másoknak is. Magamnak is. Inkább átélem vagy beleélem magam a meg nem történtekbe, illetve abba, ami meg is történhetett volna, ha anno - több a bátorságom, s ha időben lebegni kezdek.

 

Saját magam gyógyszereként (s tán mások miatt is) néha le is írom a tapasztalataimat. Csak „így”. Aztán, csak elolvassa (a talán nem is tanulságmentes) förmedvényeimet valaki. Akinek érdeke a szóm. Vagy nem.

 

Kárt mindenesetre senkinek sem okozok. Sem magamnak, sem másoknak. A lebegés közbeni, illetve utáni írás kitölti, mit ne mondjak, teljessé teszi az életemet.

 

Persze, így évekkel az engem ért legnagyobb veszteség után, jó lenne egy társ. Jó lenne megbeszélni, kibeszélni magamat, kibeszélni, megosztani kisbetűs gondolataimat, mert… -

 

holnapra elmúlik a tegnap - ami tegnap történt az csak egy dolog - nem lényegtelen - mert velünk történt - az a lényeg a tegnapban, amit belőle megtartottál – önmagadnak – tanulságként - a többi lényegtelen salakanyag…

 

Igazából, az emberek csodálatos teremtmények. Akit szeretnek, azt törődő gondoskodással ölik, s mikor a delikvens beleesik a sz…ba, sajnálni kezdik; harcolnak is érte…

 

Jól tudom, aki gyártja a gondolatokat az nem biztos, hogy sokat tett életében - de aki érzi és érti a gondolatok lényegét, - az bízhat az emberismeretében…

 

de, csak az ígérjen bölcs döntést - aki megtapasztalta - aztán meg is tanulta a bölcsességet – a semmit nem lehet megmagyarázni – a valamit meg nem kell…

 

Igazából, nem minden ember halászik zavarosban - mégis, a halak szeretnek elbújni a valamitől zavaros vízben – félnek valamitől, vagy valakitől…

 

Hiába a legnagyobb ragyogás, az őszinte ember zord időben tűnik ki - és fénylik leginkább, s ha ez a bölcselet ez meg az miatt számodra nem igaz,

 

úgy add a pofont - hogy vissza is kaphatod - de ha a pofont visszakaptad -  tudnod kell – miértjét is…

 

Ifjú emberek, mi nélkületek, amúgy csak voltunk – veletek lettünk egészek – ti vagytok a mi reinkarnációink, folytatásunk… éppen ezért is,

 

minden új - ami csak egy kicsit tilos - olyan energiákat mozgat meg minden emberben - amiről nem is tudott - talán csak álmodott róla,

 

ám a magány nem emberi tulajdonság - hanem paradicsomi átok, s ha emiatt is elhagyod magad, azt sem veszed észre – mégis élsz…

 

Mindenkinek - saját magának kell feldolgoznia a vele történt tragédiákat - hogy - a konklúzió – érte legyen… mert ha beköszönt egy új, egy más szerelem, tisztán, őszintén kell éreznünk nekünk meggyötört férfiembereknek, -

 

a szerelmes nő olyan - mint egy csodaszép és kellemes illatú virág – gondozni – öntözni - ápolni és szeretgetni kell - és akkor nekünk virágzik… Az előző – zavaros – búvalbajos  panaszos esténél - mindig bölcsebb a másnapi  madárfüttyös reggel.

 Feladat

 

 

 

 

A kísértés árnyékában

 

Hét éven és hetvenhétét héten át, minden hetedik nap hetedik órájában, napjában hétszer az angyalarcú halállal háltam.

 

Álomvilág útjaimtól még ma is (túl hetvenhét születésen és halálon) kábítószeres bagóm, s szikárszemem szikrájától gyulladt; olyan eddig ismeretlen ízzel, mint a sátán szüretelte mennyei manna.

