Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szaboljev Erzsébet:

 

Karácsonyi áhitat

 

Csillagruhába öltözött a decemberi este. Arany és ezüst flitterek díszítették palástját. A megfáradt felhők napi útjukról pihenni tértek. Gondolták, az ünnep fényeit nem illő eltakarniuk, mély álomba ringatták magukat. A jóságos Hold az eljövetel tiszteletére alaposan felhizlalta magát. Kerek orcája ezüstösen mosolyogott, s a csillagok vidám táncot lejtettek a Tejúton. Az égi táncosok néha cinkosan összenevettek öreg barátjukkal, s jólesően megállapították, Őlunasága bizony jó egészségnek örvend! Az égi jókedvet látták a Karácsonyt váró emberek, s aki egy pillanatra is felnézett az égre, észrevehette az ünnepi készülődést.

 

Az utcákat már feldíszítették. Fényfüzérruhába öltöztették a házakat, a Fő úti fákat, a kirakatokat és a Megváltóra váró lelküket. A levegő megtelt várakozással. Az izgalom szinte tapintható. A Deák - téri templom toronyórája a hidegtől rekedten elütött egy bimbamot, aztán rögtön rájött, ez a nap más, mint a többi! Feladva büszkeségét, megköszörülte ettől ércessé váló torkát, és vidám harangozásba kezdett.

 

A templom is készül az ünnepre. A padsorok között is érezhető az izgalom, az ádventi várakozás. A színes sokaság színes ruhája, mind - mind karácsonyfadísz. Körös - körül gyertyák, s középen az első, az ádventi szimbólum gyertyája. Felzúg az orgona, lecsendesedik a morajlás, majd teljes a csend. Sorjázni kezdenek a versek, dalok, templomi énekek. Kedves arcok, mosolygós szempárok, könnyek, áhitat. A hallgatóságot magával ragadja a zene, és elrepíti egy másik dimenzióba. Fények és illatok. Tömjén és mirha. Aztán – egy csilingelő hang. Fiúszoprán. Csilingelő égi hang. Csendes éj… Szentséges éj… Csodás hang. Eljöveteli hangulat. A szemekben könnyek. A falakat díszítő pufók angyalkák rokokótáncra perdülnek az áhítat - zene dallamára…

 

Nézem, hallgatom ezt a csodát. Köszönöm, Uram! Igen. Ő az én kisfiam. Az én kis karácsonyi csodám. Megszületett a Kisjézus halleluja! Mennyből az angyal… az én kis angyalkám… Ezt a katartikus élményt még soha nem tapasztaltam. Végigpereg előttem eddigi életem. Hallgatom életem értelmét, és körülölel a Karácsony. Gyertyafény. Jézus és a rám találó szeretet messzire röpíti gondolataimat.

 

Zöld fenyő, óh zöld fenyő… szent az este…

 

Szenteste. Terített asztal. Feldíszített karácsonyfa. Illatok. Az asztalon tárkonyos húsgombóc leves. Rántott hal. Töltöttkáposzta, beigli. Érzem az illatokat, s ott belül látok valamit, valakit, valakiket.

 

Kislány vagyok. Étkezőasztal. Édesanyám mellett nagyapám, nagyanyám, nagybátyám, édesapám és én. Már hosszú évek óta nem lehetnek velem, csak az álmaimban, a gondolataimban. A kisfiam énekel. Együtt vagyunk. Közel vagyunk. Megint. Csoda. Egy tízéves kisfiú éneke, és a karácsonyi áhitat csodája.

