Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


HAIKU (szabályos és szabálytalan)

2010.03.09

RIERSCH ZOLTÁN

 

ARCOMBA HAJOLNAK A CSÖND ÁGAI

 

-haiku, háromka, hokku…-

 

 

ELŐSZÓ - RIERSCH ZOLTÁN HAIKU-KÖTETÉHEZ

 

 

A haikuírást – világszerte – igen sokan művelik.

 

Riersch Zoltán haikui, mint sok mai szerzőtársáé, új, szabadvers- szerű és - a legtöbbször - ciklikus háromkák.

Ezek már alig emlékeztetnek az egykori, klasszikus, japán haiku formájára és a benne kifejezett világszemléletre.

 

A régi, japán haiku - a fordítások szerint - egy versszakos, háromsoros versike volt és 5-7-5 szótagos sorokból állt. Fő jellemzői közé tartozott, hogy első sorában volt egy évszakszó, japánul KIGÓ. A vers - a legtöbb esetben - egy ellentétet fejezett ki, ehhez használta az un. hasító-szót, japánul KIREDZSI-t.

 

Szemléltetésül most rögtönzünk egy ilyen típusú haikut:

 

Tavaszi szirmok. (KIGÓ)

Holtom  (KIREDZSI)  után ugyanígy

ragyog a május?

 

Riersch Zoltán – szerencsére - nem ilyen közhelyes ócskaságokat ír, hanem élettől duzzadó verseket.

Legfőbb értékük a sziporkázó irónia, önirónia, szarkasztikus gúny - amikor korunk jelenségeiről ír. Időnként azonban bölcsen rezignált, elérzékenyült hangon szól. Ilyenkor kifinomult, lelket simogatóan lírai is tud lenni.

 

Költőnknek a haiku azért volt fontos, hogy segítségével elsajátítsa a rövid, tömör versformálás módszerét és a filmszerű vágástechnikát.

 

Költészete ezen az úton haladva egyre jobban      kiteljesülhet.

 

Egy erőteljes, hiteles egyéniség versei ezek.

 

Olvasásuk igazi élményt szerezhet minden versolvasónak.

 

 

Fa Ede

 

 

 

 

Az életet máshogyan élni, s megbeszélni a sorsistennel – próbáltam, ám önmagában, ha nincs füstje, kevés oltani a múlt tüzét…

Az volt a szerencsém, hogy verejtékemből idejében kicsapódott a  Szó…

 

 

 

                      I. rész

 

                     A test ünnepi zörejben

 

 

 

 

 

                                  Szomjasan

 

1.

Tintás haiku:

A borvirág kinyílt az orron,

a piás a csaposért kiált.

2.

Konyakos haiku:

A szomjas torkon lefutó

három korty csöndje.

 

 

                             Nihil óda

 

Egy beteg emberszabású

röhögve böfög: Szól

az “örömóda”.

 

Bélsarában lelte hitét,

első nászának gyümölcse

szippantót vezet.

 

 

                            Epilógus

 

Emeletes ház, torz a pince.

Egy újgazdag keleti skót

dzsogingban való-világol.

 

A polcon Révai mellett,

fáradt műfallosz a dísz,

s a plazmaképen Ágica és Leó vigyorog.

 

A genezis kifosztott lényege

egy eltévedt ondócsepp:

Az élet önmagán derül.

 

 

                      Kényszerkorunk

 

Arctalanul, vagy álarcban:

Kényszerít korunk: reggel, délben.

 Este az én, szakadék szélén, vagy benne.

 

Téboly, vagy tévedés köbön, - Ön;

 bár fals tudata nem tudja:

Haja a fején, ettől is fehér.

 

 

                          Pillanat(ok)

 

                        A mi (mi)csodánk franciaágyában

                            a múló percek ölelése trendi,

és a hány a Társ:

 

Boldogságtudatunk gyökértelen,

homokos, leszbikus, görcsfa;

petefészek és prosztatagyulladás:

 

Színes, de feketeárnyú szerepet játszik

a kezdet és vég, s hogy ez nem elég,

nem tudja, aki nem is akar látni…

 

 

                        Most, és majd

 

Most a semmi a valami.