 

S lám, most hétmilliomnyi év, hétszer hetvenhét megbánt bűn után, sokadik eldobott staubomat taposom, s a zsebemben nincs több bagó…

                           

 

 

 

Na, kezdjük csak elölről

 

Na, kezdjük csak elölről! A szép és tiszta szavak is önmagukban csak szavak, ha nincs mögöttük, mellettük, előttük tanulság.

 

Az ígéret az csak ígéret, és nem cselekedet, nem tett, nem örök élet.

 

Jézus azt kérte a tanítványitól, és az őt követőktől: adjuk meg a hatalomnak is, ami jár, mert mi akartuk, hogy rajta, és atyján, Jahvén kívül más is hatalmat gyakoroljon felettünk.

 

De máshogy, mint nekik, akik majd egyszer, az igazságtétel napján vissza fogják állítani az eredeti állapotot! Nekik most sem töredék, hanem az Egész jár!

 

Hogy majd kapunk-e érte valamit, és hogy mikor, igen, ez a Hit kérdése. Hinni valamiben, ami transzcendens és biblikus, de nem látható és megfogható, az, bizony kemény dolog.

 

A Hitért nem jár bér, se vérdíj, se lottó főnyeremény. Mi több, még macerás is, hiszen látható elkötelezettségekkel jár együtt a Hit gyakorlása. A Hit feltétlen, erkölcsi, etikai, így a legteljesebb emberi kérdés!

 

Na de, kinek kérdés? Ugye erre nem kell válaszolnom…

 

 

Krisztusi kereszten

 

Uram, rád figyelő csend van a magyar golgotán, keresztjeid között egyedül vagyok. Szóljon hát a hamis fanfár, hamis múzsák, hamis angyalok! Zengjen, dübörögjön villámló tűzben, vert viharban a luciferi éj – nekem hozzá nincs közöm! Megharcoltam már krisztusi múltamat…

 

Évezredeken át, dúlt az Ádámvéres édenviszály, perc-ember emberére kiáltott; hite hamis volt, jövője nincstelen. S hogy ki kit értett, majd ölt meg, Isten ebben önös: a nagypéntek az én véremtől is bíborvörös…

 

Jelen érzéseim gonoszra futnak. Fáradt testemet féregsereg marja. Na rajta! – Most lefekszem, de ki mondja meg, mikor kelek ember-férgek, féreg perc-emberek?

 

Keresztre feszített atyám, a bennem élők izzó tekintetükkel rád figyelnek!

 

Elhagyott temetőkben tőled remélnek emlékezést s keresztet. Értük nem gyújt gyertyát senki!

 

Hát csak ennyi, és vége?

 

Jó uram, a sápadt felhők között, vedd észre: Mária országának büszke népe tekintetemben vérrel öntözi a magyar golgotát! Idegenek között hallgat az élő!

 

Tudod uram, most nagy a csend itt a földön, itt az ugaron. Itt, idelenn…

 

 

Csak néhány kérdés

 

Hol egy biztos pont az életemben? Nem miattam, - értem! Hol a kezdőpont, s hol a vége? (Kétségbeesetten kérdem) Kiabálok az elmúltakkal, vágyódva az újat – a másabb jövőt; nem kérdezve önmagamtól: miért nem látom mindig a szembejövőt?

 

Nincs ott senki? Hol van az ember? Férfibarát, emberasszony?

 

Éjfél táján felriadok.- Felébredtem? - Rossz álom volt? Már nem alszom!

 

 

Néhány gyötrelmes éjszaka a kérdések jegyében

 

Erről szólnak a verseim, prózáim és egyéb förmedvényeim. Mennyi gyötrelmes éjszakát kellett átvirrasztanom, aztán átlebegnem, hogy megtanuljam a korom által amúgy már egyszer kiérdemelt bölcseletet.

 

Hányszor mosódtak össze (a gyászom miatt is) a hétköznapok az ünnepekkel és a nappalok az éjszakákkal, mire újra (bár lebegve) átlagemberré válhattam, s megismerhettem a dolgos hétköznapok fáradságos örömeit, illetve az ünnepek szentségeit és lényegeit. A hetedik nap filozófiáját.