 

 

 

Szaboljev Erzsébet:

 

Felelősség

 

Megszülettünk. Mindannyian. Valamikor. Fájdalmak közt, valahogyan. Sírva, és mégis telve bizalommal. Kaptunk egy esélyt. Mindenki. Igaz, volt, ki az Eredendő Bűn miatt, érte és miatta – csak egyet. Ezt az egyszeri esélyt, lehetőséget kellene a legjobb tudásunk szerint megélnünk. A lehetőségek tárháza végtelen. Nagyon sok összetevője van. Útelágazások. Találkozások. Emberek és embertársak. Döntések és buktatók. A hibalehetőség. És az ellenszere. Sokszor hibázunk, és elméletileg tanulunk is a hibáinkból. Keveset. Ezek a hibák, botlások - jobb esetben erősítik jellemünket. Formálják és alakítják személyiségünket…

Ezt az egyetlen esélyt meg kell becsülnünk. Meg kellene becsülnünk. Tisztelni kell a mulandóságot, életünk mulandóságát. Az életet, a lehetőségeket meg kell becsülni, óvni, szeretni kell, mert hiába sajátunk, csak egyszeri lehetőség! Fel kell ismerni az értéket: a lehetőség értékét!

Az ÉLET egyszeri, egyedi, utánozhatatlan és megismételhetetlen CSODA! Fel kell nőnünk hozzá! Mindannyiunknak!

Él a Földön néhány szerencsés ember, aki több esélyt is kapott. Szerencsések, vagy talán kiválasztottak? A SORS kegyeltjeik?

Igen. Ők különlegesek, talán mások is, mint a többiek. Ők talán az angyalok? Vannak egyáltalán angyalok? S, ha vannak, hol élnek, hol találkozhatunk velük? Már, mint a földreszállt angyalokkal? Köztünk élnek? Miről ismerjük fel őket? Vannak ismertetőjegyeik? Biztosan. De ezeket a jegyeket felismerni, észrevenni nem mindenki tudja.

Nemcsak az angyalok a kiválasztottak – gondolom én – hanem azok az emberek is, akik felismerik őket. Ez a felismerés valószínűleg átmenet az ÉLET és HALÁL között. Ébren. Megmagyarázhatatlan tudatállapotban. Ez privilégium. Nem mindenkinek jussa. Ez az érzés, ez az állapot, egy magasabb ERŐ része. Nem érezheti mindenki a jelenlétét.

Az a bizonyos FÉNY az ALAGÚT végén – hiszem – igenis létezik. Igazából ez Hit kérdése, és csak az hiszi el, aki már valamikor, valahol, valamilyen formában megtapasztalta, látta ezt a FÉNYT…

Létezik egy olyan élethelyzet, vagy vészhelyzet, amikor ott van veled az a láthatatlan VALAMI, vagy VALAKI. Nevezzük akár angyalnak, akár másnak, akinek a bajban érzed a jelenlétét, aki, ott, akkor, megfogja a kezed. Vigyáz rád, és mindezért nem nyújtja be a számlát…

Hát igen. Az ÉLET egy CSODA! Vigyázz rá! Élj a lehetőségeddel! Azzal az egyetlen eggyel, ha nem vagy kiválasztott! Szeress, s hagyd, hogy szeressenek! Tiszteld a másikat, de szeresd önmagad is! Fontos! Igen, szeresd magad! Éld, ne csak lásd az ÉLETET! Örülj a csodának, élvezd a NAP melegét, fényét – s melegétől megérzed, fényétől meglátod a CSODÁT…

Ez a te örökséged, és egyben az igazi FELELŐSSÉGED! Mert megszülettünk, és egyszer meg is fogunk halni. Akkor el kell tudnunk számolni a kapott lehetőségekkel.

 

 

Kósa Helga:

 

Sz.E.R.E.L.E.M…

 

Szív szonátája

Ember lelki világa

Rendületlen bizalom

El nem múló vonzalom

Lélektöltő bájital

Energikus, boldog dal

Mindörökre ÁMOR…

 

Szomorúfűz alatt álldogáltam, szemem előtt kuszálódtak az ágak. Arcom elé borultak és eltakarták a nap ragyogását. Karomat összekulcsolt ujjakkal emeltem fel, tekintetemmel bóklásztam a réseken beszűrődő fénycsóvákat és kerestem a saját utam…

Hogy lássak, két kezem „kitártam” és a szomorúfűz ágait végigsimítva „kitárult a világ”. Elvakít a fény és a forró melegség megtölti a testet. Szembenéz velem egy tengerkék szempár, melynek tengere oly kék és oly közeli, benne az érzelmek végtelenje árad.