Majd valamikor a halál

lemossa nyálát Egódnak.

 

A teremtés újszázadi hétfőjén

vasárnapos a gondolat, és a tett:

Ludensi lustaság, utcakéj: Alvilágduett.

 

Most a te is én, s az én, henyél;

meg - lop, csal, árokpolitizál :

Újgazdag hülyéket az isten sem kritizál.

 

 

                      Jobbról és balról

 

Faragott szobor vagy, vérszínű,

s közönyfehér, - arcod a vodkától lila:

Csak iszol, iszol, - de nem is érdekel a pia.

 

Sárga lombok között epigonparódia:

Meditál és agitál az átmosott tudat;

jobbról és balról is ér a kétszínű bódulat.

 

 

                A test ünnepi zörejben

 

Csendben tengett – lengett.

Valaki mindig etetni akarta.

Ettől a hasa állandóan korgott.

 

                 Csendes éj, Zöld fenyő, Merry Christmas!

A piac árkádja alatt hajléktalan virraszt.

A karácsonyi zajban, nem kapott – inni.

 

Egy derék veréb ül a vállán, de teste mozdulatlan.

Megfagyott, vagy amúgy is vége lett volna:

Az ünnepi zörej is jeges, ruhája alá hatolna.

 

 

                        A ma genezise

 

                         Vak a hit, üvegajtó az alvilágba.

A lehet, nem lehet, nem nyúlik a múlt a mába.

Nincs is hited – a te múltad tanúi kimúltak.

 

Milliárd szóvá robbantak szerte – szét,

s a szétszórt szavak csak múló szeszélyek: Ma:

Gép-Ádámok, utcasarki Évák a jövőről beszélnek.

 

Beks’ a József, s a szűz, Viktória:

A kisded rókaarcú viaszparódia: Genezis, kőtáblák,

Mózes, karácsony, Jézus, - idejétmúlt, mint a klérus.

 

 

        Fafülű (dirr) Dur és (karmol) Moll

 

Mit nekem Bach, Bartók, Kodály!

                       Lajcsi, Pandora, Ganxta Z. a király!

A tömeg dirrdurrban, karmolva kiabál!

 

Csíkos a gatya, vastag a ceruza:

Megasztár Uhrin Benedek, a mester; jó figura:

Beethoven örül süketségének.

 

Befejezetlen a kilencedik!

Ki is a szerző? – hetvenkedik Ágica:

Szerinte Villon, a futballista sztár.

 

S hogy Vörösmarty Mihály zeneszerző,

evidencia – egyeseknek:

Nem is alapvető – hiány!

 

Ily dúr-ban – moll-ban araszolva

lassan bandukol a csorda:

Úticélja Európa…

 

 

                                  Téli haiku

 

Még a teremtő is fázik.

Kényszerzubbonyban – hétlakat alatt

őrzi melegét, s a tavalyi nyarat.

 

Pupillám szembeköpte a tél.

Orrom pöfög, mint a négyhuszonnégyes.

Csak a pohár forralt-borom, ami édes.

 

Ágak között fagyos a veréb.

Rumot inna – koldus igénye.

Zárva a kocsma, már nincs is ínyére.

 

Mint a kutya a koncért,

szűköl tavasz után, ki fázik:

De a meleg szoba is beázik.

 

 

                                 Csakazértis

 

Köptem egy nagyot.

Pofára estem – rajta.

Én marha - köpök rá.

 

Nem hiszem, s ha

mégis – az úgy sem igaz!

Én vagyok az antivigasz!

 

 

                                 Szex hidegben

 

Keresztre feszítve a szürkületben

árva a csók, s ki a csókra vágyik.

A nászágyban a bolha is fázik.

 

 

                        Pandora balladája – böjti szélben

(Áginak, egy kanizsai hajléktalannak)

 

A böjti szél kínjában szellent.

Kinek kutyája nincsen, ki sem zavarja.

Messze még a farsang farka.

 

Pandora a hajléktalan,

saját szeme elől is el – eltűnik.

Árkád alatt borban fürdik.