 

 

 

Kerestem az új-istent

 

Hányszor zavart meg a sátánarcú, csupa kisbetűs új-isten keresés saját apokalipszisomban, mire visszataláltam az igazi Teremtőhöz, s fiához, a Megváltóhoz!

 

Kor, korok, érák, izmusok érthetetlen és kötelező filozófiájának vallatása közben kerestem az új-istent, a rohadt, de mégis szükséges pénzisten miatt, és még el is hittem, hogy az a dolgom.

 

Tudta (tudja) a globalizált rendszerteremtő, hol gyenge, ki kiszolgáltatott. Betegség, háború, nyomor, éhség, hitetlenség, acsarkodás, önzés, függés, - értelmezhetetlen halál.

 

Hát ilyenkor hol vannak a szép szavak és gondolatok? Hol van simogató erejük, bölcsességük, segítségük?

 

Ott vannak, bizony ott vannak, ahol kell lenniük! – csak legtöbbször leragad, aki egy helyben keresi az élet lényegét és értelmét, ki, keresi a megoldást, az argónál, a papírra nem leírható, médiákban kifütyült, már nem is szégyellt pornónyelvnél, kordivatnál.

 

Erre késztetik őket a gomba módra szaporodó, kultúrát, erkölcsöt, humánumot nélkülöző televíziók, újságok.

 

Elbulvárosodtak, elposványosodtak, vagy talán nincsenek is saját érzelmeink. Kukkolós világunkban zebracsíkos az értelem.

 

Pedig a Kazinczy nyelvén leírt gondoltok, olyanok, mint az ima, s mint tudjuk, az őszinte ima segít átvészelni, átélni, túlélni az utolsó ítélet napjáig. Onnantól meg csak az Úr szava számít!

 

 

Uram, add, hogy igazat halljak, igazat lássak… ma is, nemkülönben holnap, másnap…

 

Uram adj erőt az Úton végigmenni, hogy földi dolgom, be tudjam fejezni! Uram adj erőt, erős tudjak maradni, emberszeretetből kalászost tudjak aratni!

 

Uram adj erőt a földi világnak, sátánkeresztjét levetni, az Új Ember fiának!

 

Uram adj erőt, hogy csak igazat lássak! Uram fogadj magad mellé, földi utam végén társnak!

 

 

 

Addig, és úgy szeress

 

Addig, és úgy szeress, hogy vissza is szerethessenek! Engedd, tedd lehetővé, hogy csak magadért szeressenek! Közösen átélni, s ha nagy a baj, átvészelni a történteket könnyebb. A közösség, a család, a több szem többet lát filozófiája, ha az igényedet (?) nem az önzés vezérli, segít. Rajtad is, másokon is. Az írástudás birtokában lévő is, a leírt, aztán elolvasott szavak, mondatok, gondolatok, történetek, ajánlások, tanulságok segítségével, erejével.

 

Metaforákkal, képekkel, jelzőkkel, főnévvel, igével, az alannyal és állítmánnyal… Fel kell építeni újra a sátán mételyezésével lerombolt világot.

 

Ezért hetedik napon sem pihenhetsz. Meg kell állítanod a kisbetűs istenek és emberek által körhintaként, ellenkező iránya hajtott földet!

 

Fekete és fehér szavaim siratófala előtt állva - mályva és hamuszínű arca színe annak - aki vélni tudja - voltam s még itt vagyok - de összedőlt az ősi kunyhóm - lelkem már tovarebbenő piciny madár

mozdulatlanok végtagjaim - keresztre feszített kinek lételeme a posvány - állítsátok meg a földet - le akarok szállni - hogy mi lesz, s leginkább mi marad utánam szószikráim kihunytával              kit érdekel - a korsztárok és butító-show-k árnyékában kisbetűs és írásjelnélküli                    az élet - állítsátok meg a földet   -    hadd kezdje elölről a teremtő újra és újra -      az első naptól - a hetediken felépítem kunyhóm - én is visszatérek

 

 

Egy kis filozófia

 

Nem mindig lehetünk csak nyertesek. A veszteség hozzátarozik az élethez, a mi életünkhöz is. Veszíteni lehet, csak azt is tudni kell. Méltósággal!