Szemem sarkából egy mosolygó könnycsepp útnak indul a forró sivatag homokszemcséin, melyet a tengerkék szemű arc izzó napsugárcsókja felszárít.

Teltek a percek, múltak a napok.

Mint ahogy tavaszi virág emeli fel reggel a fejét, felnézek a tengeri végtelenre, s ahogy a víz párája felszáll, izzó ajkán lecsapódok.

Egy test, egy lélek vagyunk.

Életünk kenyerét közösen harapdáljuk és a körülöttünk szerte szaladó morzsák arca mosolygó. Szaladnak az élet útjain és visszhangzik a kacajgás, bármerre is harapdáljuk életünk morzsáit tovább.

Birodalmunk a Boldogság.

 

 

 

Czigány Enikő:

 

Szédült éjszaka

 

Vadul rázkódik minden pillanat.

Zajongás, kacagás és ünneplés.

A szilveszteri színes kábulatban,

mindenki boldog.

Pezsgő gyöngyözik

a karcsú poharakban,

az asztalon gőzölög

malac s malacság.

Trombiták harsannak

és csillogó csodák

töltik meg a fülledt levegőt.

Ölelkezés, durran ami durran,

koccintás…. Koccanás.

Mámor, mosoly minden arcon.

Barát s család

borul egymás nyakába.

S az ujjongó kavalkád kivehetetlen csacsogása

szédültre itatta a csillagos éjszakát.

Csicsek Anna:

 

Újsághír: A nepáli trónörökös kiirtotta egész családját, mert nem engedték meg, hogy azt a nőt vegye feleségül, akit szeretett volna. A gyilkosságok után öngyilkosságot követett el.

Reakciók az uralkodói udvarokban:

 

Nászasszony

 

A kastély szobája olyan ravaszul volt megvilágítva, hogy a belépőnek az volt az érzése, mintha – bár dél körül járt az idő - nem is lenne ablaka a helyiségnek. A komornyik hangtalanul suhant előtte, s talán ezért, de a férfi is igyekezett a lehető legkevesebb zajt csapva, ruganyos lábujjhegy-lépésekkel követni őt.

Miután a protokollnak megfelelő üdvözlés után helyet foglalt, vendéglátója azonnal a tárgyra tért:

- Nos, Uram a mindkettőnk családját érintő fontos esemény miatt kérettem magamhoz. Miután gyermekeink úgy döntöttek, hogy összeházasodnak, nincs más teendőnk, mint ezt a jelentős eseményt hiba nélkül levezényelni. Elöljáróban csak annyit, hogy az Ön fiának választásán természetesen nem csodálkozom, de az én fiamén???!!!…

- Kérem… - folytatta volna a férfi, de vendéglátója leintette:

- Nincs szükség az Ön magyarázkodására. Ha valakinek, hát nekünk fáj a legjobban. De ezt a külvilág nem fogja megtudni. Sohasem. Kérem, azt értesse meg a fiával (s itt egy pillanatra elgondolkodott: leendő menyemmel, vejemmel?, de ebből semmi sem látszott), hogy Európában tartjuk az esküvőt. Ne tervezzék az USA-ba, San Diego-ba, abból úgysem lesz semmi. Mi nem utazunk abba a… közönséges országba, s ha mi nem, akkor a fiam sem… Már beszéltünk kuzinommal, Margóval, Dániában tartjuk az esküvőt. A kastély, rendelkezésünkre áll. –

A férfi alig észrevehető mocorgással jelezte, szeretne szólni, de mégsem… A közben felszolgált tea elfogyasztásával volt kénytelen bíbelődni.  A cukrot hangtalanul kavargatta el, még véletlenül sem koccant a kanál a ki-tudja-milyen, talán kínai porcelánhoz (mégsem bámulhatom meg az alját!) Micsoda illat! Ez nem valami snassz teakeverék!

Remek, pompás! Úgy tűnik etikettből nem kell kioktatni. Aki annyit tud, hogy nem kocogtatjuk a kanalat hangosan a csészéhez, az talán egyebekkel is tisztában van… És le sem nyalta! Kitűnő! – nyugtázta megkönnyebbülten a vendéglátó a hibátlan teafogyasztását.