 

Jég és hideg a keresztje,

reggel – délben – késő este:

Kosztól meleg csak a teste.

 

Ez a világ – való világ,

mit neki a mínusz harminc,

szájon csókolja a piát.

 

Újesztendő, rendszerváltás,

nincsen panasz, nincs kiáltás:

Csak a szomszéd részeg röhög.

 

Fröccsre jut a fillérekből,

a szél sem szellent rá kínjában:

Nincs is kínja már - kínjában!

 

 

                                   Hit-haiku

 

Nem dob a perselybe gombot,

a faragott szobrokat sem imádja,

ki az istentől is (vajh’ miért) árva.

 

Kinek nincsen hite,

ki az édeni pár ükunokája:

Annak kormos az úrvacsorája.

 

Fel, s le - száll a veres égen,

az alvilági démon, a patás Mihály:

Lelke rajta, kinek ő a komája.

 

Hit, erkölcs, szeretet,

hmm… mit nekem, egyre megy.

Könnyeznek a fellegek.

 

Hallgat a ma és a tegnap:

 Ma az boldog,  ki boldogtalan.

Vajon az Úr-Jézus is hontalan?

 

 

                             A magányos költő

 

Te csak ülsz a tejfehér ködben:

Milyen fehér a reggel, milyen boldogtalan!

Mint a szó nélküli hamvas papír.

 

Csak a toll csikorog kínjában:

Mit le sem írsz, az, szóra sem bírja

kit amúgy - megszólítana az üzenet.

 

Papírod melletted a földön.

Mint egy eldobott cigarettavég – füstölög.

Elhagyott a múzsád a szeretett, a dög!

 

Hajónélküli kapitány néha a költő.

Só s víznélküli óceán útja, odisszeiája.

Hangtalan magány az útitársa.

 

Vagy hajótörött, vagy üldözött, vagy

 tétova és léha kocsmatöltelék; kinek

mégis, néha ezrek éneklik – énekét.

 

Látni vágyva a hajnal csodáját,

egy pohár borral a kezedben

csak ülsz és vársz a tejfehér ködben:

 

Isten, s a kósza szél, ki tudja miért

morbid magányodon megdöbben!

A serkenő reggel is elpirul zavarában…

 

 

                          Majd hatvan év mit ér?

 

Majd hatvan év mit ér,

ha odvas a seb, ha már sánta a láb,

homályos a szem, s remeg a kéz?

 

Majd hatvan év mit ér,

ha már hátrafelé folyik a vér, ha már

nem ölt testet a képzelet?

 

Ha már csak képzeleg az érzék,

ha már csak egy korty vízre szomjas

a nikotintól cserepes száj?

 

Ha már csak a csekkönyv az érték,

és a legszebb dologhoz Viagra kell;

ha a múló ifjúság útra kel?

 

Ha már az itt fáj – ott fáj

tölti ki a máskor átvágtatott

szerelmes éjszakát?

 

Hej! Az angyalát! Jaj de fáj!

Hol a gyógyszerem, meg a vizes pohár?

Mocskos a sors, hűtlen és csapodár!

 

 

                           Magyar utca sarkán

(Intelem-haiku)

 

 

Te, fitymálva bőröm keménységét,

jársz s kélsz az utca túloldalán:

Nagyot röhögve a prostik utcadalán.

 

A Magyar utca sarkán,

egy jard kínjában nagyokat nyögött

ott, hátul a telefonfülke mögött:

 

Ki tudja miből lesz az élet!

A Trabantos meg az élményt adó ribi

húsz rongyért csonkig égnek.

 

Kovács néni a háztulajdonos,

vagy madám, - trendi gardedám:

Felügyeli a nászt, s a pénztárcám.

 

Mit nekik, s nekünk nappali fény,

türelmi zóna, kismama, s kis Kata:

Ily nemes tetthez nem kell ásó – kapa.

 

Magyar utca sarkán,

áll egy hapsi bambán:

Herpesz van a … botján.

 

Ilyen lesz az édes élet

ha bogyón rúg majd a végzet:

Egyetlen kis – marhám.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.