 

Természetesen, veszíteni nem jó, de ha van értelme a veszteségnek, (már pedig az esetek többségében, bár érthetetlen, de van) akkor a tanulsága útlevél a folytatáshoz.

 

Ha pofán vágott az élet, a sors, ha fáj a pofontól az arcod, simogattasd meg: van kivel, és van hogyan, csak vedd észre! Akkor és ott!

 

Önmagában az Istenhez – orvoshoz fordulás kevés, itt a földön, a helyzetnek megfelelően kell megtalálni a miértre a választ. Például olvasással. A könyvekben ott van az Isten is, az orvos is, a megoldás és az orvosság is. Természetesen a megfelelő oldalon.

 

A miértekre adott válaszoknak értéke azon is múlik, hogy jó helyen kerestük-e a választ, s valóban fontosak-e számunkra az igazi értékek…

 

 

A biblia is csak egy könyv…

 

A Biblia is csak egy könyv – kinek, kinek, amúgy. Első, felületes olvasatra. Nehéz szavakkal írt nehéz gondolatok. Olyan könnyen letehető.

De hát az élet a kőtáblák-előtti miatt, a kereszthalál és körülményei miatt a mi sarunk.

 

Mi nem tudtuk a kereszthalálig „mit és a hogyant” a helyén kezelni. S az sem biztos, hogy most igazából tudjuk. Hitünk nélkül gyengék vagyunk!

 

Az Ó, - és Újszövetség sorait olvasva csak mi tudjuk könnyebbé tenni, leküzdeni a mi miattunk nehéz parancsolatok, példabeszédek, útmutatások látszólag megvalósíthatatlan akadályait

 

Titkok és álmok. Óh, mennyei Istenem! Én reménykedem: Nálad, akkor – ott a titkok országában: Fel is ébredek!

 

Mert már valóban rendezni kéne közös sorsainkat az Úrral és Fiával szemben is. S hogy önmagunkkal és embertársainkkal szemben is, van mit még nem is keveset tenni, ennek érdekében meg kell változtatnunk a huszonegyedik századi elvárásainkat is.

 

 

Tenyerén hordoz a Hit - Ádvent előtt

 

November utolsó csütörtökét követő vasárnap, ádvent első vasárnapja. Még néhány fáradt fényű, ködtől, zúzmarától meggyötört nap, s megjelennek az utcákon az első karácsonyi árusok, s ránk köszön a várakozás. Az eljövendő előtti utolsó hetek Ádvent előszobája. Letudjuk a Luca-napot, emberarcú kívánságok telepednek gondolatainkra.

 

Írhatnám úgy is, ebben az őrült, idegbeteg, lélektelen, rohanó és taposó világban, többnyire furcsa kívánságaink vannak. Nekem is, gyerekeimnek is. Unokáimnak, barátaimnak is. Furcsa, mert bármennyire is eszement az ember, józan pillanataiban szeretetéhes: tenni és akarni akaró. Hívő, kisdedváró. Az amúgy mindennapos őrület ellen megváltásra vágyó. Megváltóra, Messiásra vágyó!

Szívből, igazából, eltelve igazi érzésekkel, pótolandó, pótolható hiánnyal, szeretettel. Olyannal, amiért kell és érdemes élni!

 

Már érezni a beigli illatát, hallani az ezüstderes tűlevelek között suhanó száncsengő susogását. A várakozásban áhítatillatú, gyertyaillatú, fel-felkacagó szentestét váró a csend.