- Az esküvő lebonyolítása teljes egészében a mi családunk feladata. Önnek egyetlen   dolga lesz: távol tartani a bulvársajtót. Tudjuk, hogy a hazai bulvár totálisan az Ön kezében van, ez ugyan családunkra nézve nem túl hízelgő, de a gyerek érdekében mindent!… Az eszközök természetesen nem érdekelnek, nekünk az a lényeges, hogy egyetlen fotós, a mi fotósunk készíthet csupán felvételt az esküvőről. -

Eddig kitűnően tartotta magát, de most elérzékenyült. Arra gondolt, hogy az esküvői torta milyen is legyen? S a marcipánfigura a tetején? Egy menyasszony és egy vőlegény, vagy…, ó, Istenem!… két vőlegény?!

- Tudja, nem is attól tartok, hogy a világ miképpen reagál erre az eseményre, ennél bonyolultabb dolgokat is megoldottunk már, hanem az keserít el, hogy – egyetlen gyermekem lévén – nem lesz unokám! Soha nem lesz unokám!!! Mi lesz a dinasztia jövőjével?! – szakadtak fel őszintén a fájdalom szavai.

- Nekem sem…, nekem sem lesz unokám… - olyan lehangolóan, szomorúan mondta, közben zavartan  pislogott a vendéglátójára, aki zokogásban tört ki.

- Ó, Uram, ó, Uram…! – Mi ez a gyengeség? Nem hagyhatom el magam! De a szeme önkéntelenül is végigsiklott a jóképű férfin. Nekem nem is mondták, hogy ez egy ilyen jó svádájú… fenébe is! kívánatos pasas.

A vendég figyelmét sem kerülte el a tapogatózó pillantás, s Ő is mustrálni kezdte leendő „nászasszonyát.” Nem is rossz! – derült fel a képe. - Eddig sosem tűnt fel, hogy nő, pedig az: látszik a magatartásán. Minden porcikájában nő! Kicsit előredőlt, s ő maga észre sem vette milyen sármos… nagyon halkan, félősen indítva a mondatot:

- Akkor talán csináljunk mi egyet! Egy gyereket! – Honnan ez a bátorság, hogy ezt kimondtam?!

- No de, Uram!!! –

- Maxim! –

- Ó Maxim, mondd, hogy Bella! –

Egyikük sem tudott megállj-t parancsolni a vágynak, minden óvatosság elszállt belőlük, s olyan agresszíven estek egymásnak, hogy egy testőr bizonyosan félreértette volna a helyzetet, és munkaköri kötelességéből adódóan szétszedte volna őket. De hál’ Istennek nem volt jelen senki sem. Övék lett a világ hosszú percekre…

 

Folyt.köv.

 

Lánykérés

 

- Felséges Anyám! Megnősülök. – ennél rövidebben és érthetőbben nem közölhette volna a fiú szándékát.

- Ah! Már régóta tudjuk szándékodat, és vártuk e bejelentést. Megfontoljuk, megfontoljuk, és közöljük döntésünket fiammal…– mosolygott kesernyésen az anya.

- No, de kivel kapcsolatban hozza meg döntését  anyám? –

- Arra a polgári származású, 36 éves, kétszer elvált, négygyerekes, alternatív szexuális beállítottságú „anyukára” természetesen, akihez fiamat oly’ gyengéd, s mégis erős szálak fűzik. – sorolta a hírszerzés által leadott jelentés tartalmát rövidítve.

- Nem anyám, nem..., akiről én beszélek, az huszonkét éves… És szűz. –

- Ahh! Nem jutunk szóhoz!… Mesélj fiam! –

- Haj, haj! Csodálatos! Lenyűgöző Róla még beszélnem is! Nemcsak hihetetlenül szép, de okos is: egyszerre két egyetemen folytat tanulmányokat.

- Megkérdezhetem, hogy mit tanul? –

- Jogot és geofizikát. –

- Ahh! –

- S származásától anyám el lesz bűvölve! Uralkodói családból származik. –

 

Erre már a gyönyörűség oly’ fokára hágott az uralkodónőben, hogy majd’ összepisilte magát, illetve nem  tudta eldönteni, hogy mi is ez a  csuda tudja milyen mélyről induló kellemes érzés, ami végigfut rajta. Ha nem a saját fiáról lenne szó, azt mondhatná, hogy gyönyör, de nem a szónak a szexuális értelmében.