 

Az örökké haragvó, már kevésbé haragos, szinte már meg is bocsátó. A katona vaktöltényt rak a fegyverébe, (be jó lenne) s az ellenséges árkok ásója betemeti szörnyszülöttét. Templomainkban mosolyognak a szentek, s a padsorok között feltűnik az eddig hitetlen is.

 

Az eljövetel hitben is erősít. Egy az Isten, bármely úton közelíted, a Hit ereje átsegít a hosszú Út nehézségein. Nemcsak az újraélesztett élet privilégiuma az „alagútfény”, bár az is igaz, ilyen fényt látni csak az tud, aki tiszta és őszinte szemmel nézi pislákoló lángját a teremtett és megvallatott világnak.

 

A kiűzetés óta a Teremtő akaratából még születünk, de meg is halunk. Születünk, mert Isten a teremtéskor így akarta, - s meghalunk, mert elkövettük az eredendő bűnt: kétszer tagadtuk meg az örök életet! Az Édenkertben, s aztán a kiűzetés után, a Golgotán. Utána már hiába mostuk mi is kezeinket, megteremtettük saját haragosainkat, árokásóinkat, katonáinkat, tolvajainkat, farizeusainkat. Akkor is, most is. Így múlik el a világ dicsősége. Így múlik el a világ dicsősége?

 

Lám’ – kétezer éve a Csendes Éjben megtisztul az ember. Az ádventi előszobában leveszi kalpagját, tisztelegve az élet értelme előtt, lemossa testét és lelkét, s szemében életre riad az értelem fénye. Tudja, érzi, többet nem hibázhat!

 

Ádvent, s aztán a szenteste közeledtével esthajnali fényben figyeljük egymás íriszét. Hóharmatos örömkönny csordul ki a lélek tükréből az ádventi gyertyák-fények segítségével a betlehemi jászol s a zöld fenyő láttán:

 

Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok… Jézusunk, Jézusunk Betlehemben… megszületett a Megváltó halleluja… Isten álld meg a magyart… Isten álld meg a magyart jókedvvel, békével… gyűlölködés, önpusztítás, törökátok nélkül… Ámen

 

 

Édesanyám! Édesanyám! Köszönöm, hogy vigyáztál rám!

 

A kései tél, még alig csendesedett el. A februári, márciusi nem kevés havat nehezen elszóró, kéznyúzó, hólapát bőrcserző nyoma is ott van még tenyerem mélyén. S lám, közelít az anyák napja.

 

A kései tőzike, a hóvirág és az ibolya után, nagy titokban virágzik az aranyeső, a korai nárcisz, jázmin. Rügybe pattantak a fák, s a tavasz legszebb, legnemesebb, legillatosabb virága, az orgona is rácsodálkozik a már lengébben öltözött lányokra, legényekre. A vajh’ mitől morózus férfiakra, a dél-zalai, muraháti, Mosó – parti nőkre.

 

Igen! Mifelénk csodálatosak a lányok, asszonyok! Zaklatott, a napi gondoktól és egyéb mástól morózus életünk legbiztosabb melegágyai, legbiztonságosabb kikötői férfisorsunk hajójának.  Legmelegebb színű, legillatosabb virágai az itt élő teremtés koronáinak. Leginkább csak rajtuk múlik a családi élet milyensége, a gyermekek, unokák tiszta és őszinte emberré nevelése.

 

A tavasz egyik legszentebb ünnepe, amikor nőnapon átadjuk (nem kevés bűntudattal) az egy szál virágot, s május első vasárnapján szerelmetes gondolatokkal megköszönjük életünk legszebb ajándékát, a teremtés, a születés pillanatát!

 

Ha még él édesanyánk, felnőttként is bennünk féltő könnyes íriszébe nézve, a könnyek tükrében, fel-felvillan születésünk első pillanata, a boldog gyermekkor, amikor még mi is „szilaj nádparipán lovagolva” fújtuk tiszta tüdőből a „fűzfa sípot”, szembesülve az egykori ölelés, az akkori otthon melegének a hiányával. Megcsókoljuk a miattunk is ráncos kezet, a bennünk féltő könnyes szemeket, s kissé sután a felnőttként is ránk törő gyermeki vágytól, átadjuk a köszönet és a hála, a szeretet virágait. Igen, ha még él anyánk!

 

S ha nem, mit is tehetnénk mást: kimegyünk egy nagy halom röghöz, s elhaló hangon köszönjük meg születésünk, s valljuk meg a hiányt a másfél méter mélyen porladó, születésünk édes szószólójának… S otthon, zavartan és meghatódva, de büszkén nézzük gyermekeink, unokáink óvodás és kamaszos zavarát, mikor átölelik a mamát és anyát. És a mama és anya végre őszintén boldog a mindent köszönő szavaktól, a virágoktól, bár már abban a percben tudják, ez csak egy múló pillanat, mert a huszonegyedik századi világ, már csak ilyen. Szégyelli kimutatni az igazi, az őszinte, a romlatlan, a legszentebb érzéseit…

 

 

 

Együtt nő a búzával a konkoly. Régi rögök között sose kérdezd: kiért (?) szól a harang!

Kelet felöl, magokat pörget a szél. Másutt, kenderfélét szüretelnek.

 

Valakik mindig útra kelnek. Kisbetűs istenek tenyerén utazva.

Valahonnan. Ki tudja hová. Egyedül, vagy valakivel…

 

Ide születtünk, de biztos, hogy ide kellett születni?   

Itt ölel majd magához a végtelen?

Biztos, hogy letudtuk a sorsot, s megérdemeltük a halált? Mondják, az élet előre meg van írva. Odaszületünk, ahol megtalál a feladat.

 

Vagy nem, - és akkor újra kell gondolni az egészet!

 

 

Jó lenne, ha szeretnének

 

Jó lenne, ha szeretnének. Szerelemmel, öleléssel, asszonyi meleggel.

 

De nem sajnálatból, lenézően, kihasználón. Úgy ember módra.

 

És nem csak álmomban, na meg lebegés közben. Igazából. Megfoghatóan. Kéz a kézben. Kávéillatú, közös reggeli ébredéssel, csak úgy kócosan, hálóruhásan.

 

Bár morbid, a gyászt is lehet szeretni. Az viszont nagy baj, hogy az őszintén és mélyen gyászoló sem tudja jól és helyén kezelni a szeretetet és hiányát.

Pille szállt a homlokomra, éjfélre jár. Fáradt fényű lámpám figyelmez a szóra: Ránézek a pillangóra: Pille… pille… Több kell neked fáradt szemek énekénél!

 

Melegágy és könnypatak, szerelmetes szerelem, körbe - körbe szédülés, pille – pilleszédülés, és én, hogy elkérjem istenedtől erényednek kulcsát, mert velőm maghasadás, oly robbanó, oly furcsa, mi csak másoknak idegen…

 

Csillagcsókok között pirkad a reggel. Pille, pille halj meg kicsit, hogy életre szerethesselek! 

 

A derengő reggel fénye figyelmez: Homokórámon peregnek a percek. Időm fogyó, de én itt vagyok fényes csillagmanó, s mit bánom én, ha csak egy nap is veled az élet: Élek! – aztán jöhet a búcsúztató…

 

Beteg szívemben perceg a szú, és mégis holdkoszorú ölelésed…

Pillém vagy nekem, s könnyű pilleálom: pille álmú mosoly hajnali lámpámon…

 

 

Visszapillantás valami új előtt

 

Pedig, de nagy szükség volna az odafigyelő, nem csak a hiányt pótolni akaró szeretetre! Kell a továbbéléshez, kell a továbblépéshez, kell a hiány feldolgozása miatt, mert a túlélés önmagában nem ér semmit.