 

- Isszuk a szavaidat fiam, mesélj még! –

-         A bőre, anyám, az a gyönyörű bőre teljesen elvarázsol! –

-         Ahh! Megkérdezhetem, hogy melyik uralkodócsalád tagja a szíved választottja? –

-         Egy kis országé anyám, egy kis… afrikai országé… -

-         Tessék?!… Talán… nem… fehér, hanem… színes bőrű…netán…néger???! –

-         Igen anyám, igen. Ébenfekete a bőre! – s a fiú továbbra sem tudta összecsukni mosolygós száját az állandósult öröm miatt.

-         Nem, az nem lehet, méghogy… az én unokáim… négerek legyenek! Nem, ez teljességgel lehetetlen!…Akkor inkább legyen az a polgári, 4 gyerekes, mittudomén anyuka! – vesztette el a fejét az anya.

-         De a feneke, a talpa, a tenyere, az fehér! – próbálkozott a fiú.

-         Persze, persze, a feneke!… De ezt honnan tudod, hiszen azt állítottad róla, hogy még szűz! – tért ki erre a részletre az anya.

Szegény anyám! Még nem is hallott a „petting-meeting”-ről, no meg anatómiából sem áll valami fényesen. – sóhajtotta magának a fiú, nem akarta anyját még jobban bőszíteni ezzel a potenciális szexuális módszerrel, ezért csak széttárta a karját.

-         De anyám! A leglényegesebbet még nem is mondtam: keresztény, és nem barbár. Bár igaz, a teljesség kedvéért el kell mondanom, hogy a törzsi szokásokat részben tartja a család. Ez az alattvalók miatt szükséges. Annyit jelent egészen pontosan, hogy havonta egyszer ünnepelnek őseik szellemében… Igaz, akkor egy hétig tart a senáj-danáj. De ahogyan én Felséges Anyámat ismerem, s az Ő messze földön híres toleranciáját,  - udvarolt közelebb hajolva elbűvölően anyjának a fiú - beáll táncolni fűszoknyában is itt, palotánk kertjében kedves menyével valamint meglehetősen népes családjával…

-         Nem, azt már nem!!! – visított most már a (pár perccel korábban még öröm-) anya.

-         Pedig mindenben megfelelne… Származás, életkor, műveltség… Igen. És a gyermekeink sem lennének négerek… Dehogy: félvérek, mulattok. Gyönyörű csokoládébarna gyermekek! Ebben semmi kivetnivalót nem látok. – érvelt magától értetődően a fiú.

-         Nem, nem, nem és nem! Az én unokáim nem lesznek négerek! Akkor… jöjjön…szeretném, ha  a feleséged az a 36 éves…, igen, tudom, neve is van: Alina…lenne. És,… hozza a gyerekeit is… - szelídült le az anya. Beletörődés és lemondás keveredett a mondatokban  mély depresszióval dúsítva.

 

A házasodni készülő fiú erre megfordult, füttyentett egyet:

-         Srácok, nyomuljatok befelé! Mind a négyen! És anyátokat se hagyjátok odakint! –

Erre a három fiú és kishúguk valóban, egymást lökdösve nyomultak befelé. Mind a négyen odatelepedtek az uralkodónő ölébe illetve köré.

-         Nadmami, Nadmami! – pöszéskedte a legkisebb, a kislány, s közben még az uralkodónő arcát is simogatta.

-         Jaj, de édesek!, Jaj, de édesek! – mondta, de merev mosolyra álló szája és az intonáció elárulta, hogy teljesen szokatlan neki ez a szerep. Hogy örülni is tudjon az egésznek, ahhoz sok időnek kell eltelnie.

 

A közben odasomfordáló Alina a fiú mellé állt, aki átölelte és a fülébe súgta:

 

-         Ugye megmondtam drágám, hogy a végén még anyám fogja megkérni számomra a kezedet!

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.