 

 

Tegnap újra temetődben jártam. Mióta elmentél – társam a tetemre hívott foltos hiány.

 

Fantomszerelem ölére bújva nem érzem „búsuló” csókod, kezed kérdező érintését. Csak „belülről látom” szemed huncutul villanó (égi) fényét.

 

Nem mellettem alszol, és én nem látom kócos reggeli ébredésed.

 

Molyillatú lakásom fanyara helyett beszívtam a tavaszi temető ózonját, a mégis gyertya, és fenyőillatú, könnyes áhítatszagot. Az emlékező pillanatban csendre hajtottam fejem:

 

A sors terhétől életre kelt garabonciás őseim, halott gyermekem, s a lassan múló szerelem, a hiány emléke.

 

 

 

Az írástudó felelősége

 

Az írás, (legyen az, vers, vagy próza) az írástudó nem is kicsi felelőssége. No és hatalmas lehetősége az érzéseket, gondolatokat, történeteket, tragédiákat és örömöket ölelkező szavakba önteni.

 

Az írástudás kegyelmi állapot, és mégis nagy felelősség! Az igazi, tiszta szavak, ha valaki visszaél a bizalmukkal, anarchistává válhatnak.

 

Az anarchizmus pedig mindannyian tapasztaltuk (bár kevesen teszünk ellene) a történelemből, de akár érezhettük a saját bőrünkön is, - hogy hová vezet. Bizony nem a szerelem vagy a forradalom tiszta lángolása. Az anarchizmus idealista gyilkos. Téveszmés gyilkos.

 

A szép szavak, a bölcs szavak, az igaz, a lángoló szavak, ha az írástudó jól teszi a dolgát, és nem él vissza a tehetségével, (nem barátkozik a félremagyarázhatóval) igaz és valós szerelemmé, forradalommá válhatnak.

 

Mind’ tudjuk nemzeti és saját történelmünkből, voltak plátói és dicső szerelmeink, és még dicsőbb, hazaszeretettől fűtött forradalmaink.

 

De voltak levertek is, leigázottak is, voltak, mikor elhagytak, megcsaltak bennünket, mert ez a világ már csak ilyen.  Olyan volt a szerelem. Olyan volt a világ. Olyan volt a rendszer. Annyit is ért.

 

Szerelem, gyász, megcsalás, halál, izmus, rendszer pedig mindig is volt, van és lesz. Elviselhetetlen is.

 

Míg el nem jönnek értünk az apokalipszis katonái, végső bíránk elé citálni…

 

A gyolcstiszta, szép, gondolatébresztő, tanulságos, emberközeli, őszinte, metaforikus szavak, a segítségeikkel képzett mondatok, gondolatok, minden szerelmet, minden rendszert elfogadhatóvá tehetnek, s tesznek is. Idővel, alkalomadtán.

 

A tiszta szó, az életünk vegzálásaival megküzdő, megharcoló, s utána velünk együtt álmodó, lebegő mondat, egyben a lehetséges jövőnk záloga is.

  

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

barnakati1974@citromail.hu

(forgószélkate, 2011.03.26 13:13)

"Na kezdjük csak elölről!"
De hányszor is kell elölről kezdeni?
Mindahányszor elalszok, újra felébredni!
S a keskeny úton bátran, csak menni, menni..

barnakati1974@citromail.hu

(forgószélkate, 2011.03.26 13:01)

"Egy méterrel a föld felett": ezeket a gondolatokat kétszer is elolvastam, csak úgy jó volt vele érezni, gondolkodni, ébredezni. "Később egy darab karctalan papír meg a toll. Jó barátaim. Fehér és fekete. Egyszerű és tiszta. A velük közös rovátolás, olyan, mint a jóízű, tartalmas, szerelmesen igaz szeretkezés. Ilyenkor, illetve most is, bárki mondhatná: És én akkor, ezek miatt a tucat-kérdések miatt miért, minek ébredjek fel?"
-Mert madárfüttyös a reggel!!- :)